– Sajtótörténeti tény: 1970. október 23-án Bukarestben megjelent A Hét első száma. „Idézem” a kolofonból: „Társadalmi-politikai-művelődési hetilap… Főszerkesztő Huszár Sándor…” Alapító főszerkesztőként mennyire volt szabad kezed a lap (ki)alakításában? Hogyan toboroztátok össze a szerkesztőséget? Kérdezem ezt arra is gondolva, hogy az induló lapnak nem csak a vezetője volt alkalmasint országos viszonylatban a legfiatalabb főszerkesztő, de a szerkesztők között is sok volt a fiatal, lapcsinálásban tapasztalatlan kezdő, akinek azzal, hogy feljött Bukarestbe, teljesen megváltozott az élete.
– Nehéz helyzetbe hozol ezzel az átfogó kérdéscsokorral. Nem vagyok elbeszélő hangulatban. De különben is: azt, hogy mi történt, mindenki tudja. Sőt: sokan jobban tudják.
A napokban kaptam itt, Szegeden, egy névtelen levelet. Román betűs írógépen íródott, a borítékon viszont magyar bélyeg volt. Nos, a szerzője nem kevesebbet állít, mint hogy én magyar kém voltam, ezért kellett elmenekülnöm Romániából. Másképp hogyan kaphattam volna itt nyugdíjat és lakást, ha nem szolgáltam meg?! Barátaim közül, akiknek elküldtem a levél másolatát, talán a Domokos Géza nézete áll a realitáshoz a legközelebb: ez az illető – írja – el akar téged hallgattatni, mert túl sokat tudsz róla. Más ugyanakkor így vélekedik: személy szerint nem tudom, ki ez az alak, egy azonban bizonyos: hogy a Ceauşescu-féle román államvédelemnél szerezte szakismereteit. Ehhez csak annyit még, hogy a névtelen figyelmeztet: ne merjek Erdély földjére lépni, mert megjárom.
Az ezt követő felemelő élményem előidézője már nem névtelen. Ő vállalja, amit állít. Idén, Kolozsváron kiadott emlékiratában nemzetárulónak mond. Egy 1968-ban megjelent cikkem kapcsán – ma. De hiszen ezzel a kérdéssel én már 1982-ben szembenéztem a Sorsom emlékezete című könyvemben! A könyvet akkor sokan támadták, és néhányan védték is. (A mai emlékíró se itt, se ott nem található.) Íme, néhány mondat az Örkényék című fejezetből, ahol kedves írótársamnak és barátomnak elpanaszolom, hogy mi történt. „A magyarországi kritikusok egy csoportja (…) kihirdette a nemzetiségi irodalmak kettős kötődéséről, az író kettős felelősségéről szóló elméletét, amelynek a lényege az volt, hogy gondjainkért mindkét ország irodalma felelősséggel tartozik. Nos, ez az éppen tomboló csehszlovákiai események feszültségén felerősödve, erős politikai hangsúlyt kapott.” Akkor engem felhívattak a pártbizottsághoz, és azt mondták: „Teljesítenünk kell most is állampolgári kötelességünket, nemcsak amikor nemzetiségi sérelmeket látunk. A kérdésfeltevés logikája elől nem lehetett kitérnie annak, aki valóban tenni akar amit tud s lehet, a jövőben is nemzetisége érdekében. (…)”
Így aztán Balogh Edgár, Domokos Géza és mások mellett én is megírtam a kért cikket. A mai emlékíró persze társaimat nem említi, csak engem. És többször utánam is lő: „Még az a mentsége sem lehet az illetőnek – ítél nemes hevületében –, hogy ilyen szöveg írására kényszerítette valaki”, ezt csakis „az érvényesülés, magamutogatás” vágya diktálta nekem. És ebben tényleg lehet valami.
Tíz évvel azelőtt, 1958-ban felhívattak a kolozsvári megyei pártbizottság propagandatitkárához, aki kedvesen mosolyogva választás elé állított: vagy javasolom a másnapi alapszervezeti ülésen, hogy főszerkesztőmet és barátomat,
Földes Lászlót zárják ki a pártból, vagy engem is kirúgnak vele együtt. Igaz, nem fogtak rám forgópisztolyt. Ha épp arról van szó, emberségesen megkínáltak a jövőm két változatával: vagy meghasonlok erkölcsileg önmagammal, vagy kettétörik a pályám, hisz kizárt párttag nem dolgozhat a sajtóban. Földes Laci mentett meg, aki megtudván, hogy az ellene való állásfoglalást megtagadtam, éjjel jött át a lakásunkra és valósággal könyörgött: „Tedd, amit kérnek! Egyikünknek maradnia kell a sajtóban!” Az ügyben a furcsa csupán az, hogy az akkori propagandatitkár azonos a mai emlékiratíróval…
– Bocsáss meg, de én nem ezt kérdeztem tőled…
– Tudom, de én ezt élem!
– És a huszonöt évvel ezelőtti lapalapítás?
– Az most következik: „Nemsokára aztán vezetői feladattal bízták meg – írja a hős propagandatitkár –, saját mondása szerint megint ’káder’ lett. Sok év múlva pedig kidobott mártír, szinte elüldözött áldozat.” Nos, Ágoston kartárs, mondd meg: ilyen légkörben lehet őszinte vallomást tenni? A gyanakvásnak és gyűlölködésnek ebben a légkörében szabad egyáltalán emlékezni? A kidobatásom után A Héthez megbízhatóként áthelyezett egyik illető azt írja rólam a minap, hogy gyorstalpalásos káder vagyok, mert nem is jártam egyetemre. Hát mondd: nem volna okosabb egyszerűen letagadni, hogy bármi közöm volt a laphoz? Adnék mondjuk egy nyilatkozatot, hogy én csak stróman voltam…
– A stróman ugye, olyan személy, aki más üzletéhez, vállalkozásához a saját nevét adja, és ennek fejében munka nélküli jövedelemhez jut…
– Ne nevess, mert ezt többen elhinnék, mint azt, hogy valamit is tettem a lapért. Hiszen a tehetségtelenségemet állami dokumentum is bizonyítja. Miniszter írja alá azt a felmondó levelet, amelyet tizenhárom évi főszerkesztői ügyködés után a markomba nyomnak, s amely röviden így hangzik: vezetői munkakörre alkalmatlan.
– Hát…
– Várj! Most én teszek fel kérdést. Nem neked, magamnak. Vajon a fenti dilemmák csupán az én közismert túlérzékenységem hatására nőttek társadalmi jelenségekké? Úgy érzem: sajnos nem. A mai úgynevezett demokráciák átláthatóvá tették a viszonyainkat, de tartok tőle, hogy a röntgenkép a mi nemzetiségi lehetetlenségeinknek állandó kísérőjelensége. A nemzeti kisebbség számára ugyanis mindig, minden helyzetben létparancs az általános nemzetiségi érdekek szolgálata. Minden ennek rendelődik alá, érdekek, az egyéni és csoportérdekek is! Sajnos, ahogy látom, ma is érvényesül a régi gyakorlat, amit – engedd meg – naplóm egyik kötetének a címével jellemeznék: Egymás ellen – mindenkiért!
– Tehát mostani hangulatodban nehezedre esik a hajdani sikereidről beszélni.
– Megállás! Nem az én személyes sikeremről van szó! Én egy csapat élén állottam. Hogy ezt a főnöki munkakört mivel érdemeltem ki, lám, a vélemények megoszlanak. Azonban azt, hogy lapot csináltunk, nem lehet letagadni. Emlékszel – talán a harmadik vagy a negyedik szám után történt –, a Contemporanul főszerkesztője, George Ivaşcu, aki rendszeresen fordíttatta magának a magyar testvérlapot, leszaladt a fölöttünk volt emeleti szobájából, és szinte döbbenten mondotta: „Gyerekek, hát ti lapot csináltok!” És még meg is ölelt bennünket!
– Próbáljunk a valós tényekből kiindulni. A Romániai Magyar Irodalmi Lexikonban olvasható A Hét címszó alatt: „A szerzők teljes névsorát megközelítően sem lehet felsorolni, a lap 2121 külmunkatársat tart számon. Ilyen népes szerzői gárda szerepeltetése el sem képzelhető a szerkesztés demokratikus nyíltsága nélkül…”
– A Ceauşescu-korszak és a mostani között nagy a különbség. A magyarságnak akkor nem volt szervezett képviselete, mint manapság. Nemzetiségükhöz hű magas beosztású vezetők persze akkor is voltak, de ezeket nem fogta egységbe szervezeti erő. Pontosabban, ha valami összefogta őket, az éppen az volt, hogy a hatalom érdekeit szolgálják; tehát azok, akik a nemzetiség érdekében léptek porondra, biztonságukat, egzisztenciájukat tették kockára. Ilyen volt – magas szintű párt- és állami megbízatásai ellenére – Fazekas János, Király Károly, és én azt merem mondani, hogy Gere Mihály is. Akitől én személy szerint nagyon sok segítséget kaptam. De a lista itt nem ér véget. Nos, alacsonyabb szinten mi is besorolódtunk becsületesekként a nemzetiség tudatába. Később ez a felismert bizalom a lappolitikának része lett. Ezzel magyarázható, hogy sok közhasznú szolgálatot sikerült végrehajtanunk. 1978-tól évkönyvet és természettudományos mellékletet adunk ki. Pontosabban: nemzetiség- szociológiai évkönyvsorozatot és – Romániában elsőkként – magyar természettudományos folyóiratot.
– Minden szónál szebben beszélt a TETT. Hogyan sikerült kivívni?
– Akkor, a hetvenes évek közepén már nagyon lángolt a Ceauşescu-féle nacionalizmus. Betiltották számos magyarországi lap – köztük a rendkívül népszerű és teljesen politikamentes Élet és Tudomány – romániai terjesztését. És most robban az általad a lexikonból idézett szerkesztési demokratizmus. Ugyanis az olvasók tapasztalatból tudták: bajuk abból nem lesz, ha panaszaikat nekünk megírják. És jöttek a levelek. Emlékszel: nagyon sok levél jött. Én pedig megtöltöttem velük a táskámat, és felmentem a párt központi bizottságához. Talán épp Geréhez, akinek – mint oly sokszor – elmagyaráztam: kötelességünk tájékoztatni a pártvezetést a nemzetiségi társadalomban zajló dolgokról, mert különben ha baj lesz, joggal vádolnak bennünket bűnrészességgel, hisz nem figyelmeztettük őket a bajra. Aztán hogy Gere ezt miként értette, a lelke mélyén miként csomagolta, azt nem tudom. A tény tény marad: eljuttatott a megfelelő illetékes vezető emberhez. Másnap hivatott is Cornel Burtica, a Kábé propaganda titkára: mit javasolok? Azt, hogy mi megcsináljuk a tudománynépszerűsítő folyóiratot ingyen. Csupán papírt kérünk, nyomdateret és honoráriumalapot. A szerkesztői munka ingyen van! Azt mondta: van egy bizonyos mennyiségű papír, amit ateista propaganda céljaira szántak, azt ideadja, hiszen egy természettudományos folyóirat nyilvánvalóan ateista. Hát így indult a TETT.
– Itt valóban az olvasók bizalma és érdeklődése volt a döntő.
– Hugó drága: mindig! Hát hogy lett Székelyudvarhelyen Népszínház? Úgy, hogy a város vezető értelmiségi dolgozói – jobbára A Hét munkatársai – elsírták magukat: Udvarhely századokig központ, megyeszékhely volt, most az adminisztratív átszervezés révén kisváros lett; Csíkszereda, az új megyeszékhely pedig mindent elkövet, hogy a valamikori székely anyaszéket megalázza. Persze nem Szereda, hanem a hatalom, de hát azt tudtuk. Az udvarhelyiek nem akartak belefulladni a vidékiségbe. Többek között azt is kérték a szeredai vezetőségtől, engedélyezze egy félprofi, úgynevezett népszínház alapítását. Fazekas Lajos megyei elsőtitkár, akit ezzel a kéréssel megkerestek, azt mondta: ha Bukarestben találnak erre támogatót, ő nem ellenzi. És találtak: bennünket. És – bocsásson meg a kolozsvári propaganda titkár-emlékíró – az én színdarabommal nyitottak. Azzal, amiből később film készült.
– Megkérlek, folytasd a bizalom vonalán.
– Hát akkor következzék Zöld Lajos. Az a kolléga, aki mellett szintén ki kellett állni. Ő Gyergyószárhegyen született. És látva látta, hogy a csodálatos kastély, ahol Bethlen Gábor is gyermekeskedett, teljesen tönkremegy. És a Kolostor is, ahol Kájoni János tevékenykedett. Elhatározta, hogy ő nem hagyja, hogy minden múltbeli emlék tönkremenjen. És ő is elment Fazekas Lajoshoz. És Fazekas Lajos neki is azt mondta, mint az udvarhelyieknek: keressenek támogatót Bukarestben. És Zöld Laji is keresett. És ő is bennünket talált meg. Furcsa, nemde?
– A szárhegyi tábor alapítását rögzítő falon azért mégis a saját aláírásod látható…
– És ebben mi a hézag? Az én aláírásom mögött nem a szerkesztőség, nem a lap áll? Hát abban az időben mit ért egy ember, aki mögött nem állt senki? Igaz: én jártam ki ezeket az ügyeket, én magyaráztam el, mit jelent, ha a különböző nemzetiségű képzőművészek nyáron Szárhegyen találkoznak, ha itt megbarátkoznak, no de a lapnak ez volt a lelkülete. Mi annyira nem akartunk elszigetelődni, hogy nem hagytuk, hogy elszigeteljenek. Ezért kapaszkodtunk minden adandó alkalommal Ceauşescu elvtárs zsenialitásába. És ezúttal is bebizonyítottuk, hogy zseniális, és a tábor létre is jött. De ugyanilyen módszerrel hoztuk össze a kovásznai állandó képzőművészeti tárlatot is. Ha jól emlékszem, 1975-ben országos képzőművészeti kongresszust hívott össze a Csausz, hogy ezt a művészeti ágat is „közelebb vigye a néphez”. Mit csináljunk, ha egyszer ez volt a szenvedélye? Sietve összevásároltunk némi vodkát meg paradicsomlevet, és összehívtunk a szerkesztőségbe kábé harminc képzőművészt, nemre, fajra és felekezetre való tekintet nélkül. És el is mondtuk, hogy bennünket a Ceauşescu elvtárs csodálatos gondolatainak a megvalósítása érdekel. Akkor a művészek kissé megijedtek, hisz a kongresszus célja a proletkult felélesztése volt. Ezt látva megnyugodtunk: a jelszó hatott, és így támadhatatlanok vagyunk. Ekkor jött a vodka és az őszinteség. Egyiket mi adtuk, a másikat ők hozták. A művészethez úgy kerülhet közel a nép, ha megismeri – mondták –, de sajnos olyan kevés a tárlat és a múzeum, hogy erre nincs alkalma. Ekkor jöttünk mi: hát csináljunk állandó tárlatot! Mire ők: ezt mi hogy képzeljük el? Vodka! Úgy, hogy minden művész ad egy festményt, szobrot, grafikát, mi azt a lapban leközöljük, valamit fizetünk érte, írunk értékelést a szerzőről, és amikor megfelelő számú alkotás összegyűl, valamelyik vidéki városban alapítunk egy állandó tárlatot. Nos, így alakult meg – két évi munka gyümölcseként – a kovásznai múzeum.
– Visszatekintve, mind gyakrabban jut eszembe egy kérdés. Ha annyi bajunk volt az államvédelemmel, mint ahogy én is tudom, hogyan tudtunk egyáltalán létezni?
– Ezt sokan nem értik. És én neked most elárulom a legnagyobb titkunkat.
– Szőr, nem nonszensz ez? Hogy közös titkunk van, de én arról nem tudok?
– Erről most beszélek nyilvánosan először, pedig tizenkét éve elkerültem a laptól, és hat éve úgymond külföldön élek.
– Csupa fül vagyok.
– Csak egy dolgot ígérj meg: nem teszel fel kérdéseket.
– Nehéz lesz, de igyekszem.
– Egy napon – ez a hetvenes évek közepén lehetett – arra lettem figyelmes, hogy X.-nek ki van sírva a szeme. Tudod, hogy nagyon érzékeny voltam a szerkesztőség tagjainak bajaira. Talán, mert én is hajlamos vagyok a depresszióra. Nos, elkapom az illetőt és próbálom faggatni. Neki? Semmi baja! De azért engem sem ejtettek a fejemre, látom, amit látok. És mondom neki, hogy jöjjön át a nyomdába, mert valamit meg akarok mutatni. A nyomdában nagy a zaj, ott lehallgatni nem lehet. És akkor keményebben mentem rá: mi van? Nekem ezt tudnom kell! Hiszen ha valami baj volt, ti hozzám jöttetek, én meg szaladtam tovább: Méliusz Jóskához, Jebeleanuhoz, ahová lehetett. Nos, végül X. bevallotta: napok óta minden éjjel két szekus tiszt jár hozzá. Rá akarják venni, hogy legyen besúgó. Már azon gondolkozik, hogy visszamegy Erdélybe, mert ezt ő nem bírja tovább. És ha én azt mondom, hogy vállald el? – néztem mélyen a szemébe. Elakadt a lélegzete: legyek besúgó?! Én másként fogalmaznék – feleltem –, próbálj így is segíteni a szerkesztőségen. Mindig csak azt áruld el, hogy őket mi érdekli, hogy így védekezni tudjunk. Hogy te mit mondasz nekik, bennünket nem érdekel – mert bízunk benned. Ez azonban számunkra nagy segítség lenne. X. összeomlott. Gondolkodási időt kért. Hiszen a szekuritáté csak a támadható embereket akarta beszervezni, a mi támadható tagjaink viszont a szerkesztőségben védelmet kaptak. És most – úgy néz ki – ő segíthet nekünk… Mármint egy a támadottak közül. És három nap múlva jelentette: elvállalja. Addig azonban ugyanez a jelenet még két másik személlyel lejátszódott, ha jól emlékszem, a sajtóházzal szomszédos park fái alatt. Persze egyik sem tudott a másikról. És elindult a nagy pókerparti, amiről ti, lám, nem tudtatok, pedig a nevetekben zajlott.
– Például?
– Egyetlen példát mondok, mert félek, nehogy a bajtársaim kilétét eláruljam. Azt hiszem, 1979-ben jelent meg Domokos Pál Péternek az „… Édes hazámat akartam szolgálni” című dokumentumkötete a moldvai csángókról. Nos, akkoron egy reggel bejött X., és – mint annyiszor – jelentette az éjszakai eseményeket: arról érdeklődtek, ki szervezte és ki adta le a moldvai csángók eredetéről írott sorozatot. Mit mondjak? – kérdezte X. Később majd megbeszéljük – válaszoltam. Jól számítottam: megérkezett Y. és Z. is. Ugyanezzel. Ekkor a velük való beszélgetés során világosodott meg, hogy mit akarnak: bizonyítani, hogy engem Budapestről manipulálnak! Azonnal hívattam Gigit, kedves sofőrünket, és felszaladtam Fazekas Jánoshoz. Ugyanis a Ceauşescu egyik zseniális gazembersége folytán a kormányban a belügyért a magyar miniszterelnökhelyettes felelt. Mikor elmondtam János bának az ügyet, meghívott ebédre. Otthon a konyhában mindent megtárgyaltunk, majd felhívta telefonon a belügyminisztert. „Huszár elvtársat – mondotta – én javasoltam erre a posztra, és Ceauşescu elvtárs elfogadta a javaslatomat. Nem is volt panaszunk ellene eddig. Most azonban ő panaszkodik: nem tudja teljesíteni a pártfeladatát, mert ti lejáratjátok a beosztottak előtt. Az ügynökeitek állandóan szimatolnak utána. Ha hibát követett el, azt a politikai szerveknek kell jelenteni, és mi majd kivizsgáljuk. De ez a mód, ahogy ti jártok el, hibás. Tudni akarom, hogy mit jelentsek Ceauşescu elvtársnak”. Válasz: azt, hogy tapasztalatlan munkatársunk tévedett – mondotta a belügyér –, és én önön keresztül bocsánatot kértem Huszár elvtárstól.
– Nekem ez idegen, fantasztikus világ…
– Valóban az. Emiatt tudtam én bátrabban fellépni, mert a szerkesztőség, úgy is, mint olvasók előtt szerzett becsület, úgy is, mint politikai elszántság, mögöttem állott. És a szeku azt is tudta, hogy a lapra külföldön is figyelnek.
– Véleményed szerint mi volt A Hét sikerének titka?
– Ismét azt mondom: nem konkrétumokkal, hanem azok okozati lényegével válaszolok. És ismét csak naplóm egyik kötetének a címével: Volt egyszer egy lelkület. Azt hiszem, Beke Gyuri jól fogalmazta meg ennek a lényegét 1988-ban a Tiszatájban: „Nagyon sokan magunkban építettük fel a saját jövőnkre formált, teremtett magyar hazát, nemzetet, történelmet és jövőt. Érzelmeink befelé fordultak, a külvilág számára észrevétlenekké váltak, de annál mélyebbre eresztették gyökereiket a családba, a falvakba és a városokba, negyedekbe, vallási, kulturális kisközösségekbe.” Stb. Persze a hatáshoz nem elég a szép szó, érzékeny lélek is kell, amelyben ez visszhangzik. Régi népi mondás: ahol nem értenek, ott nem szóltál semmit.
A lapnak talán legnagyobb érdeme az volt, hogy erre ráérzett, hogy ezzel számolt. Hogy igyekezett együttgondolkodásra késztetni az olvasót. Emlékezz nagy, hónapokig elhúzódó vitáinkra a lap hasábjain. A zenei anyanyelvről például, vagy a Népművészet – népi giccs címűről. A vidéki értelmiségiek szerepéről és a családról a változó világban, a tudományos ismeretterjesztésről satöbbi. Tehát a lap segítségével a romániai magyar értelmiségiek legtudatosabb rétege ült le hetente a gondjaival magára maradt magyar olvasó asztala mellé, hogy velük létkérdéseikről elbeszélgessen.
– Mikor és miért romlott meg a viszonyod és a lap viszonya a fölöttes hatóságokkal?
– Ezúttal nem tiltakozom az egyes szám első személy ellen. Engem ugyanis a párthoz közelálló, de a néphez hű értelmiségiek javasoltak erre a posztra, mint erről már szólottam is. Tehát helyesen kérded: mi, mikor, miért törte át a hatalom diktálta bizalom falát? Nos, ez az irántam való bizalom is színjáték volt. Lehetőség volt csupán arra, hogy bebizonyítsam: megérdemlem a bizalmat. Ám a pártapparátus, amely első pillanattól idegenkedett tőlünk, mert attól félt, hogy a pillanatnyi konjunktúrát kihasználva rossz példát mutatunk laptársainknak, ez az apparátus azonnal lépett. Be akarta bizonyítani, hogy mi sem vagyunk különbek a nacionalista, revansista, revizionista nemzetiségi sajtónál, amelyet annyit kell cenzúrázni, s amely állandóan félre akarja vezetni a pártot. Tehát igazi béke, bizalom köztünk és közöttük sosem volt. Emlékeztetlek első megrázó élményünkre, amikor Gelu Pateanut, kedves munkatársunkat a szerkesztőségben akarta letartóztatni a szekuritáté. Zseniális húzás volt. Letartóztatják egy magyar lap egyetlen román szerkesztőjét. Itt aztán, ugye, nacionalizmusról szó sem lehet. Viszont a szerkesztőség zömükben Erdélyből jött tagjait ezáltal tökéletesen meg lehet félemlíteni. Ezért hangsúlyozom: bennünket közösségként kell értékelni. Ugyanis én akkor a fenyegetőző szekus ezredes előtt felhívtam Dumitru Popescut, a Kábé propagandatitkárát, és bejelentve a tényt, egyúttal közöltem: a lap következő száma meg sem jelenik, mert a redakció azonnal hazamegy Erdélybe. És ezért valakinek vállalnia kell a felelősséget, akkor is, ha közben kiderül rólunk, hogy elloptuk az íróasztalainkat… Hát szegény Gyalut akkor nem tartóztatták le. Az idén halt meg – menekültként – itt, Magyarországon.
Ők persze nem változtak. Ők nyugodtan akartak uralkodni. És ehhez lehetőségük volt. Tehát módszert változtattak velünk szemben. Egyetlen példát engedjenek meg a volt párttitkár-emlékírók. Egyszer rájöttem, hogy bárhová megyek, egy bizonyos pofa mindenhová követ. Felszaladtam Fazekas Jánoshoz, aki akkor épp miniszterelnök-helyettes volt. János bá – mondtam neki –, ha az államvédelem követ, nincsen semmi baj. Hazaárulásra már azért sincs remény, mert nincs is hazám. De ha nem követnek, és én csak képzelgek, akkor el kell mennem az orvoshoz, mert üldözési mániám van! Megértett. Segítségül hívta egy magyar származású szekus tábornok ismerősünket, aki másnap ezt jelentette neki: „Megbíráltam őket, hibát követtek el, ugyanis minden nap más ügynöknek kellett volna Huszárt követnie.”
– Érdekes módon én ezekre nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy a szerkesztőségben nagyon jó volt a hangulat…
– Tudod, én nagyon sok gátlással küzdöttem világéletemben. Novellát csak akkor írtam, ha a sztorit előzőleg elmeséltem Földes Lacinak vagy másnak, akiben bíztam, és az azt mondta, hogy meg kell írni. Nem restellem bevallani: mindig tanúkra volt szükségem, hogy hinni tudjak saját igazamban. A Hét időszakában a szerkesztőség volt a legközvetlenebb tanúm. Azt tanúsítottátok: bár csak ennyi sikerült, mégis bizalmat, szeretetet érdemlek. Íme, itt van a szegedi lakásunk falán a tőletek kapott nemesi levelem. 1972 októberében, amikor ezt kaptam, Ildi doktornő, vagyis a lányom épp tizennégy éves volt. Letettem eléje a Dankanits Ádám fogalmazta, Varga Kati kivitelezte „oklevelet”, és melléje helyeztem valamikori ősöm 1597-ben kapott, haditettekkel kiérdemelt, igazi nemesi levelét. És azt kérdeztem a lányomtól – nyilván viccből –: melyiket választod? Komolyan vette a kérdést, és A Héttől kapott oklevélre mutatott. Miért ezt? – kérdeztem, nemcsak kíváncsian, de némiképpen csalódottan is. Mert ezt te érdemelted ki – mondotta a lányom –, nem harcos őseid. Hát ez a lényeg! A szerkesztőség ragaszkodása adott erőt ahhoz, hogy nehéz helyzetekben helytálljak. A szerkesztőségé és nyilván az olvasóké. Tudtam: ha ezt a szeretet, bizalmat elveszítem, mindent elveszítek.
Persze azt, hogy a hatalomnak ki vagyok szolgáltatva, mindig tudtam. Hogy a vég mikor következik be, azzal nem számoltam, mert gátolt volna a cselekvésben.
Tudod, hogy hányatott életem során még színházat is igazgattam. Nos, amit most elmondok, az a hatvanas évek elején történt. A Színház ugye a kolozsvári Sétatér belváros felé eső részén van. Az akkori lakásom az átellenes felén, az úgynevezett Kétvízközben volt. Tél volt, nagy hó szakadt a városra. Szokásom szerint az első felvonás után indultam haza, hogy még a gyereket is ébren találjam, meg Irmivel is beszélgetni tudjak. Ő akkor a kolozsvári rádió szerkesztő-bemondója volt, és sok érdekes információt hordott haza. Nos, azonnal láttam, hogy egyetlen szűk ösvény vezet a Sétatéren keresztül, ahol a szemben jövővel kitérendő térdig a hóban kell menni, de nekivágtam, mert a teret megkerülve az út időben kétszer annyi lett volna. Az is átfutott az agyamon, hogy a helyi lapok ijesztő híreket közöltek a Sétatérről: rablás, erőszak, mifene – szinte napi hír volt akkoriban. Mégis: Ildi várt. Meg Írmi is. És nekiindultam. Alig jártam az út közepén, amikor részeg dajnálás ütötte meg a fülemet. Megijedtem. Vissza kell fordulnom – döntöttem el. De – különös – a lábaim nem álltak le. És én mentem, mentem. Pár perc kellett, hogy megértsem: ha visszafordulok, ez olyan önérzeti vereség érzését okozza bennem, amivel a várható pofonok nem versenyezhetnek. Az ütött seb meggyógyul, annak az élménye, hogy ilyen látványosan gyáva voltam, egy alapjában szorongó tudatban sosem múlik el. A továbbiak lényegtelenek. Megúsztam. De a történetet megőriztem. Ma már azt mondom, hogy életemnek egy alapélménye. Irodalmilag megható, sőt lehet, hogy szép történet. Orvosaim szerint hülyeség. Számos – úgynevezett pszichoszomatikus – betegségem kiindulópontja. Én vállalom ezt a hülyeségemet is. A naplóm egyik kötete viseli az itt leszűrt lényeget: Magamtól féltem eleitől fogva.
És ez a válaszom az előbbi kérdésedre is: nem attól féltem, hogy leváltanak. A színházban ennek elébe is mentem, magam mondottam le. Attól féltem, hogy életem értelmének feladására kényszerülök. Hogy a pillanatnyi engedmények lesznek jellemzőek az életemre, nem azoknak hozadéka: a távlati erkölcsi tartalom.
Hogy nekem igazam volt-e, hogy az utókor hogyan ítéli meg sokszori – kötelező! – alkalmazkodásaimat, azt én ma már nem tudom eldönteni. Annyi bizonyos, hogy orvosaimnak igazuk volt. Leváltásom után, idegi erőm végére érve lényegében meghaltam. Végzős medika lányomnak legalábbis bevallotta a sürgősségi kórház akkori főorvosa, Zeno Popovici, hogy nem érem meg a reggelt. Megértem. Isten tudja, hogy még mit érek meg.
– A hatalom perverziója, hogy a lap fennállásának tizenharmadik évfordulóján menesztettek, Horváth Andor főszerkesztő-helyettessel együtt. Konstrukciós ügy volt a javából. (Engem szabadságomról hívtak vissza arra a minisztériumi ülésre, ahol benneteket leváltottak. Kísérteties volt. Nem értettem a dolgot.) Életednek ebben a szakaszában volt, aki melléd állt?
– Igen. Az Isten. Különben nem vagyok vallásos. Mégis ezt vallom, hisz annyi a véletlen az életben maradásom folyamatában, hogy kénytelen vagyok szükségszerűséget tulajdonítani neki. Mellesleg Zeno meg is mondta, amikor ötvenhárom nap után elhagytam a sürgősségit: nem én mentettelek meg, robusztus egészséget kaptál a természettől.
– Bevallom, amikor – a leváltásod okozta megrázkódtatás következtében is – élet-halál közt vergődtél, sokat töprengtem: nem kellett volna akkor otthagynom a lapot? Persze nagyon nehéz lett volna, de maradni sem volt könnyű. Arra gondoltam (nyilván nem egyedül), mentsük, ami menthető. Szerinted jól tettük? Vagy csak önáltatás volt?
– Szerénytelenség lenne ebben az ügyben döntenem, de 1970. május 3-án, íme, ezt jegyzem fel a naplómban: Sartre nyilatkozza a londoni New Left Review-ban: „Az ember, akit belöktek a történelem mély vizébe, még megtartotta az igen vagy nem választásának lehetőségét.” De: „Minden ember mindig felelős azért, hogy mit csinálnak belőle, még akkor is, ha semmi mást nem tehet, mint vállalja ennek felelősségét. Azt hiszem, az ember mindig tud csinálni valamit abból, amit belőle csináltak.” Tehát azt válaszolom, amit magamnak válaszolok. Nyisd ki a lapot. Ott a kérdésedre a válasz.
– A Hét 1989 után is megtartotta címét, nagy vonalakban a profilját is, ezzel a mostani harmadik szakaszában is mintegy vállalva a kialakult hagyományt, amelyet Illyés Gyula a hetvenes évek végén A Hétről, A Hétben a következő minősítéssel fémjelzett: „Romlandó papíron maradandó mondanivaló.” Rendszeresen küldjük neked a lapot, mi a véleményed róla?
– Hát nekem nem állana jól, ha a mostani lapot minősíteném. Az idén megjelent háromkötetes Új Magyar Irodalmi Lexikonban A Hét címszó alatt ez áll: „példányszáma negyedére zsugorodott, értelmiségi réteglap lett”. Ne hidd, hogy titeket, mai szerkesztőit értékelendő írtam ezt ki. Ellenkezőleg, azt bizonygatom, hogy huszonöt év tapasztalata után, a közegellenállás miatt, ma ennyi sikerül.
– A szerkesztőség nevében köszönöm, hogy válaszoltál kérdéseimre. Egészséget, alkotó éveket kívánok neked a megnyugvás ösvényein. És ezen az évfordulón próbáljuk meg egy pillanatig azt képzelni, hogy együtt vagyunk mind, a régi játszótársak.
– Köszönöm. Én Mikes Kelemennel üzenek: „Úgy szeretem Rodostót, hogy szakad meg a szívem Zágonért”.
Megjelent A Hét 1995/43–45. számában, a lap alapításának 25. évfordulóján