Az ember tragédiája körüli tisztázatlan problémák egyikének tisztázására tesz kísérletet az Irodalomtörténetben a műfajelmélettel foglalkozó Bécsy Tamás – nevezetesen annak a kérdésnek a megválaszolására, hogy „mi a műfaja? – dráma-e, s ha dráma, mitől, miért az?“
A Tragédiát eddig általában drámai költeménynek (Erdélyi János, Sőtér István, Németh G. Béla), illetve misztériumnak minősítették (Erdélyi János, Voinovich Géza, Kárpáti Aurél, Benedek Marcell). E műfajelméleti bizonytalanság oka – mondja Bécsy Tamás – elsősorban az lehetett, hogy „sokan vallották és – annyi, de annyi másféle dráma létrejötte után – vallják még ma is, hogy a dráma műnemi megkülönböztető jegye a kollízió, az összeütközés, a konfliktus“.
Konfliktus, vagyis kikristályosodott és ellentétes álláspontokat képviselő, egymással megütköző akaratok „aktív tett-váltás-sorozata“ valóban nincs a Tragédiában. Az adott valóságanyag, az abszolutizmuskori valóság ugyanis kizárja az „aktív tett-váltás-sorozatot eredményező konfliktus“ lehetőségét. A Tragédia születésének pillanata: válsághelyzet, mely különös élességgel veti föl a „mit tegyünk?“ kérdését, ám a gyakorlati feleletre nemcsak az adott valóság, hanem a kérdezők belső dilemmái folytán is kevés esély mutatkozik.
Bécsy Tamás tanulmányában főleg az utóbbiakra, a belső dilemmákra, ellentétes tudat tartalmakra figyel, s megállapítja: „Ezek a tartalmak az emberi tudatban (vagy egy osztály, egy réteg tudatában) hoznak létre drámát, s nem az objektív társadalmi cselekvések mezején harcot.“ A Tragédiát épp ezért minősíti drámának, de nem „aktív tettváltás-sorozatot“, hanem ilyen belső vitát föltáró drámának, „tudatdrámának“, úgynevezett „kétszintes drámának“,mely „nem az objektív társadalmi területen aktívan cselekvő ember küzdelmét tükrözi, nem is az aktív cselekvés közben benső dilemmákkal teli embert, de azt az objektivizált alakokban sűrített világnézeti, tudati, esetleg pszichikai állapotot, amelyekben ellentétes tartalmak találhatók“ (Kiemelések tőlem — Z. P.). Bécsy ilyen jellegű kétszintes drámának tekint számos ókori misztériumot, Aiszkhülosz Eumeniszekjét, Shakespeare nem egy művét, a romantikusok poème humanitaire-jeit, Vörösmarty Csongor és Tündéjét és nagyon sok XX. századi drámát. Ezek közös jellemvonása, hogy bennük két szint van jelen. Egyik az evilági, a valóságos, a másik az ezt meghatározó, törvényekkel ellátó (s nem föltétlenül transzcendens). Az ilyen jellegű drámák színhelye: e két szint határsávja, az a sáv, hol a két szint „egybenlevősége“ megmutatkozik.
A Tragédia főszereplői, az Úr és Lucifer, illetve Ádám és Éva – illetőségüket tekintve is – két szint reprezentánsai, a Tragédiapedig „a két szint határán játszódik“, s a két szint: az evilági és az édeni reményteli „egybenlevőségét“ mutatja, illetve diszkrepanciáját, „ideál“ és „reál“ széthajlásait fájlalja. „Az ellentét így nem horizontálisan – mint a konfliktusos drámákban – a szereplők közti hálózatban“, hanem (a moralitásokhoz hasonlóan) „vertikálisan, a két szint között, a mű egész világát áthatóan található“. (Irodalomtörténet,1973/2).
Megjelent A Hét IV. évfolyama 44. számában, 1973. november 2-án.