A nyelvnek is törvényeit
Széppé, jóvá mi tészi:
Nyelvész urak jobban „tudják”,
A költő jobban „érzi”.
Aisthesis (Megérzés) című költeményében summázza így Arany János a nyelvi kérdésekben vallott felfogását: igaz és jó az a szabály, helyes és szép az a nyelvhasználat, amely a költő nyelvérzékével összecseng. E nyelvérzék azonban nem csak azon az ösztönös megérzésen alapul, amely a nép nyelvének eredeti sajátosságait az idegentől meg tudja különböztetni.
„Csupán arra kívánjuk figyelmeztetni – írja Brassai Sámuelnek –, hogy az ép nyelvérzékre való hivatkozás sem mindenkor biztos, ha az illető a népnyelvet minden vagy minél több szójárásában nem ösmeri; egy-két vidék tájszólásának ismerete megcsalhatja. Igaz ugyan, hogy a tájbeszédnek különbsége leginkább egyes szavakban s azok kiejtésében nyilatkozik; a szókötés jobbadán ugyanaz: de én mégis úgy tapasztalom, vannak a syntaxisban a tájak szerint némi árnyalatok, melyeket nem szabad kifelejtenünk a számításból, midőn a nép nyelvére hivatkozunk.”
Gyermek- és ifjúkorát hazai tájunkon, Nagyszalontán, az egykori „szabad Hajdúfészekben” töltötte. Itt sajátította el azt a színes és jóízű népi beszédet, amelynek – mint maga vallja – „a Toldi nyelvét köszönöm”. Hogy ez a nyelv Arany tollán hogyan „hangzik”, arra Kosztolányi szavait idézzük: „Soha nem találkoztam még költővel, aki a nyelvvel ily csodát művelt volna. Nála nyelv és érzés, eszköz és cél, szándék és kifejezés döbbenetesen egy. Valahányszor egy szót használ, az más színt, más árnyalatot kap, mint a közbeszédben, valami varázst, mely addig nem volt benne, erőt vagy bájat, zengést vagy selypítést, vagyis eltolja a költői képzetes sík felé, s ez az a boszorkányosság, mely minden irodalmi alkotás lényege, titkos mivolta. Ő maga a magyar nyelv.”
Ady Endre Arany nyelvi gazdagságáról, a „sokhatalmú” nyelvről, a magáé mellé állítva, ezt írta: „Magyarul kettőn tudtunk igazán: Arany meg én.” Ez nemcsak költői művére, hanem műfordítói munkásságára is vonatkozik; tollán halhatatlan magyar szöveggé vált a világirodalom nem egy remeke.
A műfordító Aranyról ugyancsak Kosztolányi írta a legszebb elismerést: „Leghelyesebb talán, ha elmesélem, hogy mi történt a kisfiam dajkájával. A tanyáról jött föl. Fiatal volt, mint a tavasz. Úgy beszélt magyarul, hogy azonnal ki kellett volna nevezni egyetemi magántanárnak vagy legalábbis szerződtetni egy színházhoz. De nem lehetett se egyetemi magántanár, se színésznő. Az előbbihez nagyon értelmes volt, az utóbbihoz nagyon érző lélek. Nálunk maradt, cselédnek. Esténként feleségem a Hamletet olvasta föl nekem, Arany János utolérhetetlen szövegét. A dajka, miután elaltatta kisfiamat, egy zsámolyon kuporgott. Azt hittük, hogy ránk se hederít. Észrevettük, hogy odafülel. Izgatottan követte a cselekmény menetét, s a bonyolult lelki átalakulások, a zsúfolt, fűszeres párbeszédek legkisebb mozzanatáról is pontos számot tudott adni. Mindent megértett. Végre ez az ő anyanyelvén volt. Viszont az újságokat nem értette meg.”
Ám Arany a magyar nyelv törvényeit nemcsak „érezte”, hanem kora színvonalán álló nyelvtudományi felkészültséggel tudta is. A népnyelv és az irodalmi nyelv kitűnő ismerője otthon volt a régi magyar nyelvben is. Mátyás Flórián nyelvtörténeti szótárkísérletéről írt bírálatában szerényen, de önérzetesen így nyilatkozik: „bár szaktudósnak e sorok írója magát nem tartja, vagy kilenc évig ő is forgatta nyelvemlékeinket s régibb íróinkat, nagy részöket el is olvasta, legalább ami nyomtatásban megjelent; és így, ha talán nem ért is, de sejt a dologhoz valamit.”
E szaktudás birtokában mondott illetékes véleményt korának egyik nagyon is időszerű nyelvművelési kérdésében. A szabadságharc leverését követő évtizedekben a Bach-korszak nyomán nyelvünkben annyira elharapóztak a németes kifejezések, fordulatok, hogy Arany a Visszatekintésben az idősebb Cato hevével figyelmezteti népét: „Soha nagyobb szükségét nem érezte irodalmunk, mint most, hogy a magyar nyelvet éktelenítő s megrontó germanismusok s mindenféle ismusok ellen valamely erős hang szünet nélkül kiáltsa a »Carthaginem delendam«-ot. Régebben, ha valami idegenszerűt a latinból, franciából, németből átvettek, noha az ily kölcsönzés által a nyelv szűz eredetisége mind inkább lehímlett, az az egy vigasztalás megvolt mégis, hogy puhán kötött, széles szájú, terjengős stílus helyett csinosabb, tömöttebb, rövidebb kezde lábra kapni: a szép selypítő, mint Kazinczy szokta kifejezni magát.” Majd alább így folytatja: „ami régebben történt, legalább volt benne cél, s első tekintetre szükségesnek mutatkozott, így némileg menthető is; de ami most csupa lustaságból, hebe-hurgyaságból s a magyar nyelvérzék idestova tökéletes kihalásából történik: az rettenetes. Nincs is már magyar syntaxis. S ami bosszantóbb, ez idegen kakukfiak tetemesen pongyolábbak, idomtalanabbak, mint az eredeti fészek csinos madárkái.”
A legnagyobb veszélyt abban látta, hogy a német mintára alkotott szerkezetek elburjánzásának idején kora nyelvészei inkább csak a szavak etimológiájának, eredetének vizsgálatát tartották fontosnak, és elhanyagolták a szófűzést: „… sajnálattal vesszük észre, hogy csaknem minden figyelem, érdek, szenvedély, törekvés, kutatási szomj a szavak teste körül forog; ami azoknak s így a nyelvnek is szelleme volna, a szavakkal élés, igaz magyarosság a kifejezésben, az ékes syntaxis aránylag mellőzöttnek, művelés nélkül hagyottnak mondható. Az etymológia, szokott nyelvtani értelemben: szófejtés, szónyomozás többnél több vizsgálót s amúgy vaktában találgatót vonzza körébe; de amaz eredeti értelem, hogy kelljen magyarul igazán (etymos) beszélni vagy írni, aránylag kevés méltatásban részesült… Nem kisebbítem a szónyomozók érdemeit, de fájdalom, hogy míg a szavak egérfarkába oly makacsul kapaszkodunk, elhanyagoljuk a mondatot.”
Ugyanitt fogalmazza meg alábbi, immár klasszikussá vált megállapítását: „Egyes szavak csupán levelei, vékony ágai a nyelv törzsökének, azok rombolása könnyen pótolható: de a szókötési formák azon nemesb ereket, csatornákat képezik, melyekben a faéltető nedve kering: dúljuk fel, – és a fa nem lesz többé!”A fának, a nyelv törzsökének féltése készteti keserű kifakadásra: „Csak hallgatni kell a pesti beszédet: az utcán, »zöldben«, társas környezetben, akadémiai gyűlésen, szóval mindenütt, hol a német szó magyar fordításban zeng”.
Az anyanyelv ép és eredeti szerkezetének ez a féltése ily világosan csak a századunk első harmadában kibontakozott nyelvművelő mozgalom legjelesebb alakjainak írásaiban tudatosul. Babits Mihály, talán éppen Arany idézett szavaira utalva, így fogalmaz: „A görög, a világ leggondolkodóbb népe, nem tudott úgy gondolkodni, mint a mai népek, mert csak egy nyelvet ismert. Ismerj meg tehát idegen nyelvet is, hogy jobban gondolkodhass a magadén. De csak a magadén gondolkodjál […] A saját köveidet gyűjtsd, a magad bányáiból: e bányák néped nagy költőinek művei. Elsősorban annak, aki leggazdagabb szóban és gondolatban, aki legjobban tudott magyarul. A Toldiból többet tanultál magyarul és magyarul gondolkodni, mint talán minden más könyvekből együttvéve. Most azt hiszed, hogy nagyon ismered és nagyon szereted: olvasd még egyszer, és látni fogod, hogy nem ismerted és nem szeretted eléggé. Olvasd addig is, míg minden kifejezése, minden szava lelkednek egy részévé válik, kitörölhetetlen, elveszthetetlen kincseddé. Stílusod gazdagodik, a stílus gazdagsága a gondolat gazdagsága.”
Mint említettük, Arany nyelvtudományi képzettsége jóval meghaladta a műkedvelő sejtését. Állandó érdeklődése és tájékozottsága a nyelvvel kapcsolatos legkülönfélébb kérdésekben valódi szakemberré avatták. Nyelv és irály cím alatt csoportosított nyelvművelő írásai, cikkei, megjegyzései hozzászólnak a hangtan, alaktan, jelentéstan, mondattan kérdéseihez. Alapvető tanulmányokat írt a szórendről, a hangsúlyról. Mint tanár, szerkesztő és akadémikus állandó figyelemmel kísérte a nyelvhelyességi vitákat, melyekben alapelvéül azt vallotta, hogy „a nyelv egyedüli tekintélye az élőbeszéd” és „az igazi nyelvész nem törvényhozója, hanem törvényfejtője az élő nyelvnek”.
Első nyelvtudományi munkája ( az é-t í-re váltó tájszólásról) ma is példamutató szaktanulmány.
Az 1872-ben meginduló Magyar nyelvőr című folyóirat rendszeres olvasója volt. Erről fia, Arany László így írt: „Atyám a nyelvőrt keletkezése óta a legélénkebb figyelemmel kísérte; gyakran helyeselte fejtegetéseit, olykor bosszankodott reá, kivált az olyan cikkekért, melyek a nyelv költői használatát túlságosan meg akarták rendszabályozni, és az olyan szószármaztatásokért, melyek talán igenis nagy készséggel igyekeztek valamely szót német, szláv vagy latin eredetűnek bizonyítani; de ha bosszankodott is, füzeteit olvasta szorgalmasan, és teleírta széljegyzetekkel.” Ezt egyébként maga Arany is tanúsítja Észrevételek a nyelvőr VII. Kötete hatodik füzetére című hosszabb cikkében. Aranyt, a nyelvművelőt, a nyelvészt azonban nemcsak a nyelvtudomány körébe vágó írásai dicsérik, hanem elsősorban költői művei, hiszen ezekből szép számmal szemelhetünk olyan példákat, amelyek nem pusztán biztos nyelvérzékéről, hanem alapos és elmélyült nyelvtudományi ismereteiről is tanúskodnak.
Megjelent A Hét III. évfolyama 44. számában, 1972. november 3-án.