A rendszerváltást követő első tizenöt–húsz évben a politikai jobboldal és szélsőjobb hívei rendre megzavartak baloldali vagy liberális eseményeket, rendezvényeket, kiabálással, sípolással, dobolással, bárhogy. És a fordítottjára nem akadt példa. Aztán, talán 2010 körül, immár megtörtént, hogy baloldaliak vagy liberálisok mentek el jobboldali rendezvényekre, hogy megzavarják azokat. A nyolcéves baloldali–liberális kormányzás alatt a Magyar Nemzet és társai gyakran arról beszéltek, a kormány újabb sarcot vetett ki az emberekre. Sarcolni győztes hadsereg, portyázó martalócok szoktak. De mit ad isten, 2010 után a baloldali sajtó kezdett a Fidesz-kormány újabb sarcolásáról beszélni.
A rossz példa ragadós.
A jobboldal kitalál valamit, ami helytelen, méltánytalan, alantas – aztán ideig-óráig meglévő erkölcsi fölényét feladva a baloldal átveszi a módszert, ami persze az ő kezében is méltánytalan. A fideszes szleng újabb leleménye, hogy a libsi (avagy szabadkőműves, kommunista, LMBTQ vagy bárki más) nem nyilatkozik, tiltakozik, mond, szól, bírál, felháborodik – ó, nem. Hanem sipítozik, ajvékol, sipákol. Undok gyűlöletbeszéd. Sajnos, az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján elképzelhető, hogy ezeket a csúfondáros fogalmakat előbb-utóbb a balliberális oldal is használni fogja majd. Csúszunk lefelé, egyre lejjebb. És vajon hol a gödör alja?
Megjelent az Élet ls Irodalom LXIX. évfolyama 28. számának Páratlan oldalán 2025. július 11-én.