A világ talán legmegbecsültebb „drágakövei” ma kétségtelenül a holdkőzetek, bár az egyre gyakrabban megismétlődő szelenáris expedíciók bizonyára csökkenteni fogják „árfolyamukat”.
Az értéknek fogalma ez esetben elsősorban is tudományos jellegű, hiszen a meteorokon kívül a tektitek képviselik az egyedüli kézzelfogható adatot naprendszerünk Földön kívüli anyagára vonatkozóan. Elemzésük máris új megvilágításba helyezte a Föld-Hold rendszer keletkezésének kérdését, és ismét igen időszerűvé tette a Földünkön is megtalálható meteoritszerű, állítólagos holdkőzeteknek, a titokzatos tektiteknek a problémáját. E sorok írójának egyébként birtokában van egy egészen különleges és világviszonylatban is ritka tektit, amely az előzetes vizsgálatok szerint valószínűleg szelenáris eredetű.
Moldavitok, bediasitok, ausztralitok
Mik is a tektitek, melyeknek neve minduntalan felbukkan tudományt népszerűsítő cikkekben és szakfolyóiratok hasábjain is?
Diótól narancs nagyságig mindenféle méretben előforduló, vulkáni üveghez hasonló, obszidiánszerű képződmények, melyek Földünknek csak bizonyos pontjain fordulnak elő. A csehszlovákiai tektiteket moldavitoknak nevezik a mineralógusok. Főképpen Brno környékén találhatók, s korukat hozzávetőlegesen 15 millió évre becsülik.
Az amerikai tektitek fő lelőhelyei Texas és Georgia államokban vannak, a bedias indiánok földjén (innen származik a bediasitok elnevezés). Életkoruk 30 millió év körül lehet.
Az ún. pacifikus tektitek lelőhelye Ausztrália, Indonézia, Malaysia. Mélybarna színűek s egészen „fiatalok”, mindössze 600 ezer évesek. Ausztralitoknak, máskor billitonitok-nak is hívják őket (utóbbiak nevében Billiton szigetének elnevezése rejlik).
Az afrikai tektitek főképpen az Elefántcsontparton és Líbiában találhatók. Előfordulásukra az jellemző, hogy mindig „idegen környezetben” találhatók, tehát nem ott, ahol keletkezhettek: vendégek, akikről ma sem tudjuk pontosan, honnan és mikor jöttek. Legtöbbször nem magányosan, hanem csoportosulásokban fordulnak elő, s valamiféle „égi kartács” szórásterületét juttatják eszünkbe. Rendkívül kevés vizet tartalmaznak: míg az üvegmeteoritek víztartalma 0,008, addig a tektiteké 0,002. Ilyen alacsony víztartalma csupán azoknak a megüvegesedett kőzeteknek van, amelyek az atombomba hőhatására keletkeztek, összetételük arra vall, hogy igen hirtelen hűltek ki, olvadáspontjuk valószínűleg 2500 C-fok körül van, s keletkezésükben a nagy nyomás is közrejátszott.
Mindezek alapján a tektitek nem tekinthetők közönséges üvegmeteoriteknek. Rendszerint áramvonalassá olvadt alakjuk már a laikus szemlélőben is azt a benyomást kelti, hogy a légkörön átszáguldva és megolvadva alakultak ilyenekké. Kétségtelenül kétszeri olvadás és megszilárdulás termékei, s ez vall a leginkább a holdbéli eredetre. A néhány évvel ezelőtt Várnában tartott űrhajózási kongresszuson S. Chapman neves angol geofizikus – a földi kísérletek alapján – bizonyítottnak véli, hogy a tektitek a Holdról kerültek hozzánk. Hogyan? – merül fel a kérdés.
Gigantikus holdrobbanás
Szerinte óriási meteorok csapódhattak be hajdan kísérő égitestünk felületébe, s a nyomukban fellépő óriási hő és nyomás következtében a megolvadt holdanyag „szétfröccsent” a világűrbe. Ami a mechanika törvényei alapján egyáltalán nem lehetetlenség.
„Fizikailag elképzelhető, hogy ilyen fröccsenések a Földig is eljuthattak” – olvassuk dr. Kulin György neves magyar csillagász egyik cikkében. A meteorok sebessége ugyanis a Holddal való összeütközésükkor akár a másodpercenkénti 70 kilométert is elérheti. A Hold felszínébe nagy sebességgel becsapódó meteorok nem csupán a becsapódás mechanikai hatásaként freccsentik szét a sziklákat, az ütközés következtében a talajba fúródó meteor össze is préseli az anyagot, az ütközési energia tetemes része hővé alakul, s a környező kőzettel együtt akár az egész meteortömeget gőzzé változtathatja. Ez a hatalmas, robbanásszerű jelenség több százezer atmoszféra nyomású gáz- és gőzfelhőként jelentkezik, s a kidobott anyag sebessége jócskán meghaladja a Hold felszínére érvényes 2,4 km/sec szökési sebességet. Ilyenformán a Holdról anyag juthat el a Földre – vonja le a következtetést dr. Kulin György.
A Hold gravitációs teréből kikerülő holdanyag Földre érkezésére vonatkozóan két elgondolás van. Az egyik szerint azok egyenesen érkeztek a Földre, előbb lehűlve és megszilárdulva a kozmikus térségben, majd ismét felmelegedve és megolvadva a súrlódás miatt. A másik elmélet az előzőnek az a változata, amely szerint a holdbéli anyagrészek előbb a Föld szputnyikjává válva keringtek a Terra körül, majd belekerülve a légkörbe, meteorrajhoz hasonló szórásban érkeztek volna hozzánk.
A holdbéli eredetet valló elmélet mellett van egy olyan hipotézis is, amely szerint a Föld felszínébe csapódó óriásmeteor – talán éppen kisbolygó – mechanikai energiája szórta volna ki a világűrbe a földi kéreganyagból keletkező üveges tektiteket, s azok egy kisebb űrutazás után tértek volna vissza hozzánk.
Ezeket előrebocsátva vegyük szemügyre a birtokomban lévő valószínűleg szelenáris eredetű tektitet. Története már önmagában véve is érdekes.
Titokzatos kráterek a Gilf-kebir sivatagjában
A második világháborút közvetlenül megelőző években Almási László geográfus pilóta kutatott a Líbiai-sivatagban, főképpen légi térképezéseket végezve a jórészt ismeretlen terep fölött. Az arab mesék és legendák titokzatos Zarzura oázisát kereste. Egy alkalommal kényszerleszállást kellett végrehajtania mélyen a sivatag belsejében, az ún. Gilf-kebirben, s amíg montőrje a motorral bajlódott, Almási egy közeli dűne tetejére kapaszkodva vette szemügyre a tájat.
Nem kis meglepetéssel látta, hogy a szomszédos homokbuckák között, elszórva a táj földtani arculatától teljesen elütő, pezsgőszín kődarabok hevernek, és bár gépükből úgyszólván minden felszerelésüket ki kellett rakniuk, Almási mégis elhozott magával két-három ilyen kisebb kőzetmintát. Az egyik, úgy tudom, a British Museum birtokában van, a másik gyűjteményem féltett kincse.
Almási és az egyiptomi Clayton egyelőre mint „sziliaüveget” írták le őket. Az általam megvizsgált üvegdarab súlya eredetileg 130,5 gramm volt. Két kisebb darabot letörtem belőle kémiai, illetőleg fizikai analízis céljaira. A kő alakja háromélű piramis, s ez a fizikai földrajz szakértőinek egy igen érdekes jelenségről árulkodik. A sivatagban hosszú időn át heverő kövek ugyanis nagyon gyakran ilyen alakúak; a szakirodalom úgy ismeri őket, mint „háromélű kavicsokat”, ún. Dreinkantereket. Szélsodorta kvarchomok alakítja őket ilyenre – a folyamatot eolikus korróziónak nevezzük.
Az évszázadokig, esetleg évezredekig tartó csiszoló munka eredményeképpen alakulnak ki (a két leggyakoribb szélirány mentén) a kavicsok lapjai, illetőleg élei. Ez történhetett az én szilikaüvegemmel is, amelyre Eolus isten kemény keze még két lapot csiszolt valószínűen azért, mert időközben a kő megbillent és új helyzetet foglalt el.
A szilikaüveg lapjain látható rajzolatok két csoportra oszthatók: az eolikus korrózió nyomaira és azokra a bemélyedésekre, melyeket a légkörön való áthatolás következtében a megolvadt kőzetanyagba a levegő kemény ellenállása préselt. Az előbbiek kis kavernák alakjában jelentkeznek, s a kőmeteorokon is megtalálhatók. Szaknyelven piezoglypteknek vagy rhagmaglypteknek nevezik őket.
A birtokomban levő tektit közel 9-es keménységű, savak nem támadják meg, a fluorsav is csak igen gyengén. Kis szilánkja a lángot sárgás-zöldre festi. Számos érdekes gázzárványt tartalmaz.
A későbbi részletesebb vizsgálatok minden bizonnyal újabb érdekességeket árulnak majd el róla, különösen ha az eredményeket összehasonlíthatjuk majd a holdkőzetek analízisének eredményeivel.
Megjelent A Hét II. évfolyama 16. számában, 1971. április 16-án.