Számtalanszor elmondódott, hogy a tudomány és a technika korát éljük. Írtak könyveket a tudománynak az egykori, a jelenlegi, sőt a jövőbeli társadalmakban játszott szerepéről. Tudatosodott az is, hogy a tudomány termelőerővé vált. A tudománynak társadalmi életünk egészében érvényesülő jelentősége kifejezett módon jelentkezik a Román Kommunista Párt programjában, amely a tudományt a jelenkori haladás elsődleges tényezőjének tekinti. A sokoldalúan fejlett szocialista társadalom és a kommunizmus a tudomány és technika élvonalbeli megvalósításainak alapjára épül.
Ebből a nézőpontból kívánok a továbbiakban érvelni. Amellett, hogy a tudomány miközben termelőerő, egyben a műveltség szerves része is, és jogtalan elhanyagolni ezt a minőségét. Ez a szempont természetesen nem eredeti. Hasonló vélemények többek között ennek a lapnak a hasábjain is jelentkeztek. (Călina Mare cikke az Era socialistă 1974, 4. számában, Salamon Marcus cikke A Hét 1973. 48. számában – szerk. megj.)
A továbbiakban új érveket kívánok felsorakoztatni annak szükségessége mellett, hogy a tudományok összességét szervesen – elvben és ténylegesen – be kell illeszteni a kultúra összetett tartományába. Példáimat a biológiai tudományokból veszem.
TUDOMÁNY A KULTÚRÁBAN
Mielőtt érvelni kezdenénk, tisztázásra vár az, hogy mit is értünk kultúra alatt.
Úgy vélem, akkor vagyunk legközelebb a kifejezés közkeletű értelmezéséhez, ha a kultúrát az ember nemes törekvéseinek kielégítésére törő megnyilatkozások összességeként fogjuk fel. Szándékosan kerülöm a „sajátosan emberi tendenciák” kifejezést, minthogy sajátosan emberi véleményem szerint ezekben a tendenciákban csak a megnyilatkozási forma, maguk a tendenciák más formában az állatvilág sokkal alacsonyabb lépcsőfokain is jelentkeznek. A zene művelődési jelenség, de eredetét tekintve a hívogatásra vezethető vissza, a szerenád ugyanannak a törekvésnek meg nemesített formája, mint a madarak párhívogató éneke vagy a szarvasbőgés.
Ugyancsak a sajátosan emberi formák felé, a szublimáció felé tartó fejlődés során jutottunk el az elemi tájékozódási reflextől, az ismeretlennel szemben érzett nyugtalanságtól és feszültségtől, ahhoz az „értelmi érzelemhez”, amelyet kíváncsiságnak nevezünk, s amely a kutató emberi szellem lényeges erőforrása.
A művészi alkotás megalkotása és élvezete, a sportban való részvétel, illetve a sportesemény szemlélése – a harci magatartás szublimációja – egyaránt kulturális tevékenységek, ebben egyhangú a közmegegyezés. Szerintünk éppen azáltal válnak kulturális aktussá, minthogy az ember szublimált törekvéseinek kielégítésére irányulnak.
Kulturális tett hasonlóképpen az is, ami a megismerésre, a kíváncsiság kielégítésére irányul, a tudásvágy.
A marxista gondolkodás a művészetben a valóság egyik tükrözési módozatát látja; a művészet pedig a művelődés egyik lényeges összetevője. Másrészt senki sem vonja kétségbe azt, hogy a tudomány a legteljesebb tükrözés, az állandó tökéletesedésre legalkalmasabb.
A tudományt kifejezetten és a maga teljességében kell a kultúrába beilleszteni. Mi több: a művelődés egyik alapvető összetevőjét kell benne látni. Ebben a tekintetben csatlakozom egy román filozófus véleményéhez: „Minthogy a megismerés, talán a keresés inkább, mint az igazság feltárása, az emberiség egyik leglényegesebb vonása, a világ megértése eszközből céllá vált. Az igazság konstruálása az ember legemberibb szükséglete.” (H. Wald, Construirea adevărului. Revista de filozofie, 1967/5.)
A tudományban, a valóság más reflektálási módozataitól eltérően, csak lépésről lépésre lehet haladni. Minden újabb ismeret új lehetőségeket nyit a kutatás előtt, de ugyanakkor új kérdéseket is vet fel. Éppen azért úgy vélem a tudomány a szó legáltalánosabb értelmében központi, lényegi szerepet játszik a kultúrában éppen azzal, hogy a lehető legszorosabban kapcsolódik a haladás fogalmához.
A TECHNICIZÁLT TUDOMÁNY UTILITÁRIUS ROBBANÁSA
Mint minden természettudomány, módszertanát tekintve a biológia is a szemlélődéstől a technika felé vezető utat járta be. Az egykori „természetvizsgálók” megfigyelték a természetet, és elmélkedtek róla. Egyesek inkább figyeltek s kevésbé elmélkedtek, mások annál többet elmélkedtek, minél kevesebbet sikerült megfigyelniük. Mindannyiuk számára – a bonctan, a növénytan, az őslénytan vagy a természetfilozófia művelője számára egyaránt – az élő természet, illetve annak egy része, esetleg maradványa volt a megismerés tárgya.
Az élet kutatása fokozatosan technicizálódott. Ez a folyamat egyébként a tudományok mindegyikére jellemző, s a biológiában későbben ment végbe, mint a fizikában vagy a vegytanban. A puszta megfigyelés helyét egyre inkább a tevékeny kísérlet, az íróasztalét a laboratóriumi asztal foglalta el. A megismerés közvetlen tárgya egyre inkább eltávolodott az élővilágtól: lehetett egy mikroszkóplapocskára helyezett preparátum vagy egy szervezetből kiemelt élő részecske.
Egy későbbi szakaszban azután vizsgálat tárgyává váltak komplex vegyi anyagok, egy-egy szerv fizikai modellje avagy valamely ökológiai jelenség kibernetikus szimulálási programja stb. Ezeknek a kutatásoknak közös nevezője már nem a – rendkívüli módon változatos – tárgy, hanem a kutatások célja: az élet megismerése. A mai biológia nem jelenti szükségszerűen az élet közvetlen kutatását, hanem minden olyan kutatást, amely annak megismerésére törekszik.
Ilyen körülmények között a kutató már nem természetvizsgáló – a kifejezés maga is kezd a szaknyelvből eltűnni –, hanem a biológiai kutatás technikusa, akinek ritkán van ideje arra, hogy a természetet szemlélje és elmélkedjék annak jelenségeiről.
Mindez társadalmilag is meghatározott.
A tájékozódási reflex a fejlődés bármely lépcsőfokán jól meghatározott célt szolgál: az egyén, a fajta életének megőrzését. Ez a célszerűség akkor sem tűnik el, amikor a reflex emberi kíváncsisággá finomodott: az ösztön tartja fenn, irányítja, vezeti az emberi kíváncsiságot, megismerő kedvet. Az emberi társadalom összefüggésében a kutató szellem végső célja a tudomány elé állított társadalmi követelményekben fogalmazódik meg. A biológia esetében a társadalmi rendelés a vizsgálódó szellemet két irányba terelte: az élelem megszerzése és az egészség védelme felé. Így alakult ki az alkalmazott biológia két nagy ágazata, a mezőgazdaságtudomány és az orvostudomány. Ezekhez csatlakozik napjainkban – egyelőre még csak a tudományos kutatásban – az ökológia, amely az életünket keretező környezet védelmére, „gyógyítására” irányul és más alkalmazási területek, amelyek a láthatáron körvonalazódnak.
A tudomány technicizálódása – nemcsak a biológiáé, de azé is – és a társadalmi követelmények között kölcsönös feltételezettség áll fenn. A technicizálódás teszi lehetővé a társadalmi megrendelés végrehajtását; a társadalom technicizálódását azért, hogy a tudomány jobban szolgálhassa. Pozitív visszacsatolásról, kölcsönös ösztönzésről van szó, amelynek eredményeként következett be az utóbbi évtizedek során a technikai szemléletű tudomány érvényesülése.
A megismerés legjellegzetesebben emberi vetülete azonban az elvont gondolkozás. Amilyen mértékben nőtt a technikai, és csökken a racionális összetevő szerepe a biológiai kutatásban, ugyanolyan mértékben kezdték kizárni soraikból a biológust a „kultúra emberei” – a nem technicizált területek szakembere, illetve a szintézisre törő gondolkodók.
Egyébként ugyanez a folyamat ment végbe a vegyész, a fizikus, vagy a csillagász esetében. S miután a természettudományok egészében bekövetkezett bizonyos fokú technicizálódás, ez a tudománynak a kultúrából való többé-kevésbé globális kirekesztéséhez vezetett. így az ismeretlen kutatása sokak szemében úgy tűnik fel, mint ami eltávolodott vagy éppenséggel ellentétes a kultúra többi vonatkozásaihoz képest. Bekövetkezett az is, hogy egyesek tudományról és kultúráról beszélnek azt a látszatot teremtve, mintha a tudomány nem lenne kulturális aktus.
A KUTATÁS MINT KULTURÁLIS AKTUS
Ki a hibás a tudomány–kultúra hamis szembeállításában? A tudós, vagy a „kultúra embere”? Úgy vélem mindkettő – és újra csak a biológiára fogok hivatkozni.
„A kultúra embere” az esetek többségében humán formációjú (közbevetőleg : maga a kifejezés sem találó, sőt félrevezető. Sokan – így például a hazai szerzők közül Gr. C. Moisil és V. Săhleanu – hangsúlyozták a tudományok humanista, humanizáló értékét). „A kultúra embere” tehát ritkán képes arra, hogy figyelemmel kövesse egyes tudományágak technikai vonatkozásait, s még kevésbé tudja felmérni heurisztikus értéküket. Minél kevésbé technicizált egy tudomány, annál könnyebben befogadja, s annál közelibbnek érzi magát a kultúrához. Sokan egyetértenek abban, hogy a folklór a kultúrához tartozik, vagy a lélektan esetleg a szociológia is, de például a genetikára már nem terjesztik ki ezt a státust. Így azután előáll az az abszurd helyzet, amelyet már többször szóvá tettek, amikor is műveletlennek tartanak, ha semmit sem tudsz a freudi felfogásról, de nem tekintenek annak, ha nem tudsz a tér–idő fogalomról, a visszacsatolásról vagy dezoxiribonukleinsav kettős hélixéről.
Minden tudománynak van heurisztikus értéke: minden emberi vizsgálódás a tudásvágyból fakad, a megértésre, a világosságra való törekvésből. Minden kutatás kulturális cselekvés. S ebből a szempontból nincsenek kiváltságos tudományok. Az, hogy csak az emberrel, lelki életével, etikumával foglalkozó ismeretágakat foglalják bele a kultúrába, jórészt abból adódik, hogy a „humán formációjú” ember nehézségekbe ütközik akkor, amikor az anyagi világ tanulmányozásának értékét, szépségét próbálja megérteni.
De a helyzet fonákjáról is kell beszélni. Arról, hogy a tudománynak a kultúrától való elidegenedésében a kutató is hibás.
A biológia hosszú ideig, más természettudományoknál hosszabb ideig ragadt meg az elemző-leíró szinten. Nem feladatunk annak elemzése, hogy mi határozta meg ezt a helyzetet, de tény ez, hogy nemcsak a klasszikus, hanem olykor a legmodernebb biológiában is nagy adag faktológiával találkozunk. Sok biológus őrizkedik attól, hogy gondolkozzék, hogy a gondolkozásban túllépje a szűk szakmai következtetések kereteit. Ma is sok olyan munka jelenik meg, amelyben a szerző egyes tények bemutatására, egyes jelenségek mennél pontosabb leírására szorítkozik. Ennek több oka van. Egyik objektív oka az életjelenségek rendkívül bonyolultsága, amitől viszont az következik, hogy tényleírás és az értelmezés között olykor hosszú idő telik el, a kutató éppen ezért feljogosítva érzi magát arra, hogy a tényeket jelezze még mielőtt magyarázattal szolgálhatna, elméleti észrevételeket tehetne.
De vannak szubjektív okok is, amelyekre a biológusnak nincs mentőkörülménye. Egyfelől, a tudományos világgal szembeni felelősség: a kutató csak addig érzi biztonságban magát, ameddig szigorúan a megfigyelés és a kísérlet övezetében mozog, és nem akar feltevéseket, elmefuttatásokat megkockáztatni.
Másfelől, minthogy nem kenyere a „filozofálgatás”, az ellenőrizhető tények övezetéből való kilépés, olykor alkalmatlan is erre a feladatra. Hibás ebben a felsőoktatási biológia is, amennyiben ma is – akárcsak a természetvizsgálók korában – nagyobb súlyt fektet az emlékezőtehetség gyakoroltatására, megterhelésére, mint az alkotó gondolkodásra (felvételitől az államvizsgáig).
Az okoktól függetlenül, a következmény: a biológia eltávolodása attól, ami a kultúra lényegét alkotja. A biológus aki kerüli vagy éppenséggel lenézi az elméleti tudományos gondolkodást, a bölcseleti szintet, azok kezére játszik, akik a tudomány és kultúra között szakadékot látnak.
BIOLÓGIA ÉS ALKOTÓ GONDOLKODÁS
Minden idők természetvizsgálói és biológusai bizonyítják azonban azt, hogy ez élet tudománya az alkotó gondolkodás számára termékeny terep. Voltak jeles gondolkodók, akik egyúttal az élő természet jó szemű megfigyelőinek bizonyultak, mint Arisztotelész, Leonardo da Vinci, Descartes, Goethe. Ezeket a világos fejű embereket, ahogy ma mondanák, „kultúrembereket”, az élettudomány nem dilettánsokként vonzotta, nem a szabadidőt akarták szép lepkék gyűjtésével agyonütni. Az egyedire fordított feszült figyelmet összekapcsolták az általános iránti érdeklődéssel, az életre vonatkozó megfigyeléseik olykor gondolkodásuk kiindulópontjaivá váltak.
Ugyanakkor hajdani és mai biológusok egyaránt írtak olyan munkákat, amelyeket a nem szakember is szívesen és érdeklődéssel olvas. Linné Növénytani filozófiája vagy Lamarck Állattani filozófiája nem véletlenül kapta címét, még ha a kifejezés mai értelmét vesszük, akkor is jogosulttá teszi az, hogy bennük a gondolkodás, a koncepció nagy helyet foglal el. Hozzánk, a tudomány mai színvonalához közelebb álló biológusok munkái között is találunk szép számmal olyan munkákat, amelyek egyidejűen bölcseletiek – nem annyira szándékuk, mint inkább eredményük szerint. Darwin, Pasteur, Lapicque, Orbeli, Szentgyörgyi, Julian Huxley, Monod vagy Teilhard de Chardin. A fajok eredete, Darwin munkája, vagy Szecsenovnak az agyi reflexekről írott munkája nemcsak új korszakot nyitottak a tudományban, hanem a világnézetet is új irányba terelték.
Sok olyan fogalom és eszme akad, amely a kultúrában mindennapossá vált, s amely a biológiából ered. Az idő relativitását Lecomte de Noüy, az orvos és a fiziológus Lapicque támasztották alá kísérletileg, illetve fejlesztették tovább elméleti szinten. A visszacsatolás fogalma két élettankutató – a német Wagner és a szovjet Anohin – munkássága nyomán született a negyvenes években, azaz jóval azelőtt, hogy a matematikus Wiener újra felfedezte volna. Egyébként maga Wiener is egy fiziológussal folytatott viták eredményeképpen jut el a feedback gondolatához. A rendszer fogalma biológiai eredetű, kezdetben a bonctan használta (szerv-rendszer) és ismét csak egy biológus, L. v Bertalanffy volt az, aki a fogalmat általánosítva és elméleti szintre emelve megteremtette a kortárs gondolkodás hasznos eszközét, a rendszeelméletet.
Egészen sajátos jelentősége van a biológiának a dialektikus materializmus szempontjából. A természeti fejlődés területéről eleddig a biológiai fejlődés az egyedüli, amelyet részleteiben sikerült tanulmányozni, és oksági szempontból megmagyarázni. A strukturáltság eszméje – amely a kölcsönös feltételezettség dialektikus alapelvét fejezi ki – a biológiában jelent meg először, ha nem is kifejezett formában. A biológia érveket és példákat hoz fel a világ anyagi egységének tétele mellett, és külön ki kell emelni a magas rendű idegműködésekkel foglalkozó idegélettant, amely az idealista dualizmust egyik legfontosabb álláspontján támadja.
Megismétlem azt, amit előrebocsátottam, de ezúttal már a következtetés szándékával: az élet tudományai – az összes természettudományokhoz hasonlóan egyébként – az emberi művelődés körébe tartoznak, nemcsak tényszerű adatokkal, azaz nyersanyaggal, hanem eszmékkel, nézetekkel, azaz a gondolkodás eszközeivel is gazdagítják azt. (…)
Úgy vélem, a biológusoknak fokozatosan hármas társadalmi szerepet kell vállalniuk, a biológia és más természettudományok funkcióinak megfelelően:
a) lehetővé tenni a termelési eszközök és módszerek tökéletesítését, az egészség védelmét – ez a tudomány közvetlen technikai funkciója;
b) új tényeket, törvényeket felfedni, magyarázatot adni a még meg nem értett jelenségekre, gazdagítani az ember által ismert tények tárházát – ez az a funkció, amely lehetővé teszi a jövő technológia kidolgozását, amint azt Lenin mondotta, az elméleti tudomány a jövő technikájának tartaléka;
c) gazdagítani az emberi gondolkodást, kapukat nyitva az ismeretlen felé, új távlatokat nyitva meg, de új eszközöket is adni a rációnak – ez a tudomány művelődési szerepe.
Ahhoz, hogy a tudományágak és művelői betölthessék ezt a három társadalmi szerepet, el kell ismerni az összes tudományok kultúrához való tartozását. Ebből a kultúra többi ágai s egésze egyaránt nyerhet.
Fordította M. Á.
Megjelent A Hét V. évfolyama 44 számában, 1974. november 1-én.