Éjszaka van. Szótlanul menetelünk keresztül az erdőn. Nincs holdvilág. Akkora nagy a sötétség, hogy kinyújtott kezünket sem nem látjuk meg benne. Az ismeretlen orosz erdő néma és barátságtalan. Ellenségesen feketedik körülöttünk. Ösvény nincs. Csak úgy megyünk a fák között, vakon.
Mégse tévedhetünk el. Néhány kilométer távolságból tisztán hallatszanak a puskalövések, néha géppuska is közbe kelepel. Egy őrállomásunk viaskodik bent az erdők között, immár harmadik éjszakája a partizánokkal. Őket megyünk felszabadítani. Szó nem esik köztünk, úgy haladunk némán előre. Mégis valami feszült izgalom remeg körülöttünk a levegőben. Első vállalkozásunk ez, nekem is, a szakaszomnak is. Figyelem magamat. Olyan érzésem van, mint hajdan egyszer, tizenkét esztendős gyermekkoromban, midőn mint második gimnázista a karácsonyi szünidőben először mehettem puskával a kézben vaddisznót vadászni. Valami szorongó aggodalom is volt bennem, de ugyanakkor vadászláz perzselt: megkeríteni a félelmes fekete vadat, szembe nézni vele, leteríteni. Ugyanezt érzem most is. És tudom, hogy mögöttem ugyanezt érzik a fiúk: ugyanezt a szorongó vadászlázat.
Éjfél már elhaladt. Borzolt fenyők és nyírek ágai fölött, fent, nagyon magasan ragyognak a csillagok. Ugyanazok a csillagok, mint odahaza, akiket annyit néztem hanyatt fekve, erdei tisztásokon, míg odébb lobogott a vadásztűz s az erdők illatos sűrűjében lappantyúk hívogatták egymást. Vajjon nézi-e most otthon valaki ugyanígy ezeket a csillagokat és gondol-e reám? Olykor mocsárban csupog a lábunk, máskor felhőben lep el a por. Nem állhatunk egy pillanatra sem, hogy keressük a járható utat, még virradat előtt ott kell legyünk, hogy meglephessük a partizánokat.
Talán másfél órát haladunk így, mire a keleti ég alja halványodni kezd. A fák között megtömöttödik a köd. Ismerem ezt. Egy félóra múlva látni lehet. Megállítom a szakaszt. A lövések már ott hallatszanak közvetlenül előttünk. Egy-egy golyó néha elsüvít a fák teteje fölött. A mieink ott túl már alig adnak le egy-egy lövést. Tudják, hogy minden percben támadottunk kell.
Figyelünk. Egy percre egészen csönd van. Félelmetes, szinte borzasztó ez a csönd, az ember lélegezni is alig mer. Ránk nehezedik az idegen erdő.
Aztán hirtelen, kicsit jobbra tőlünk, alig háromszáz-négyszáz lépésre, megszólal egy géppuska. Felszabadulunk a varázslat alól, összegyűjtöm a rajparancsnokokat, kiadom mindegyiknek a parancsot. Alig hallható, izgatott, suttogás támad körülöttem… aztán szétoszlik a szakasz. Egy raj marad velem. Géppisztolyomat átadom a rajparancsnoknak. Nemszeretem ezt a fegyvert, biztosan célzott lövést nem tudok leadni vele. Jobban bízok saját pisztolyomban.
Megindulunk a géppuska felé. Előbb libasorban, halkan, lassan, zaj nélkül. Istenem – villan át az eszemen –, hányszor cserkésztem így hajnali erdőn őzre, szarvasbikára… hát igen, az kicsit más volt.
A virradás már kezdi kirajzolni a fákat. Lopva haladunk, nehogy könnyelműen belefussunk a biztosításba.
Nincs hiba. Száz lépésre előttünk szól a géppuska. Akkora zajt csap, hogy nem lehet […].Egy-egy golyó koppan fölöttünk a fákon, vagy búgva tovasivít. A torkunkat valami szorítja.
Intek. A raj szétszóródik, lehasal. Magam indulok egyedül a géppuska felé. Két markomban két kézigránát. Lapulva megyek, fától fáig. Már látom derengeni az erdőszélet. Valahol ott lármázik a géppuska. Akkora zajt csap, hogy nem lehet pontosan megállapítani a helyét. Hirtelen meglátom a biztosítást. Egy fának támaszkodva áll, alakja tisztán kivehető az erdőszél derengő hátterében. Talán húsz lépésre lehet. Nem láthatott meg. Befelé nézve az erdő sötét még, mint a szurok. Lám, az erdő itt sem hagy cserben. Mozdulatlanul hasalok. Szívem a torkomban lüktet. Az ember ott a fa mellett mozdulatlanul áll szintén.
Lassan leteszem a kézigránátot és előhúzom a pisztolyt. Próbálok célozni, nem találom meg sem az irányzékot, sem az embert nem tudom elválasztani a fától tökéletes bizonysággal. Sötét van még.
Hihetetlen lassúsággal telik az idő. Minden percet esztendőnek érzek. Az ember néha tesz egy kis mozdulatot. Ember – gondolom – és én most meg akarom ölni. Ő is ezt akarná velem – nyugtatom meg bölcsen magamat –, ha módja lenne hozzá. Néha elhallgat a géppuska. Ilyenkor lövések hallatszanak az őrház felől is. Géppisztoly. Majd kézigránát. Ideges leszek. Elvesztem a biztonságomat. A partizánok úgy látszik, most rohamozzák a mieinket, én itt tétlenkedek egy ember miatt, mintha csak otthon lennék vadászaton, az őrbak előtt s meg akarom várni a pontos lövéshez a világosságot.
A géppuska újra megszólal. Az ember ellép a fa mellől. Most teljes az alak. Célzok. A célgömböt csak úgy odaképzelem. A kezem reszket egy kicsit. Szorongó érzés emberre lőni. Elsütöm a pisztolyt. Az ember valami furcsa mozdulatot tesz, mintha futni akarna, aztán elvágódik. Már nem törődök többet vele. Valami furcsa láz szakadt fel belőlem. A pisztolyt visszacsapom a tokba, felkapom a két kézigránátot s már rohanok is a géppuska felé. Már látom is az erdőszél derengésében az összehajló embereket. Úgy látszik, öten vannak.
Az egyik kézigránátból kihúzom a biztosítékot. Még nem lehet odavágni, fák vannak közöttünk s tudom, hogy nem vagyok biztos dobó. Lapulva surranok előre. Határozottan félelem szorongat. Előttem egy rakás idegen ember, egy pokolian csattogó szerszám s én itt megyek feléjük egyedül, bármennyire is szégyenletes ez az érzés, de határozottan félek.
Már alig húsz lépés választ el tőlük. Tisztán látom őket. Az egyik fedetlen fővel hasal a géppuskán, kis árok mögött, a másik négynek valami furcsa sapka van a fején. Mind előre néznek. Kiugrok az utolsó fa mögül, karom hátralendül – torkomat száraz izgalom szorongatja – és közéjük hajítom a kézigránátot. Abban a plllanatban levágódom én is a fa mögé.
A kézigránát az egyiknek a hátára esik és – nem robban! Ijedtség dermed végig rajtam, szinte érzem, hogy nem jutok lélegzethez. Egy pillanatnak a tizedrésze az egész. Az ember, akire a kézigránát esett, megrándul, felugrik… s a következő szempillanatban vakító láng csap fel a géppuskafészekből és fülsiketítő csattanás. Füst az egész, alaktalan gomolygás, valami méteres magasságba felszökik, talán egy gépuska-rész, talán egy kar, vagy egy láb.
A többi valahogy úgy elvesz a zavarosságban. Felszököm, belefutok a sípba, a nyelvem száraz, mintha lázam lenne. Előre ugrom, mindenütt lövöldözés és kézigránát-csattanás. Az erdőszélen néhány idegen ruhába öltözött, alak rohan felém, az egyiknél géppisztoly. Közéjük vágom a második kézigránátot. Kettő elesik, köztük van a géppisztolyos is. Süvítenek körülöttem a lövedékek, hirtelen lebukom egy kidöntött fenyőtörzs mögé és néhány futó alakra rásütöm a pisztolyomat. Annyira reszket már a kezem, hogy egyetlen lövésem sem talál. Mégiscsak többet érne a géppisztoly, pontosan célozni úgysem képes az ember ebben a fölfordulásban.
Alig egy perc az egész s már mindennek vége van, összesípolom a szakaszt. Senki sem hiányzik. A fiuknak ki van gyúrva az arcuk, a szemük tüzel. Indulni akarnak az elmenekültek üldözésére. Könnyen lehetne követni a nyomukat, mert sok vérzik közülök és az erdőtalaj laza. Egy pillanatra bennem is felpezsdül a vadászvér.
De azután letiltom az üldözést. Világos van már, az erdő a partizánoknak kedvez. Lesből lelövöldözhetnek valamennyiünket. Tíz perc múlva már ott állunk az őrház udvarán. Megtudjuk, hogy utolsó percben léptünk közbe. A partizánok már kézigránátokat dobáltak az erdősáncok mögé és két helyen átjutottak a drótsövényen. Szerencsére a 16 fő őrségből senkinek sem esett komoly baja. Néhány könnyebb sebesülést egészségügyi tisztesünk azonnal kötözésbe vett.
Az udvaron nagy közben fő a reggeli kávé. Az emberek csoportba gyűlve beszélgetnek, mesélik, színezik az eseményeket.
Leülök a padra. Szemben velem az erdő. A felkelő nap akkor önti be színarany sugaraival. Elnézem, milyen békés és szelíd ez a kép, akárha otthon lennék. A nyírfatörzsek fehéren ragyognak és ahol előbb a géppuska üvöltött, kék csóka ül a fán és tollászkodik. És eszembe jut, hogy augusztus van és odahaza most száz meg száz vadász cserkészik illatos és békés, harangvirágos vágottakon át, piros őzbakot keresve.
Nagy-nagy nyugalom és kiegyensúlyozott szelídség van a szívükben, mert körülöttük szép az erdő, szép a világ, szép és békességes. És akkor egyszerre tisztán érzem, hogy mi azért vagyunk itten, ezért vagyunk sárosak, porosak és fáradtak, ezért véres a kezünk és lelkünk, ezért a békességért, ami odahaza maradt. És hirtelen nagyon, de nagyon szeretném tudni, hogy azok közül, akik ezen a reggelen csöndes lélekkel cserkésznek harangvirágos erdőtisztásokon, otthon, gondol valaki reánk?
Ellenzék, LXIV. évfolyam 183. szám, 1943. augusztus 14.
Gróf szentegyedi és cegei Wass Albert (Válaszút, 1908. január 8. – Astor Park, Florida, 1998. február 17.) kétszeres Baumgarten-díjas, Magyar Örökség-díjas és Alternatív Kossuth-díjas erdélyi magyar író és költő.
A magyar irodalom egyik legellentmondásosabb alakja; a hivatalos irodalomtörténet mintha tudomást se venne róla, miközben mások a legnagyobbak között emlegetik, akár mint az egyik legolvasottabb magyar szerzőt. Masszív, politikai felhangoktól sem mentes kultusz alakult ki körülötte mind Erdélyben, mind Magyarországon.
Egyik leghíresebb könyve a Kard és kasza (1974), amelyben több generáción keresztül tekinti át a magyar történelmet, 1050-től egészen a jelenkorig, a saját, ősi nemzetségének történetén keresztül.
Wass Albert 1944-től Németországban, majd 1952-től haláláig az Amerikai Egyesült Államokban élt. A kolozsvári népbíróság 1946. március 13-án távollétében – apjával együtt – „háborús bűnökért és gyilkosságért” halálra ítélte, a rehabilitációra tett kísérletek nem jártak sikerrel, legutóbb a romániai Legfelsőbb Ítélő- és Semmítőszék utasította el a perújrafelvételt 2008 tavaszán.
Nicolae Ceaușescu zsarnoksága éveiben Romániában betiltották a könyveit, 1985 őszén pedig értesítést kapott az Interpoltól, hogy Ceaușescu diplomatának álcázott Securitate-ügynököket küldött át az Amerikai Egyesült Államokba washingtoni nagykövetségük és clevelandi konzulátusuk mellé. Az értesítés szerint „Ezeknek egyik feladata az, hogy engem eltegyenek láb alól” – írta Wass Albert.
Műveit itthon csak a rendszerváltás óta jelentetik meg, korábban szinte ismeretlen volt.
Irodalmi munkásságának kritikai feldolgozása ma is folyik. Népszerűsége az 1990-es évek végétől az erdélyi mellett a magyarországi olvasóközönség körében is folyamatosan növekszik. 2005-ben A Nagy Könyv című hazai felmérésben a közönségszavazatok alapján az egyik legkedveltebb magyar írónak bizonyult: A funtineli boszorkány című művét a szavazók a legnépszerűbb tizenkét magyar regény közé választották, az ötven legnépszerűbb magyar regény között szerepel az Adjátok vissza a hegyeimet! című műve. (Wikipédia)
