1958. december 17-én született Csíkszeredában. 1982 – 1986 között kezdte el művészeti tanulmányait, mestere Beczásy Antal volt. Az 1990-es évek óta legtöbbet Magyarországon dolgozik, de tevékeny résztvevője a kézdivásárhelyi művésztelepnek is. Budapesti műterméből számos jelentős hazai és külföldi kiállításra kerültek alkotásai: Vármegye Galéria, Magyar Kultúra Háza, továbbá Torino, Barcelona, Helsinki stb. Grafikusként leggyakrabban alkalmazott technikája az aquatinta, de festőként és szobrászként is figyelemre méltó műveket hozott létre.
Alkotásainak jelentős részét, mondhatni súlypontját jelentik egyházművészeti művei. A Szatmári Római Katolikus Egyházmegyében 2004-től kapott megrendeléseket, Lajosvölgyhután és a szatmári Szent Család templomban találkozhatunk képeivel, ezeknek a templomoknak oltárképeket, valamint egy keresztutat festett.
Az ő alkotása az egyházmegye jubileuma alkalmából készült dombormű, amely a szatmári Székesegyház, a nagybányai Szentháromság templom, a nagykárolyi Kalazanci Szent József templom, valamint a máramarosszigeti Borromeo Szent Károly templom falán látható.
A közelmúltban készült el a lajosvölgyhutai római katolikus templom monumentális oltárképe, amely Nepomuki Szent Jánost ábrázolja. Nem kétséges, hogy Xantus kortárs, modern hangvételű festő, aki ezzel együtt, vagy ennek ellenére kitűnően rajzol és komponál. Az ábrázolásban sohasem ködösít, ha kell, tud alakot, drapériát, kezet, arcot rajzolni, festeni, mestere a formaalkotásnak, a kiemeléseknek, művei tanúsítják, hogy minden esetben alaposan, részletekre kiterjedően ismeri a kerettörténetet is. Miért van az mégis, hogy alkotásainak nem a mesterien visszaadott részletek, vagy a kerettörténetek a főszereplői? A kompozícióból szálfaegyenesen kimagasló Nepomuki Szent János rendíthetetlen alakja évszázadokat köt képileg és szimbolikusan egybe. Ő ezen az alkotáson már rég nem egy bosszúálló zsarnok szentté avatott XIV. századi ártatlan áldozata, hanem az erkölcsi tartás, elkötelezettség, a rendíthetetlen hit örökös jelképe.
Nézem a szatmári Szent Család templom új, Xantus által készített oltárképét, és eszembe jut a régi, amelyet a Miltaller testvérek, pontosabban az idősebb testvér készített. Mennyire hétköznapi, földhözragadt volt ezen a képen minden, a tájat, az angyalokat — akik itt szárnyas falusi embereknek tűnnek — is beleértve.
Miben különbözik ettől Xantus új oltárképe? Ez a mű lényegében két részre tagolódik, valójában két, egymás fölé helyezett triptichon. Az alsó a földi, a felső az égi környezetet, világot jeleníti meg. Mindkettőt szavakban nehezen megfogalmazható, de annál nyilvánvalóbb, egyértelmű ünnepélyesség hat át. Áhítat, szépség, állandóság uralja már a kép alsó sávjának minden részletét. Ez az áhítat a kép felső részénél éterivé lényegül, a színek, formák elmosódnak, mindent átfog, felemel és lebegővé varázsol a transzcendentális ragyogás. A fentiek képi megfogalmazásához a szakma minden fogásának bravúros ismerete kevés, ahhoz, hogy valaki így tudjon festeni, fogalmazni, mélységes hit, elkötelezettség kell.
