Ágoston Hugó: Egyetlen paradigma
Jó passzban volt akkor az RMDSZ, keresték a társaságát, ezt jelzi a kongresszus köszöntésére megjelent romániai és magyarországi politikusok sora. Jó volt a szervezés is azon a három hideg februári napon, tíz éve.
Persze tudtuk, mire megy a játék, hogy nem győzhet más, mint Markó embere. És nyilván mindenkinek megfordult a fejében, amit Kovács Péter félig tréfásan mondott: hogy voltaképpen mindhárom jelölt untauglich, alkalmatlan, persze más-más szempontból. Arra is számítani lehetett, hogy az új elnök, ha belehull egy doktrínába, akkor kiszámíthatóan viselkedik, már azért is, mert értelmes ember.
Tehát a kongresszuson némi izgalmat csak a Fidesz küldöttének a fellépése keltett, de a rágalmazó féknyúzzal ellentétben Pelz asszonyság nem lovaglónadrágban állt ki, és a kezében nem volt ostor.
*
Ma már Markó Béla utolsó kongresszusi beszámolóját olvasva nyilvánvaló, hogy a leköszönő szövetségi elnök tudta, mivel száll szembe, amikor azt mondta: „Amíg a lelkünkért versengenek mások, addig nincsen baj, mert ezek szerint ér valamit ez a lélek. Csakhogy nem volt eladó eddig sem, és bízom benne, hogy ezután sem lesz az. Az erdélyi lélek önállósága, ez a Kós Károly-i eszme tartott meg minket a politikában.”
Kós Károly-i eszme! Hiszen arra hivatkozik legutóbbi kongresszusi beszédében Kelemen Hunor is; meg arra, hogy sokfélék vagyunk, jobboldaliak, keresztények, még szocialisták is…, de főleg: „Mi, erdélyi, romániai magyarok sokfélék vagyunk, de amikor együtt vagyunk ebben a Szövetségben, akkor mindenekelőtt erdélyi magyar transzilvanisták vagyunk. Felelős és pragmatikus emberek. Pragmatikus transzilvanisták.” Az erdélyi lélek önállósága tehát a pragmatizmussal kacérkodik. Vagy fordítva?
*
Különben Kelemen tavalyelőtti beszéde szinte egészében elhangozhatott volna tíz évvel korábban is, ha nem történt volna meg a nagy váltás, a nagy változás: az Új Szövetség. Azzal a párttal, amelyiknek Markó doktrínástól szálka volt a szemében. Felette pragmatikus frigy, persze – de valahogy nem tűnik kimondottan a Kós Károly-i eszmének.
Megengedem: pragmatikus dolog a szövetségen belül a döntés centralizálása; hasonlóképpen az elvi pluralizmus felszámolása, egyebek; úgy látszik, ezekre is lehet mint eszményekre hivatkozni – nem dől össze az ég. És ha valaki azt mondaná, hogy milyen érdekesen is költözgetett a Szövetség döntésközpontja a Bukarest – Marosvásárhely – Kolozsvár útvonalat meghosszabbítva Budapestig, s ki tudja, hol áll meg, akkor az önállóság ugyanvalóst kikérné magának.
Természetesen tudatában vagyunk az új együttműködés jelentőségének, óriási előnyeinek, amelyek jóval túlmutatnak a támogatásokon, a juttatásokon (a gyenge, de nagyon magyar erdélyi alkotók, médiaintézmények apanázsa csak annyiban érdekes, hogy haszonélvezői néha lebérencezik az éhbérükért keservesen megdolgozó kevésbé szerencsés és kevésbé illiberális kollégáikat), túlmutatnak még a lelkekért folyó harcon is. A legfontosabb az, hogy az RMDSZ kormányra kerülésével, és miután Kelemen Hunor szövetségi elnök másodjára is miniszterelnök-helyettes lett, valóra válhat egy nagyszabású politikai terv, ahogy Orbán Viktor miniszterelnök kifejezte, „az RMDSZ kormányzati szerepe javíthatja a magyar–román kapcsolatokat”.
Ez mindnyájunknak érdeke lenne, Markó Béla is örülne neki. Én csak annyiban kevésbé, hogy ez a mostani kormány, az RMDSZ-tagokat leszámítva, bénább és önveszélyesebb még Johannis első énkormányánál is, a szeme se áll jól. (Nem kellene, fiúk, pragmatikusan megtanítani őket olyan törvényeket csinálni, amelyekkel szomszédi magánvagyonok bitcoini ütemben dagaszthatók? Ezek a románok olyan elavult módszerekkel lopnak, hogy röhej!)
*
Tehát szép remények, szédületes lehetőségek – de szabad-e a pragmatizmusba bele-közbekérdezni? Mert ez a paradigmaváltás az Új Szövetség révén: dilemmákat is felvet, vagy, ha úgy tetszik, görget maga előtt.
Például. Akkor most mindez nem árt az önállóságunknak? Segít bennünket a szülőföldön való boldogulásban? Igazak lennének a rémhírek titkos tervekről, amelyek népesség-átcsoportosítást (demográfia, munkaerő) céloznak, minél több erdélyi magyar áttelepedését? Nem értek az üzleti dolgokhoz, de pragmatizmus-e, hogy ne érdekeljen a kapott pénz eredete, az, hogy kitől veszik el? (Nem egyébért, csak hogy tudjam, amikor odamegyek, miért emlegetik szegény anyámat.)
Vannak más jellegű dilemmák is: azok, amelyeket a nép úgy fejez ki, hogy „hát én immár kit válasszak?” Ezek egy ideje egyre élesebben merülnek fel Budapest és Brüsszel lávsztorija közben. Nemzetállam vagy egyszerűen jogállam? Nemzeti homogenizáció vagy minél szélesebb kisebbségi önrendelkezés? Liberális vagy illiberális? Fidesz vagy Európai Néppárt? (Erre a kérdésre a politikusaink különösen nagy örömmel válaszolnak.) És a végzetes, ha oda jutunk: Fidesz vagy Európa?
*
Kifulladtam… Most kellene a sajtóról beszélnem, kezdve a Népszabadság felszámolásával és a hazai állapotokkal. Folytatva a KESMA-val, akit érdekel, nézzen utána, fogunk még hallani róla, ha csak részleges lesz is az amerikai partraszállás. Ezt említve csak arra van erőm, hogy elrévedjek: az RMDSZ-nek szava sincs a magyarországi korrupcióhoz, jogsértésekhez, antidemokratikus tempókhoz. Persze, hisz Szövetség. Meg hát a hazaiakhoz se nagyon van szava, ha azok nem közvetlenü minket érintenek. Á, mindegy.
*
Ha Markó Béla teljes, tizennyolc éves elnökségét nézzük, akkor először az jut eszünkbe, hogy volt egy úttörő, rendszervált(oztat)ó nemzedéke az RMDSZ politikusainak, akik a nehezét vitték, akik közül sokan belerokkantak, és a nagy pragmatizmus közepette nemhogy elismerő szót ritkán kapnak, de örülhetnek, ha naponta csak kétszer gyalázzák, hazaárulózzák őket különböző jobboldali fórumokon. Két éve nekik szenteltem, no meg a helyzetnek, a következő verset. Belső megrendelésre írtam. Hiszen lassan nekem is búcsúznom kell.
Vásárhelyi öregfiú honatyákat kérdezünk
Vásárhelyi képviselő öregfiúk, hogy vagyunk –
Most, hogy újabb mandátumért többé már nem indulunk?
Ugye azért szép kaland volt? – néha siker, egy-két seb…
Maradnak is utánatok vélemények s kérdések…
Először is, mit éreztek: ami elmúlt, mivé lett?
Megérte, hogy közben fogyjon az erő s az eszmélet?
Kellett nektek politika, küzdelem a jogokért,
Gyertyás-könyves körmenet és szavazó, aki megért?
Elhittétek s hitettétek: a sorompó nyitva áll –
Egy a pálya, egy a végcél, a szabadság megtalál?
Képzelhetjük: a dicsőség egészen szárnyára vett?
Hogy teljesen és örökbe bírjuk a becsűletet?
(S nekünk mit ért, hogy valaki nevünkben is hősködött,
Hogy csak nézett Európa, bámulták, mint ősködöt?)
@
Erény az, ha gerinces vagy, nem hajtsz fejet, sem térdet,
Amíg folyton vádak érnek: „kompromisszum, önérdek”?
Hogyha csendben, biztonságban építenéd jövődet,
Nem pedig vitákban, melyek felemésztik erődet?
Hogyha véded igazunkat, amiközben üldöznek
Kintről-bentről tamáskodó ármány- s eszmeüzérek?
Nem másak, mint ez az ország, ahol minden eladó
S megvehető; becsületnél becsesebb az ebadó.
Abszurd ország, hiszen csak a szitok s átok közös itt,
Hol a többség kisebbséget unzsenírt kiközösít.
Hol a jogod és a sorsod kézben tartják szekusok,
Ügyészek, bírák és papok, akiknek a száma sok.
(S „lebukás” után a kollég’ azt se tudja, minek ült,
Hogyha ült, de mindenképpen lesz belőle menekült.)
@
Az milyen volt, mikor fürgén megjelentek színgyártók,
Kijelentve, nem az fontos, mit ti éppen kijártok?
Hogy követeléseinket „levegyék az asztalról” –
Köll a „közös sikersztori”, a hatalmi rock’n roll!?
Hova lett a pluralizmus, eszmék vegyes mámora?
Ballibsizik kéjesen a náci trollok tábora.
S egyes góbébb társaitok ugyan semmit nem bánnak?
Miközben titeket fúrtak, hajbókoltak turbánnak.
S kik nektek keresztbe tettek, hogy az ember kiakadt,
Odaátról kapnak csőstül érmeket és díjakat.
Itt a harc, ott a dicsőség, itt a kín, ott meg a báj?
Itt a szomorú alázat, ott a dölyfös hagyomány?
(Két nemzetstratégánk közben, két sör s két viszály között,
Pénzes állásokba szépen Mutyilendbe költözött.)
@
S eztán mi jön? Az új csapat… Ki lesz alkalmas oda?
Ki játszik a középpályán, kit tesznek a kapuba?
Ki lesz az új Markó, Borbély, Kelemen és Kerekes
Vásárhelyen? Ilyeneket kérdezni is gyerekes.
Önrendelkezés – még tétel? Ez a vágy és ez a cél?
Teljes független szabadság? Álljon félre, aki fél?
Városunk még az a város, hol a legtöbb magyar él!
Feláldozzák egy-két éles hiúsági-kanyarér’?
Megöregszünk, s nemzetünknek sokasodnak bajai.
Utódaink látni fogják, hogy sír a két Bolyai.
Nem sajnállak, nem féltelek, ideje volt mennetek.
Azt sajnálom, mi veletek immár végképp elveszett.
(Visszavonultok – s nincs hála, meg se hökken sajtó, net!?
Létezik, hogy csak én mondom: sápóbá és köszönet!?)
*A fenti szövegben szó szerint vagy parafrazálva átvételek találhatók Arany János Április 14-én című, 1849-ben írt verséből.
_________________________________
Cseke Gábor: Évek és évtizedek
Megsúgta Az Új Hét (már el is felejtettük-forma): kereken tíz esztendeje következett be elnökváltás az RMDSZ csúcsvezetésében, majd érdeklődik, hogyan értékelem az azóta történt változásokat.A felkérést fogalmazó Szerkesztő Úr mindenek előtt elemzésre buzdított, én viszont inkább benyomásokkal szolgálok, minthogy alkalmam volt huzamosabb időn át életközelségben is végigkísérni a Romániai Magyar Demokrata Szövetség éveket/évtizedeket átfogó váltóidőszakait.
*
Maradandó élmény volt számomra már a vitaest is, melyre a szövetség megalakulásának egy esztendős évfordulója táján került sor az RMDSZ bukaresti székházában a szövetség népes parlamenti vezérkara és a (néhai) Romániai Magyar Szó bukaresti napilap vezető szerkesztői részvételével; ez alkalommal még a jó emlékű Domokos Géza, az RMDSZ első elnöke is velünk vitázhatott. Az ott elhangzottakra azóta is élénken emlékszem, minthogy magamra vállalva a szerkesztőségi magnó kezelését, a hangfelvétel alapján állítottam össze a megbeszélés lapban közzétett jegyzőkönyvét.
*
A vita hevében fölvetett gondolatok közt több ízben is megfogalmazódott, kiváltképp egyes ifjú politikusok részéről az a határozottan kifejezett törekvés, miszerint ideje lenne szakítani a műkedvelő politizálás gyakorlatával. A kérdés egyik élénk szószólója szerint „szükség van olyan RMDSZ-adminisztrációra, mely a szervezetnek végre, az amatőrizmus után, egyfajta komolyságot kölcsönöz. Szükség van RMDSZ-referensekre, akik a lelkesedésen túl szakértőként viszik a szervezeti munkát. Akárcsak a sajtó esetében, a szervezet önmagára találása hosszabb folyamat, meg kell tanulni, hogyan lehet egy 600 ezres struktúrát önálló szervezetként működtetni.” A politikai szereplésnek ez a fajta, a „profizmus” oldaláról történő megközelítése és bekebelezése a későbbiekben meghozta a maga következményeit – a látványos politikai karrierépítést, különösen a társadalmi tevékenység „ifjú farkasai” körében. Az ekként kialakult és helyenként jócskán felduzzadt RMDSZ-adminisztráció az eredményeket tekintve mindenek előtt a működési költségek, a szervezeti bürokrácia látványos növekedésében jeleskedett.
*
Természetesen, az 1990 decemberében készített közösségi mérleg olyan sarkos kérdéseket is napirendre tűzött, hogy a nyilvánosság előtt például meddig lehet elmenni a bírálattal? Hol a határ, ameddig nem tekintélyeket rombolunk le, csupán elképzeléseket korrigálunk? Néhai Tokay György képviselő akkor így érvelt: „A vezetőség és a tagság közötti mézeshetek véget értek. Az áprilisi választási kampány óta megkezdődött a tulajdonképpeni házasélet. A nagy szerelem, ami [1989] decemberben kezdődött, s egymásra találásunkból és önmeghatározásunkból táplálkozott, véget ért. Sajnos, még mindig él egy olyan igény az RMDSZ-szel szemben, hogy nagy huszáros rohammal megoldjon minden problémát… Persze, az ember mindig arról álmodik, hogy szerelmét kimenti az égő házból, s így bizonyítja rajongását, de azért az se árt, ha időnként leviszi a szemetet. Mi most abban a fázisban vagyunk, hogy nap mind nap mozdítunk valamit, építünk ezt-azt… Az építést csakis organikusan, egymásra illesztett téglákkal lehet elképzelni községi, megyei vagy országos szinten.” Ekkor, ha nem is annyira feltűnően, de már felvetődött a politikacsinálás állami dotációjának igénye is. (Mindez, érzésem szerint nem csupán a romániai politizálás profivá válásának sürgetését forszírozta, de egyúttal a választottak és a választók szándékainak egymásra hangolódásának is betette az ajtót.)
*
Az 1993-as brassói RMDSZ-kongresszus külön fejezet ebben a történetben, amelyben túl sok előre nem látott fordulat következett be. Kongresszusi tudósítóként a teremben tapasztalható hangulatból és kulisszajátékokból leszűrhető volt a Domokos Géza-féle vezetési stílusnak szóló elkerülhetetlen búcsú, az utódlás kérdésében viszont túlontúl eltértek az elképzelések, s végül bekövetkezett az egyetlen váratlan, ám természetes megoldás: Domokos Géza határozott visszalépése a politizálástól. Bárki előtt nyilvánvaló volt, hogy az alapító elnök egészségi állapota, korábbi politikai szerepének szemére hányt ellentmondásai, az ezek miatt gerjesztett szervezeten belüli feszültségek radikális megoldást követeltek. Az RMDSZ – szerencséjére – az akkori lehető legjobb megoldást választotta: az előre menekülést. Kiszemelte és a maga élére emelte az erdélyi magyarság politikai vezéralakjává azt a fiatal értelmiségit, akit mind felkészültsége, mind rendszerváltás előtti erkölcsi tőkéje az utódlásra teremtett: a tehetséges költőként és szerkesztőként ismert Markó Bélát.
A választás érezhetően nagy meglepetést váltott ki az esemény megfigyelőiből, aminek a korabeli híradások, kommentárok nyíltan hangot is adtak, s nem csupán az erdélyi sajtóban.
*
Ennek ellenére a Markó-féle megoldás a maga módján meglepően tartósnak bizonyult: bár személyes önfeláldozást, sok-sok lemondást követelt a tehetséges irodalmárként már bizonyított fiatalembertől, a 2011-ig tartó elnöklés folyamata bebizonyította: Markó Béla méltó utóda lett Domokos Gézának ahhoz, hogy az RMDSZ az önálló, független erdélyi magyar politizálás – a román politikai palettán – sajátos, eredeti színezetet nyerjen. (Hogy mindez Markó személyes, irodalmi karrierjében mekkora erózióval járt, amit később nagy önerővel és szellemi megújulással tudott áthidalni, erről csak ő maga tudna hitelesen számot adni…)
*
A Markó esetében közel két évtizednyire nyúlt elnökségnek és politikusi életformának immár csak az idő volt képes határt szabni: 2011-re az RMDSZ-en belül is érezhetően megnőtt a „rendszerváltó” hangulat. Belső igénnyé is lett a változás szükségessége – mind a szervezet, mind a vezetőség részére. A Romániai Magyar Szó életében mind gyakrabban jelentkező gazdasági válsághelyzet nem egy eszmecserét tett szükségessé a szövetség csúcsvezetésével. Meglepetésemre, megannyi tárgyalásunk egyik aktív és bizalmas tanújaként az akkor még igen fiatal, aktív irodalmárként és újságíróként ismert Kelemen Hunor asszisztált, s ha jól értettem, ugyancsak ő volt az, aki gyakorlatilag összesítette és megoldás felé terelte a tárgyalásokon elhangzott problémákat, ígéreteket. Nyilvánvaló lehetett mindenki előtt, hogy bizonyos fontos kérdésekben az RMDSZ elnöke megbízik fiatal munkatársában (tanácsnokában?); ezért csöppet sem tűnt meglepőnek a hír, amikor 2011 táján, amikor Markó megválni készült a szövetségi elnökségtől, egyik lehetséges utódként Kelemen Hunor jelöltsége is napirendre került. És nem véletlenül. A személyébe helyezett kongresszusi bizalom kiállta az eltelt évtized próbáját. Az RMDSZ politikai vonalvezetése tovább haladt a maga útján, csupán a harmadik elnök személyisége nem hagyott olyan markáns nyomot a szövetség politizálásán, mint az első két elnöke esetében.
*
A 2011-ben megválasztott RMDSZ-elnök betöltötte ugyan a váltással járó űrt, de önálló, karakterisztikus szellemet képtelen volt meghonosítani a szervezet működésében. Ez a fajta bizonytalanság érezhetően nyomot hagyott az erdélyi magyar politizálás önállóságán, annak lokális és nemzetközi súlyán, s csak bizonyos közéleti válsághelyzetekben engedte szóhoz juttatni a romániai politikában magyar kisebbséget mint politikai tényezőt. Ez még akkor is így van, ha a pillanatnyi látszat ellentmondani tűnik fenti állításnak, hiszen a legutolsó parlamenti választások következtében az RMDSZ újra partneri szerephez jutott a kormányzásban és államigazgatásban. Ám a szövetség apparátusa, annak működése az évek során jócskán túlnőtte a maga természetes igényeit és akárcsak a romániai politikai élet egésze, megérett a gyökeres reformokra.
*
Az, hogy szubjektíve milyen árat kell majd fizetnie a jelenlegi elnöknek azért, hogy a soron következő szerepcsere tartani tudja legalább a jelenlegi állapotokat, a jövő zenéje, aminek megkomponálására nem mernék vállalkozni…
Eckstein-Kovács Péter: Harminc év
Nem sokkal RMDSZ-elnökjelöltségem után, 2011 nyarán, Verespatak kapcsán gyakorlatilag kiléptem az aktív politizálásból, amikor lemondtam államelnöki tanácsadói beosztásomról. Aztán a jogállamiság kérdésében kialakult RMDSZ-álláspont elleni tiltakozásul kiléptem a szervezetből is. Az első húsz évet belsősként tudom látni, a rá következő tízet külsősként, megfigyelőként.
Az első elnök, Isten nyugtassa, Domokos Géza volt. Megválasztása olyan képességek elismerése volt, mint a bukaresti politikai élet ismerete, kapcsolatai fontos országok nagykövetségeivel, de a kommunista nomenklatúra második vonalával is, akik később léptek egyet felfelé a hierarchián. Na és a Kriterion! Vidican Sorin, nyugtassa, váradi sült román, de magyarul tökéletesen beszélő barátom, évfolyamtársam az egyetemen, irigykedett: „Nektek ott a Kriterion, van egy halom jó olvasnivalótok. Mi bezzeg…”
Domokos Géza mandátuma alatt zajlott le Vásárhely Fekete márciusa. Az Európai Unió még vágyálmaink közt se szerepelt, viszont az agresszív nacionalizmus a maximumra lett felpörgetve. Az eseményekkel kapcsolatos jelentés lincshangulatot eredményezett a parlamentben. Takács Csaba volt az, aki állta a sarat. Domokos nem volt nagy szónok.
A személyes élmények mindig meghatározóak. 1990 nyarán képviselő lettem, munkahelyemmé a Costa-Foru utca tetején található hagyományos képviselőházi épületkomplexum vált. Mindörökké a legbarátságosabb székhely. Azóta a BOR tulajdona. Körfolyosó, bársony burkolatú körpadokkal. Na, ott ült Domokos Géza, manifeszt szívproblémával küszködve. Én meg durungul, megkértem, hogy vigyen el egy könyvet Szeredába, ahová tudtam, hogy menni készül. „Tegye le, Péter, elviszem” – és elvitte.
Domokos Géza a román értelmiség/politikum felé való nyitás embere volt. Nem ragaszkodott a stallumhoz. Ritka rendes ember volt. De jött a transzilván lobby.
Markó Béla Kézdivásárhelyen született, ott nevelkedett, Kolozsváron végezte az egyetemet, Vásárhelyen teljesedett ki mint szerkesztő, költő. És ellenzéki. A nép Erdélyben akarta a magyar érdekképviseletet látni, nem Bukarestben. Markó volt az állatorvosi ló: minden kritériumnak eleget tett. Jó választás volt, hisz tizennyolc év után, alapvetően nem ellenszél hatására, hanem saját akaratából lépett vissza.
Markó meghatározóan erdélyi magyar politikát folytatott. Követői kevésbé. Bajba kerültem: a frakció leszavazott egy igazságszolgáltatási tervezet kapcsán (8-2), kösz S. Csaba. Kötelező lett volna megszavazni a minősített többségi véleményt, de bele is haltam volna, ha lelkiismeretem ellen kellett volna szavaznom. “Menj ki cigizni szavazás helyett” – oldotta meg a helyzetet Markó.
Markó Béla mindent kiszámított, hogyne számította volna ki utódlását. Kelemen Hunor volt nyilván a bíborban született, ebbe tenyereltem bele a jelöltségemmel. Amit megjelenítettem, meghatározóan a szervezeten belüli demokrácia és a sokszínűség iránti igény volt. Ért húsz százalékot, nem semmi.
K. Hunor nagy érdeme, hogy rendezte az RMDSZ viszonyát a FIDESZ-szel.
K. Hunor bűne, hogy rákapcsolta százszázalékosan a Fideszt az RMDSZ-re.
A Fidesz előbb vagy utóbb távozik.
Rosszak a demográfiai mutatók és az abszolút szavazatszámok.
Jelenleg csúcson van az RMDSZ, de holnap? Gondolunk holnapra?
———————————————–
Frunda György: Elv és esély
2011-ben az RMDSZ tisztújító kongresszusán a folytonosság elvét követve választottunk új elnököt a Szövetség élére. A stafétát átadó Markó Béla Kelemen Hunort támogatta, abban a reményben, hogy az újonnan megválasztott elnök folyatja azt az utat, amit ő és csapata kitaposott, illetve tovább viszi azt a politikát, amiben hittünk, és ami mentén működött a Szövetség.
Így, tíz év távlatából most már kijelenthető, hogy ez csak részben sikerült. Ez idő alatt az RMDSZ vesztett szövetségi jellegéből, és elindult a pártosodás útján – ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a Szövetségi Képviselők Tanácsának szerepe eltörpült, az ott hozott döntések szimbolikusak, nem tölti már be döntéshozó szerepét. A mostani Szövetségben nem az SZKT reprezentatív küldöttei döntenek kiemelt fontosságú szervezeti és politikai kérdésekben, hanem a Szövetségi elnökség és az Állandó Tanács.
Ezekben a döntésekben jól körvonalazódik az, hogy a mostani vezetőség lemondott arról az elvről, amit mi húsz éven keresztül, 1990-től 2011-ig alkalmaztunk, ami szerint a romániai magyar közösséget megillető jogokat csak a partnerekkel, a román pártokkal, civil társadalommal folytatott tárgyalások mentén lehet érvényesíteni. E tárgyalások sikerességében nem csak Markó Béla szövetségi elnöknek volt nagy szerepe, hanem az akkori minisztereknek, államtitkároknak, megyei elnököknek és polgármestereknek egyaránt. Ennek köszönhetően a román közvélemény jó véleménnyel volt a romániai magyar képviseletről, úgy ítélte meg, hogy az RMDSZ politikusai jól felkészült, tanult emberek, akik becsületesek, vészhelyzetben lehet rájuk számítani, és ami a legfontosabb: hidat képeznek a román többégi és a magyar kisebbségi társadalmak között.
Markó Béla elnöksége alatt a Szövetség a fontosabb magyarországi pártokkal egészséges kapcsolatot tartott fent. Mindig kerültük annak látszatát, hogy az RMDSZ bármely magyarországi pártnak lenne az erdélyi kirendeltsége. Abban hittünk, és hiszünk mai napig, hogy az erdélyi magyarság elég bölcs ahhoz, hogy maga döntse el a sorsát, nem kell ahhoz sem budapesti, sem bukaresti jó tanács.
Mára a Szövetség hírneve még mindig jó, az erdélyi magyar politikusok szakszerűségét, tapasztalatát, szakmaiságát elismerik, de az RMDSZ valahogy eltűnt a romániai közéletből. Ennek oka elsősorban az, hogy fontos kérdésekben a Szövetség vezetősége a szavazókra bízza a döntést (például a családról szóló referendum kapcsán), elvesztve ezzel a saját közvéleményformáló és iránymutató szerepét.
Egyre inkább azt tapasztaljuk, hogy az RMDSZ bukaresti politizálása fakul, és fokozatosan a magyarországi kormánypárt-közeli politikai alakulatként viselkedik. Talán igazuk van azoknak, aki úgy fogalmaznak, hogy a mai RMDSZ inkább FIDESZ-képviselet Erdélyben, mint önálló érdekképviselet Bukarestben.
A kialakult helyzetnek vitathatatlan előnyei vannak: a magyar kormány külhoni gazdasági kulturális, identitásmegőrző stratégiái egyaránt jót tesznek mind a térségnek, mind a közösségnek is. A magyarság ma tényleg jobban boldogul idehaza, mint bármikor az elmúlt száz évben – ma már bátran kijelenthető, hogy jó itthon élni. Hátránya pedig, hogy ezért az RMDSZ magas árat fizet: nincs már saját jövőképe, nincs már ami meghatározza a jövőbeli politikáját.
Fontos azt is megemlíteni, hogy minden újabb szavazáson, de főleg a parlamenti-, államelnöki- és EP-választásokon az RMDSZ-re leadott szavazatok száma folyamatosan csökken. Ez a negatív mutató arányos a a többségi társadalom szavazási kedvével és részvételével; többek között ezzel magyarázható, hogy a 2020-as parlamenti választásokon a valamivel több, mint öt százalékos eredmény elegendő ahhoz, hogy az RMDSZ akkora kormányzati képviselettel vegyen részt a kormánykoalícióban, mint talán az elmúlt harminc évben soha.
A kormányzás kihívás és lehetőség egyaránt – most Bukarestben olyan fontos területeken lehetne eredményeket elérni, mint a fejlesztés, a környezetvédelem, a sport és ifjúság. Most esély van rá!
Esély van arra is, hogy az RMDSZ okos és bölcs politizálással újra asztalhoz tudja ültetni Románia és Magyarország államelnökeit, ezzel megoldva egy huszonnégy éve tartó, nemzeteken túlnyúló feszültséget. Új fejezetet nyílhatna a kölcsönös tisztelet és együttélés nagykönyvében.
Nagy szavak nélkül: a Szövetség elnöke és mostani vezetősége a történelmi esélyt kapott arra, hogy egy aktívabb bukaresti jelenléttel változtasson a magyarság örök ellenségképén és nagy lépést tegyen a békés együttélés és kölcsönös tisztelet kialakítása irányában.
Lengyel László: Két mondat a szabadságról
Szabadság van. Szabadság nincs. Nem tehetek róla, ez jut eszembe arról a kérdésről, hogy mit ér az erdélyi, a romániai magyar politikai szerveződés negyedszázada.
Az RMDSZ-nek Markó Béla és Kelemen Hunor vezetése alatt hol több, hol kevesebb szabadsága volt Bukaresttől és Budapesttől. Egyenjogú, hiteles, szabad partnere Románián belül a román nemzetállamnak vagy a nemzetegyesítő Magyarországnak: soha, vagy csak kivételes történelmi pillanatokban lehetett. S mivel én, szerencsésen vagy szerencsétlenül, az erdélyi magyarok politikai gúzsban táncolását Budapestről nézem, ítélkezni semmiképpen nem tudok, merek és akarok. Nekünk, a szellemi élet embereinek ugyanis az a kötelességünk, hogy folyamatosan és intézményesen fenntartsuk az egyenlő felek párbeszédén alapuló viszonyt az erdélyi – és a felvidéki, délvidéki, kárpátaljai – szellemi élet képviselőivel, ne pedig kioktassuk őket. Amikor az RMDSZ-ről beszélünk először magunknak kell szemrehányást tenni: vajon folytattunk-e ilyen párbeszédet, segítettünk-e szakmailag, erkölcsileg egymásnak, együtt éreztünk-e egymással?
Az RMDSZ működését legalább fele részben, ha nem többen, a romániai politikai szerkezet, a társadalmi-gazdasági viszonyok határozzák meg, s negyedrészt a magyarországi állapotok. Szabad rendelkezésre álló területe, mozgástere egy romániai kisebbségi politikai szervezetnek igen kicsi, amelyért minden nap meg is kell küzdenie.
A román politikai szerkezetet meghatározza, hogy az elmúlt száz évben többször is hozzákezdtek a nemzetállam és az államnemzet együttes építéséhez, de befejezni sosem sikerült. Ez a befejezetlen államépítés újra meg újra egy központosított, szuverén nemzetállam igényét és nemzeti ideológiáját jelenti, amelyből semmiképpen se kíván egyetlen román politikai erő sem engedni, ez az a vörös vonal, amely nem léphető át. Ennek a nemzetállamnak a nemzetépítés nevében csak egyetlen politikai nemzete lehet: a román. Az állam építi a románságot, a románság építi a román nemzetállamot. Minden más etnikum léte veszélyezteti és befejezhetetlenné teszi az államépítést és a nemzetépítést.
A román központosított nemzetállam 1918 és 1989 között egy kétpólusú hatalomszerkezetet mutatott: az egyik oldalon a diktatórikus végrehajtó hatalom, amely az erőszakszervezetekre támaszkodik, a másikon a politikai és gazdasági, országos és helyi oligarchák parlamentáris vagy parlamenten kívüli formában. A megkésett és igazán soha végbe nem ment rendszerváltásban Romániában is elindult az a modernizációs folyamat, amely a hatalom legitimációját már nem (csak) az erőszakra, hanem a gazdasági-társadalmi javulásra és a magasabb életszínvonalú országok felé közelítésre alapozza. Markó Béla RMDSZ-e éppen ebben a folyamatban játszott fontos és hasznos szerepet. A Markó-doktrína a nemzeti érdekek képviselete mellett célul tűzte ki, hogy az erdélyi magyarok egyenrangú integrációja a romániai társadalom modernizációjával, európai közelítésével essen egybe. Az erdélyi magyarok szerepe 1989 politikai váltásában se volt elhanyagolható, de a román valóságos rendszerváltás a kilencvenes évek közepén indult, és a magyar részvétel a román kormányban ennek a nekilódulásnak elengedhetetlen része volt (ahogy a Meciar utáni, megkésett szlovák rendszerváltásban is jelentős szerepet játszott a magyar párt részvétele a kormányban).
A Markó-doktrína
Markó Béla képességeit mutatja, hogy nemcsak írói teljesítményre és gyakorlati politikára alkalmas, hanem képes volt politikai doktrínát is kialakítani, vagyis egy egységes világképre alapozott hosszútávú politikai stratégiát és annak pragmatikus gyakorlati taktikáit. E doktrína szerint határon túli magyaroknak önálló célokkal és eszközökkel rendelkező, független politikai szervezeteket kell felépíteniük és működtetniük, amelyeknek a nemzeti kisebbségi kérdéseket az adott ország parlamentjében, kormányában kell megoldaniuk demokratikus és jogállami keretek között. A magyar kisebbségnek a román államban kell integrálódnia, jogait kivívnia, kötelességeit teljesítenie. Csalódhatunk, s rendszeresen csalódni is fogunk a román politikai osztály, sőt, maga a román nemzeti többség demokratikus elkötelezettségében, megegyezési készségében, tapasztaltuk, tapasztaljuk és tapasztalni fogjuk a többségi nacionalizmus visszaéléseit, de a magyar kisebbség erre nem válaszolhat mással, mint saját demokratikus és jogállami elkötelezettségével, konfliktusok vállalásával, ill. szívós konszenzuskereséssel, és saját nacionalista szenvedélyeinek lecsillapításával.
A doktrína egy közösségelvű eszmén nyugszik, szemben a nemzetállami területelvű, és az európai liberális személyiségelvű nemzeti elvvel. E vékony ösvényen haladva, újra meg újra szembe kell nézni azzal a csalódással, hogy állandóan feltámad a kielégíthetetlen területelvű vágy a magyar közösségben – legyen itt megint magyar világ! –, és az európai elutasítással bármiféle nemzeti közösségi ügyben. Markó a Kós-féle transzszilván eszme híve, amely a soknemzetiségű Erdély autonómiájában reménykedik a román államon belül, de belátva ennek nehézségeit, pragmatikusan igyekezett elérni a közigazgatási regionalizációt és a különböző szintű magyar autonómiát.
A Markó-doktrína döntő eleme az egyenlő távolság tartása, az önállóság kiharcolása Bukaresttől és Budapesttől. Magyar és egyenjogú partnerek vagyunk Bukarestben, vagy így fogadtok el, vagy ellenállással kell számolnotok. Markó soha nem esett abba a kísértésbe, mint Johannis, hogy magát, illetve az RMDSZ-t román-magyarnak, vagy magyar-románnak álcázza. E magatartásával kölcsönös tiszteletet váltott ki a román pártvezetőkben. El kellett fogadniuk a román politikai osztálynak, illetve a román választóknak országosan és helyben, hogy a magyarokkal együtt kormányoznak, hogy magyar párt képviselői lehetnek Románia miniszterei, román többségű városok polgármesterei, megyék főnökei. Markó RMDSZ-e a Nagy Kibékülés vagy a Nagy Ellenállás helyett a napról-napra, hétről-hétre, évről-évre, sőt, évtizedről-évtizedre történő összeszoktatás, együttélés, egymás elviselés politikáját folytatta.
Budapesttel szemben Markót az egyenrangú erdélyiség, a magyarságon belüli önálló történelem, kultúra, és a magyar politikával szembeni rossz tapasztalatok vezették. Joggal mondta, írta, hogy a magyar elit felelőssége Erdély többszöri elvesztése, hogy nem tanultak a két világháborúból, Trianonból és Párizsból, hogy Erdély okkal kívánja maga kezébe venni sorsának irányítását. Nem tűrt se nacionalista gőzű kioktatást, se liberális megvetést – saját politikát csinált. Nem volt megvehető pénzzel vagy hatalmi ígéretekkel. Egy ideológiai és vallási semlegességű mozgalmat épített, nem engedte az RMDSZ-t se jobbra, se balra rántani, se a kereszt alá bevinni.
A Markó-doktrína magyarságpolitikája azért lehetett sikeres, mert a nemzeti kérdéseket össze tudta kapcsolni Románia demokratizálódásának, európai csatlakozásának és modernizációjának ügyével. 1995 és 2008 között, a romániai rendszerváltozás, számtalan hibával, de jó irányba tartott, és az RMDSZ élni tudott a lehetőségekkel: nemcsak eredményeket ért el nemzeti kérdésekben – nyelvhasználat, intézmények –, hanem beépült a romániai demokrácia központi és helyi intézményeibe, végül akarva-akaratlan hozzájárult egy erdélyi magyar – első sorban városi – középosztály felnövekedéséhez. (1995-2001 közötti időszak a magyar gazdaság aranykora, Magyarország tekintélyének csúcsa, európai belépésének időszaka.)
Egy rossz évtized
Amire Markó az RMDSZ-t nem tudta, tudhatta felkészíteni, az a kétezertízes rossz évtized, a román rendszerváltozás megtorpanása, részleges visszafordulása, a magyar ellen-rendszerváltás – az RMDSZ mozgásterének beszűkülése, kényszerpályára kerülése. A 2008-12-es Nagy Recesszió, majd a 2015-ös menekültválság, a Brexit-népszavazás, az Európát, majd Amerikát ellepő nacionalista-populista hullám, nem kímélte Kelet-Európát, Romániát és Magyarországot.
Amikor Markó lemondása után Kelemen Hunor számba vehette az RMDSZ lehetőségeit, még kék volt az ég, de már a távolban fekete felhők úsztak és mennydörgött. Kétségtelen, hogy Kelemen Hunornak nem adatott meg az önálló világképre alapozott doktrína-alkotó képesség. De a feltételek se voltak adottak.
Az erdélyi magyar intézményességnek megvan a maga ciklikussága: dinamikus emelkedés és lassú vagy gyors hanyatlás. Emelkedés volt 1922-30, 1941-44, 1945-47, 1954-57, 1967-74, majd 1996-2010 között, ám közte hanyatlás, sőt, sokszor zuhanás. A kétezertízes években a lassú hanyatlás a jellemző. Amit a Markó-RMDSZ se tudott gyökeresen megváltoztatni, nevezetesen az államnacionalizmust, az etno-politikát, a román politika mélyszerkezetét, rosszabb körülmények között, azt Kelemen RMDSZ-ének defenzívából kellett elszenvednie.
A legnagyobb gondot az okozta, hogy Románia egyetlen politikai ereje, így az RMDSZ se volt felkészülve azokra a tektonikus politikai, társadalmi és gazdasági mozgásokra, amelyeket a 2008-as gazdasági világválság kiváltott. A román politika visszatért mélyszerkezeti sajátosságához, legrosszabb reflexéhez: megindult az államgépezet vissza-központosítása, az elnöki túlhatalom megszerzése és az erőszakszervezetek hatalmának visszaszerzése. (Ez történt az 1930-as évek elejétől, ez a negyvenes évek végétől, ez a hetvenes évek közepétől Ceauşescu diktatúrájával.)
A romániai magyar politika többszörösen is veszélyeztetett helyzetbe került. Megkezdődött a szerzett jogok visszavétele, a jogállami látszatok levetése. A romániai belső ellentmondások végkifejlete, hogy nem sikerült egy elnöki diktatúra kiépítése se Basescunak, se Johannisnak, ellenben az általuk szabadon engedett és ellenőrizetlen erőszakszervezetek – a titkosszolgálatok, a korrupcióellenes ügyészség, a rendőrség és a hadsereg, a Kelemen Hunor által „mélyállamnak” nevezett képződmény – hozzáláttak a politikai osztály megtizedelésének. Politikai és igazgatási tartós patthelyzet jött létre: senki se képes a győzelemre, mindenki képes a másik kormányzásának megakadályozására. Románia többé-kevésbé kormányozhatatlanná vált az évtized végére.
Az RMDSZ sorra veszítette a Markó-doktrína céljait: a beépülést a demokratikus intézményrendszerbe, az együtt kormányzást, illetve Románia modernizálását. És az évtized új válságaira, mindenekelőtt a drasztikusan megnövekvő társadalmi egyenlőtlenségre és a környezeti problémákra nem volt, nincs érdemi válasza. A romániai magyarok a maguk bőrén tapasztalhatták meg a súlyos területi egyenlőtlenséget, amely a két székely megyét Erdély legszegényebbjei közé süllyesztette, és komoly magyar-magyar társadalmi egyenlőtlenség alakult ki a nagyvárosokban élő szórvány magyarok és a székelyföldi tömbmagyarok között. Innen is származik az a belső érdek- és értékellentét, amely Kolozsvár emelkedőit és a székely falvak süllyedőit elválasztja, és amivel az RMDSZ nemigen tud mit kezdeni.
Tetézte Kelemen Hunor gondjait, hogy Magyarországon 2010 után, hosszú idő után először megjelent egy nemzetállamot és államnemzetet építő erős és erőszakos politika. Az Orbán-doktrína nemzetegyesítése nem titkoltan a nemzetállamban szeretné egyesíteni a határon túli magyarokat, azzal, hogy megadja a magyar állampolgárságot és küzd a nemzeti autonómiáért. A határon túli magyar párttól elvárja, hogy a magyar nemzetállamhoz és annak irányító pártjához legyen lojális, amiért cserébe segíti anyagilag és politikailag egy államon belüli ellenszerveződés, önálló nemzetiségi hálózat kialakításában.
A szuverén magyar nemzetállam a maga állam- és nemzetépítését az Európai Unión belül, Brüsszellel szemben teszi, de nyilvánvaló, hogy szembekerül az újra csak nemzetállam építésbe fogó Romániával. Kialakul az a tragikus helyzet, hogy a magyar állam saját országában a nemzeti többség államát hirdeti, miközben határon túli kisebbségeit éppen a román, szlovák, szerb és ukrán államnacionalizmussal szemben kell védenie.
Kelemen RMDSZ-e sokáig ellenállt Budapest és saját székelyföldi Orbán-barát választói nyomásának, és megpróbált a Markó úton járni. De az évtized közepére elfogyott az ellenálló ereje, szüksége volt pénzre és politikai támogatásra. Nem lehet tartósan a román kormányon kívül maradni és a magyar intézményeket forrás nélkül hagyni. A kelet-európai rendszerekben pedig csak akkor lehet a költségvetési elosztásba és újraelosztásba beleszólni, ha a párt kormányoz. Így, cserébe a magyarországi támogatásért biztosítja az RMDSZ lojalitását. Ezáltal ugyanolyan hajtószíj-párttá vált, mint a Vajdasági Magyarok Szövetsége, a magyar KDNP vagy éppen az egyházak. Az Orbán-rendszer (hasonlóképpen a negyvenes évek Horthy-rendszeréhez) felszámolja az önálló gazdasági szereplőket, a médiát, a civil szervezeteket. Ez bizony hozzájárult az erdélyi intézmények sajátos boldogulva halódásához.
A húszas évek fordulata
A világjárvány, a gazdasági és politikai válság ellenére, vagy éppen azért, fordulat állt be az amerikai és az európai politikában, gazdaságban. Ez hatással lesz ránk, talán pozitív befolyással. A nemzetállami hullám megállt, a nacionalista-populista erők – átmenetileg – vereséget szenvedtek Amerikában és Európa országainak többségében. Az EU jelentős pénzeket nyújt a kelet-európai országok modernizációjához. Amerika meghirdette, hogy újra számon kéri az emberi jogokat, a jogállami demokráciát. A magyar tekintélyelvű nemzetállam még itt kevélykedik, de már látszanak határai. A külső feltételek bővítik a mozgásteret.
A román kormányzásképtelenség és politikai káosz még itt van. A kormányzást vállaló RMDSZ-nek szinte az 1996-os kezdetektől kell építkeznie. Megint egyenrangú partneri viszonyt kell kikövetelnie Bukarestben és Budapesten. Pragmatikus szakértelmet, dialógusképességet kell bizonyítania. A román demokrácia Sziszüphosza elkezdi fölfelé lökdösni a hatalmas követ. Az erdélyi magyaroknak ismét román demokratákkal és áldemokratákkal kell együtt a kőnek feszülniük.
——————————–
Markó Béla: TÍZ, TÍZ, TÍZ
Egy pillanatig hárítani akartam a kérdést, két okból is. Egyrészt arra gondoltam, hogy érintettként nem feltétlenül ildomos sem dicsekedni, sem szerénykedni, sem pedig megjátszani az elfogulatlant. Csakhogy mindannyian érintettek voltunk és vagyunk abban, amit az RMDSZ megtett vagy elmulasztott, sem én, sem más nem sajátíthatja ki magának az érdemeket, és a kudarcokból is vállalnunk kell a ránk eső részt. Másrészt azért is haboztam, hogy válaszoljak-e, mert nem vagyok híve az erőltetett korszakolásnak. Fontos történelmi események természetesen korszakzárók vagy korszaknyitók lehetnek, de ez nem vonatkozik a naptárra: nincsen decemberi, januári vagy februári RMDSZ. Viszont nemcsak azt ismerem el készséggel, hogy fogódzókra szükségünk van, hanem azt is, hogy a személyi döntések éppúgy meghatározóak lehetnek egy-egy közösség életében, mint a külső körülmények. Márpedig a nemzedékváltás az RMDSZ-ben tényleg egybeesett a romániai, magyarországi, sőt, az európai politika bizonyos mértékű irányváltásával is.
Az elmúlt harminc év Romániában tehát mégis „évtizedelhető” általában is, de a mi szempontunkból különösen, és én most a kérdésre válaszolva elsősorban erről beszélnék:
1. A kilencvenes években, vagyis a múlt évszázad utolsó évtizedében, miután a magyar-román viszony rendezéséhez szükséges célokat megfogalmaztuk, azokat az eszközöket is próbáltuk megkeresni, amelyekkel mindez megvalósítható. A nemzetközi támogatástól a román-magyar alapszerződésig, a tüntetéstől a parlamenti politizálásig, a polgári engedetlenségtől a kormányzati részvételig sok mindennel megpróbálkoztunk, és az évtized második felére egyértelművé vált, hogy ezek mind-mind használható eszközök ugyan, de a parlamenti befolyás és a kormányzati szerepvállalás nélkül nem tudunk konkrét változásokat kikényszeríteni. 1996 és 2000 közti kormányzásunk már meghozta az első fontos eredményeket: a földtörvény és egy új oktatási törvény például. A felkészülés, majd az áttörés évei ezek, de a teljes fordulatot valójában a 2000 és 2010 közti időszak jelentette.
2. A huszonegyedik század első évtizedét Románia és a romániai magyarság szempontjából is az új jogi és intézményes keretek megteremtésével jellemezném. Romániát 2004-ben felvették a NATO-ba, 2007-ben pedig az Európai Unióba, és ez a két esemény nyilvánvalóan meghatározta ezt az évtizedet általában, de jótékony hatással volt az RMDSZ-program megvalósítására is. Tíz év alatt sikerült teljesen új jogi keretet létrehozni az anyanyelvhasználat, az anyanyelvű oktatás számára, illetve a restitúciós folyamat jelentős része is lezajlott, és lényegesen bővült az önkormányzatok hatásköre is, beleértve azt a számunkra kiemelten fontos változást, hogy az egyetem előtti oktatási intézményeket decentralizáltuk, és alárendeltük az önkormányzatoknak. Az új kisebbségjogi keretek kialakításának főbb állomásai: a 2001-es közigazgatási törvénymódosítás a 20 százalékos anyanyelvhasználattal, a nemzeti szimbólumok használatának szabályozása kormányhatározattal 2002-ben (de én az aradi Szabadság-szobor 2004-es visszaállítását is ideszámítom), a 2003-as alkotmánymódosítás és ”befejezésül” a 2010 végén elfogadott és 2011 elején érvénybe lépett újabb oktatási törvény, amely immár megteremtette a teljes körű anyanyelvű oktatás jogi feltételeit. Mindezzel egyidejűleg a visszakövetelt egyházi javak jelentős hányadát és olyan sajátos közösségi tulajdonokat is sikerült ténylegesen visszaszerezni, mint például több százezer hektárnyi közbirtokossági erdő csak a Székelyföldön. Illetve kialakult az önálló magyar középiskolák viszonylag átfogó rendszere is Erdélyben, ma több mint hetven ilyen középiskola van. Ez az érem egyik fele. A másik: ugyanabban az évtizedben, Traian Băsescu elnökségének második felében már megmutatkozott a demokrácia intézményeinek törékenysége, megbomlott a hatalmi ágak közti egyensúly, elkezdődött a parlament visszaszorítása és a kevésbé átlátható háttérintézmények, az úgynevezett „erőszakszervezetek” megerősítése. Amikor az RMDSZ-ben átadtam a „stafétát”, valóban úgy érezhettem, hogy lezárult egy korszak, befejeződött egy jogalkotási folyamat, kialakítottuk egy önálló erdélyi magyar politika eszközrendszerét, és éltünk is ezzel, biztosítottuk a legfontosabb identitáris jogokat az anyanyelvhasználatban és az anyanyelvű oktatsban, illetve a szükséges intézmények zömét is létrehoztuk. Sőt, 2010-ben a magyar Országgyűlés által elfogadott kettős állampolgársági törvényt is, Szlovákiától és Uktrajnától eltérően, azért hagyta szó nélkül Románia, mert abban az időszakban ott voltunk a Boc-kormányban.
3. Tehát szemlélhetném úgy azt az évtizedet, mint egy kerek egészet, de legalább ennyire igaz, hogy a már törvénybe foglalt jogok konszolidálása és új jogok – elsősorban egy minél teljesebb kulturális és közigazgatási autonómia – megszerzése már az utánunk jövőkre vár (a 2011-es oktatási törvénynek megfelelően a kulturális autonómia egyik első eleme egyébként már működik a kisebbségi iskolák igazgatóinak kinevezésekor). Személy szerint gondolhatnám befejezettnek a munkámat, a munkánkat, de az RMDSZ félúton volt akkor is. Egyszerre volt szükség folytatásra (például az egésznapos közszolgálati rádióadás kialakítása Marosvásárhelyen és Kolozsváron komoly eredmény volt ebben a „generációváltás” utáni időszakban), és ugyanakkor kétségtelenül ismét az alapozás, az újrakezdés korszakát éltük. Ugyanis könnyebb lehetett volna a most zárult évtized, ha a már kivívott jogokat alkalmazzák, de ez nem így történt: Románia legújabb korszakát a demokrácia folyamatos megkérdőjelezése, a törvények megkerülése vagy figyelmen kívül hagyása jellemezte, és ennek legfőbb tanulsága számomra, hogy ahol nincs jogbiztonság, ott a viszonylag jó kisebbségjogi rendelkezések sem jelentenek garanciát többség és kisebbség méltányos együttélésére, az esélyegyenlőség biztosítására. Mi több, közben fellángolt a magyarellenesség is a romániai közéletben. Látom, hogy mi történik a környező országokban, és ma a a legnagyobb veszély az Európa-szerte erősödő, alapjában véve demokráciaellenes populizmus. Hogy úgymond nem a jövőért és a jövőnek cselekszenek a politikusok, hanem a pillanatnyi közvélekedésnek. „Mindennapi tetszésünket add meg nekünk ma”, mormolja este-reggel a mai populista politikus. Miközben például sem Magyarország, sem Románia, sem Európa nem képes hatni Ukrajnára, amikor ott az anyanyelvű oktatást fokozatosan felszámolják. Nem vagyok hát különösebben optimista. De mégis próbálok hinni abban, hogy az előttünk álló évtized hátha ismét a jogalkotás és az intézményépítés évtizede lesz. Erre a reményre feljogosít az is, hogy hosszú idő után az RMDSZ ismét kormányon van, és fontos minisztériumokat irányít.
————————
Székely Ervin: Három teljesületlen fő célkitűzés
Mielőtt válaszolnék a felkérésre, azt hiszem, érdemes felidézni a tíz évvel ezelőtti politikai környezetet, amelyben az RMDSZ kongresszusára sor került.
Nem egészen egy évvel korábban a Fidesz megnyerte a magyarországi parlamenti választásokat, és mindenképp meg akarta szerezni az RMDSZ fölötti befolyást. Két héttel a kongresszus előtt – február 5-én – Romániában megalakult a Szociálliberális Szövetség (USL): a Szociáldemokrata Párt (PSD), a Nemzeti Liberális Párt (PNL) és a Dan Voiculescu vezette (akkor még létező) Konzervatív Párt (PC) részvételével. Az államfő, Traian Băsescu pontosan tudta, hogy mekkora veszélyt jelent számára az új pártszövetség (amelyik alig több mint egy évre rá át is vette a kormányzást), és ilyen körülmények között felértékelődött számára az RMDSZ, amelynek révén a Boc-kormány biztosítani tudta parlamenti többségét.
Az elnökségért három jelölt indult: Kelemen Hunor, akiről joggal lehetett feltételezni, hogy a Markó-doktrína (vagyis a Budapesttől és Bukaresttől való független, autonóm politizálás) folytatója lesz (egyébként a volt elnök nyilvánvaló támogatását élvezte), Olosz Gergely, a Fidesz ügynöke, akit időközben korrupciós ügyei miatt jogerősen három év letöltendő börtönbüntetésre ítéltek és most Magyarországon bujkál, valamint Eckstein-Kovács Péter, aki abban az időben Traian Băsescu tanácsosa volt. Ilyen körülmények között a kongresszus – nagy többséggel – Kelemen Hunornak szavazott bizalmat. Számomra legalábbis nyilvánvalónak tetszik, hogy Kelement nem politikusi, vezetői kvalitásaiért választották meg (e tekintetben Eckstein messze megelőzte őt), hanem azért, mert a markói politika folytatását várták tőle.
Az elnökváltást követően az RMDSZ előtt legalább három komoly kihívás állt: a Szövetség önálló politikai entitásként való megőrzése, a demokratizálódás romániai folyamatának a támogatása és egy megvalósítható nemzetpolitikai stratégia kidolgozása (a steril „autonómiázás” helyett).
Az RMDSZ e célkitűzések egyikét sem valósította meg.
Két évvel a kongresszus után Kelemen Hunor egy kék szegélyű kistányéron – mint Korejko Osztap Bendernek a milliót – átnyújtotta a Szövetséget Orbán Viktornak, s azóta is hűséges vazallusa a magyar kormánypártnak. Cserébe a magyar kormány a magyar adófizető polgárok euromillióival támogatja a romániai magyar egyházakat, foci- és hokiakadémiákat épít, felvásárolja (és lelkesen cenzúrázza) a felügyelete alá került romániai magyar sajtót.
Ami a romániai demokrácia ügyét illeti, az RMDSZ a bukásáig támogatta a Traian Băsescu képére és hasonlatosságára alkotott liberális-demokrata kormányt, majd amikor az már nyilvánvalóan nem kerülhetett vissza a hatalomba, akkor belépett a harmadik Ponta-kormányba (2014. március 5. – 2014. december 17.), hogy aztán a novemberi elnökválasztás után „megértve az emberek szavát” kilépjen onnan. A Szövetség – kisebb egyéni megnyilvánulásoktól eltekintve – szótlanul asszisztált az igazságügy megfélemlítéséhez, a Laura Codruţa Kövesi vezette Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) visszaéléseihez, az emberi jogok megsértéséhez, valamint a titkosszolgálatok és az igazságügyi szervek összefonódásához. Az RMDSZ nem vett részt azokban a közvitákban, amelyeknek tétje a jogállam lebontása, a hatalmi ágak szétválasztása elvének rendszerszintű megszegése volt.
A nemzetpolitikai stratégia továbbra is hiányzik. Az RMDSZ valójában nem folytat párbeszédet a kérdésről a román pártokkal, nincsenek olyan projektjei, amelyeket közvitára bocsáthatna, ehelyett győzelemként ünnepli azt, hogy sérelmi listákat juttat el különböző európai intézményekhez, nemzetközi szervezetekhez. Időről időre benyújtja a parlamentbe a területi vagy kulturális autonómiáról szóló törvénytervezeteket, amelyek szinte azonnal visszapattannak, és Brüsszelben folytat ugyanolyan szélmalomharcot a MinoritySafePack-kel, holott nyilvánvaló, hogy az Európai Uniónak sem lehetősége, sem akarata nincs rá, hogy megoldja azokat a problémákat, amelyeket az RMDSZ a román parlamentben nem tud megoldani.
