zzel a címmel ajánlja a katolikus imakönyv a bajban elmondandó rövid strófát, amelyet Csoma István, a puffadt arcú, részeges kántor sajátosan értelmezett és ültetett át a gyakorlatba. A templomi karzaton, az orgona pulpitusánál érezte magát igazán a helyzet magaslatán, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt, ott kiereszthette öblös hangját, amelyet örökös borivással tartott karban. Az Isten házán kívül eléggé agresszív ember hírében állott, ha kellett, ha nem, rendszeresen verte amúgy is meghunyászkodó, félénk feleségét, aki úgy járt-kelt a városban, mintha saját magának az árnyéka volna – a népiskolában pedig az elemistákat abriktolta.
Tanítónő leánya szégyellte rossz hírű apját, és szintén szemlesütve osont az emberek között ide s tova. Az istentiszteleteken a nebulók bevált búvóhelye volt a karzat oldalsó padsora, ahol nem voltak annyira szem előtt, és suttyomban mindenféle sületlenséget műveltek, vagy eszement dolgokat súgtak egymás fülébe. Ennek viszont előbb-utóbb az lett a következménye, hogy hiába tapasztották be két tenyérrel a szájukat, időnként kibuffant a nevetés egyikből vagy másikból. Több se kellett csupa szem és csupa fül kántorunknak, már alig várta, hogy az ének végére érjen az orgonakísérettel, lecsusszant a padról, Arannyal szólva, „mint komor bikáé, olyan a járása”, és miközben viszkető tenyerét dörzsölgette, elöl járt az ima felmondásában: – „Most segíts meg, Mária!” – Supp, egy pofon jobbról. – „Ó, irgalmas Szűzanya!” – Supp, egy tasli balról. – „Keservét a búnak-bajnak” – itt egy fülcimpatekerés jött. – „Eloszlatni van hatalmad.”– Váltakozott a rendcsinálás egy kis hajpájesz-húzással. Aztán diszkréten tenyerébe köpött, és imígyen folytatta: – „Hol már ember nem segíthet…” – Egy jól irányzott fenékbe rúgás a pad alá bújó, egymás hegyén-hátán menekülni próbáló kamaszok felé. – „A Te erőd nem törik meg!” – biztosította kiszolgáltatott klienseit kimeríthetetlen energiájáról. – „Hol a szükség kínja nagy” – emelte levegőbe kézzel-lábbal kalimpáló legújabb áldozatát. – „Mutasd meg, hogy anya vagy!” – Majd lecsapta a padra, és aztán következett a végső refrén, amint diadalmasan körülnézett a vert seregen: – „Most segíts meg, Mária!” – Indult visszafelé az orgonához. – „Óh, irgalmas Szűzanya! Ámen” – szólt a finálé, miközben dolgavégezetten lehuppant a padra.
A szertartás szerint itt most újabb szentének következett, de mintha az égiek is megbotránkoztak volna ezen a blaszfémiás hadviselésen, úgy intézték, hogy ne szólalhasson meg az orgona. A fújtatónál ugyanis mindig egy nagydarab, negyvenes férfi taposta a levegőt biztosító deszkapedált, civilben városszerte ismert villanypénzbeszedő, Metzli Bélának hívták, télen-nyáron egyfolytában izzadt, mert súlyos szívbeteg volt, és a legváratlanabb időben vagy helyen gyakorta epilepsziás rohamok törtek rá, amikor hanyatt vágódott, egész teste megfeszült, a lábával kapálózott, cipője sarkával a padlót rugdosta, a szája habzott, és ezt erős, artikulálatlan hangkitörésekkel kísérte. Még látni is félelmetes volt, de aztán, ahogy jött a szívgörcs, ugyanúgy magától el is múlt. Bár a híveket mindez nem érte váratlanul, ám a hatalmas tér visszhangozva felerősítette a kínkeserves ordítozást, és az áhítatos templomi csendben megrázóan hatott… Aztán a privát dráma véget ért, ő előbb felült, majd felállt, szinte ámulva pillantott körbe, nem értve, hogy mi történt, zsebkendőjével megtörölte verejtékes homlokát, és fellépett tovább fújtatni a pódiumra. Most a májusi Mária-ájtatosság zenés záróakkordja jött a közös énekléssel: „Üdvözlégy, Szűzanya, / Kegyelmek anyja, / Kiért az Ég Ura / Áldását adja, / Áve, áve, áve Mária, / Áve, áve, áve Mária!” Befejezésül a rózsafüzér szemeit morzsolgatva mormolták az előírt imákat az alkonyati ceremónia résztvevői a fehér orgonavirág-erdővel borított főoltár előtt, melynek vége így hangzik: „Asszonyunk, Szűz Mária, / Istennek szent anyja, / Imádkozzál érettünk, bűnösökért / Most és halálunk óráján. Ámen.” Az emelvényen álló szobor pedig a tömjénfüstben sejtelmesen lebegve, szelíd mosollyal hajolt alá, és kitárt karral borította védő palástját hívei fölé, egyformán megbocsátva vétkesnek és ártatlannak, mivel írva vagyon: „Nagyobb öröm van a mennyben egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon.”
Megjelent az Élet és Irodalom LXIX. évfolyama 1. számának Próza rovatában 2025. január 3-án.