Részlet a Magyarul Bábelben Weöres Sándor-oldaláról:
Weöres Sándor (Szombathely, 1913. június 22. – Budapest, 1989. január 22.) költő, műfordító, író.
Gyermekkorától – amit főleg a Vas megyei Csöngén töltött – nagy műveltségű környezet vette körül. 1933-ban Pécsett volt joghallgató, majd bölcsész. 1932-ben jelent meg első verse a Nyugatban, 1934-ben első kötete (Hideg van). 1935-ben Baumgarten-jutalomban, 1936-ban Baumgarten-díjban részesült. 1937-38-ban Észak-Európában és a Távol-Keleten járt. 1939-ben a vers keletkezéséről értekező önvallomásával doktorált. Könyvtáros lett Pécsett. 1947-ben Pestre költözött, feleségül vette Károlyi Amyt. Hosszabb olaszországi tanulmányutat tett. Világszemlélete miatt támadások érték, 1949-től csak műfordításai és gyermekversei jelenhettek meg. Színes, dallamos versein nemzedékek nevelődtek (Bóbita, 1955; Ha a világ rigó lenne, 1974). 1951-ben könyvtárosi állásából is elbocsátották. Kodály Zoltán, aki a 15 éves lírikus versét (Öregek) megzenésítette, támogatta. 1956-ban megjelent gyűjteményes kötete. 1957-1964 között ismét nehezen tudta megjelentetni verseit. 1976-ban Nyugat-Európában és az USA-ban járt. A nyolcvanas években mind súlyosabb betegségekkel küzdött. Kossuth-díjas (1970).
Hajnal
A ház mögött, a táj fölött már égési-sebtől üszkösült az éj,
de a nehéz-szagú szobában még sötétben tapogatott a két kelő fehérszemély.
A falu színesült odakinn, holt idomaikból kikeltek a fák…
benn a két lány a zsalut kinyitotta, szemükbe tódult a fény, a világ.
Rikoltott a kakas az ólban és a csönd selyme kettéhasadt.
A lányok réklit húztak és szoknyát és összebeszéltek tücsköt-bogarat.
Szemükben még tusakodott az álom-legyekkel a hajnali fény –
ajtó nyikordult… és meztelen lábuk már frissen szisszent a konyha kövén.
A konyhában még minden aludt, még a máz is az edényeken
s a kicsavart mosogatórongy s teknőben a tészta, az élesztőtől lázbetegen.
És vízért indultak a fehérszemélyek, arcuk piros volt, szemük ragyogott,
kezükben a vödrök csörömpölve köszöntötték a Napot.
Megjelent a Nyugat 1932/15-16. számában. A költő első közölt verse.
Hála – Áldozat
Szememnek Ady nyitott új mezőt,
Babits tanított ízére a dalnak,
és Kosztolányi, hogy meg ne hajoljak
ezt-azt kívánó kordivat előtt.
Kölyök-időm mennykárpitján lobogtak
mint csillagok, vezérlő tűzjelek.
Hol e gyönyör már? Jaj, csak a gyerek
érzi minden pompáját a daloknak.
De mit tőlük tanultam: őrzöm egyre.
Három kanyargó lángnyelv sisteregne,
ha fejemet izzó vasrácsra vetnék.
Oltáromon vadmacska, páva, bárány:
három költő előtt borul le hálám.
Bár a homokban lábnyomuk lehetnék.
(1939)
De profundis
Bárhonnan is lettem, földre-űzve
ruhámból e lenti akol bűze
nem múlik soha.
Itt Istennek barma és virága
tolong egymás elevenét rágva,
szörnyű lakoma.
Jót aligha vártam, mégse hittem,
hogy ily nyomor zsúfolódik itten;
más csillag fia
ha egy percig kóstolna kínunkba,
mintha olvadt érc-özönbe hullna,
gőzzé omlana.
Kedvből búba, bánatból örömbe
lódulunk itt föl-le, föl-le, föl-le
óhatatlanul,
mint ki előtt megkínzása végett
váltogatnak, világost-sötétet,
míg megtébolyul.
Az ész itt az Észnek satnya fattya:
csak a dolgok héját tapogatja,
csontig sose jut.
Éber-álom félhomálya rajtunk,
így vesződjük mocsár-mélyi harcunk,
honnan nincs kiút:
hisz egymáson élősködve élünk,
más halálán életet cserélünk:
a föld rendje ez.
Testvér itt a kő, fa, állat, ember,
testvért eszem lucskos gyötrelemmel
s testvérem megesz.
Kóbor macska szívja csibe vérét:
ennek halálkínját, annak éhét
egyben szenvedem.
Sziklát zúznak, föld húsába törnek:
nem fáj az a kőnek, sem a földnek,
de fáj énnekem.
Hogyha bármit ölnek, engem ölnek,
minden kínja, keserve a földnek
rám-csap éhesen.
Lángba légy hull: én vergődöm ottan,
százszor halok minden pillanatban
s vége nincs sosem.
Léten túl is, ha szétnyílt a fátyol,
majd e világmélyi utazástól
reszketek, tudom.
Menny sem adhat már nekem nyugalmat:
Isten fénye közt is e siralmat
mindig jajgatom.
Kritikus: „Ez Weöresnek legtragikusabb kicsengésű verse”
A fentihez kiegészítés egy további embléma-vershez: Weöres Sándor leveléből, melyet Román Lászlónénak írt 1984. június 22-én: „Kedves Asszonyom, itt küldöm a kívánt négysoros szöveget, Pécs emblémáját. Remélem, meg fog felelni.
Pécs az ország déli városa,
Néha télen is meleg van itt.
Misina és Tettye hajlatán
Karácsonykor hóvirág virít.”
Száncsengő
Éj-mélyből fölzengő
csing-ling-ling – száncsengő.
Száncsengő – csing-ling-ling –
tél csendjén halkan ring.
Földobban két nagy ló
kop-kop-kop – nyolc patkó.
Nyolc patkó – kop-kop-kop –
csönd-zsákból hangot lop.
Szétmálló hangerdő
csing-ling-ling – száncsengő.
Száncsengő – csing-ling-ling –
tél öblén távol ring.
A száztíz éve, 1913. június 22-én született Weöres Sándor, a magyar irodalom talán legegyedibb hangú költője, hihetetlenül művelt ember volt: szanszkritul olvasott, a Nibelungenlied kedvéért megtanulta a középfelnémet nyelvjárást is. Fenomén.
