Veszekszünk, vitatkozunk, civakodunk, perlekedünk – ezeket a kifejezéseket a mindennapokban általában egymás szinonimáiként használjuk. Azt a jelenséget írjuk le velük, amikor kettő vagy több ember különböző álláspontokat képvisel, és ezeket valamilyen formában ütköztetik. De vajon helyes rokon értelmű szavakként kezelnünk őket? Nos, a dialektika tételei alapján nem. Hogy jön ide a dialektika, egyáltalán mi az, és miért releváns?
A dialektika a vitatkozás művészete. Az ókori görögök hatalmas becsben tartották a szavak kifejező erejét, a dialektika az általuk megnevezett hét szabad művészet egyike – tehát szó szerint a művészetek közé sorolták a vitatkozást.
A hét szabad művészet legismertebb ábrázolása. A dialektika jobb oldalon, középen látható (Forrás: Wikipédia.)
A dialektika nem elégszik meg azzal, hogy „vita”, további négy alcsoportra osztja fel azt. A vitának ugyanis többféle célja és a cél eléréséhez többféle eszközrendszere lehet – ez különbözteti meg a csoportokat. A legismertebb (éppen mert a legtöbbször használt) a veszekedés: olyan vita, amit érzelmi feszültség generál, és a célja ennek a levezetése, valamint a vitapartneren való fölényes győzedelmeskedés. A veszekedés során bármilyen eszköz használata megengedett – kiabálás, káromkodás, érzelmi zsarolás, személyeskedés stb. Ez pontosan azért lehetséges, mert érzelmi alapokon nyugszik a vita.
Biztosan mindenki számára ismerős a „– Leviszed a szemetet minden héten? – Igen, de csak ha te tíznaponta kitakarítasz. – Legyen havonta. – Rendben, de akkor én is csak kéthetente takarítok.” jellegű beszélgetés. Ezt nevezzük egyezkedés típusú vitának. A vitapartnerek célja az összes fél számára elfogadható megállapodás. Ennek érdekében készek engedményekre, ha cserébe ők is kapnak bizonyos előnyöket a másiktól. Az egyezkedésnél nincs egyazon igazság; álláspontok vannak, amelyek érdekek mentén alakulnak ki.
Az egyezkedés sémájához igencsak hasonlít a rivalizálás típusú vita. Tulajdonképpen itt is érdekek ütköznek, a cél azonban teljesen eltér az egyezkedésétől: a rivalizálás célja egy harmadik fél meggyőzése arról, hogy nekem van igazam. Tipikus esete, mikor két testvér az édesanyának akarja bebizonyítani, hogy melyikük csinált, vagy nem csinált valamit helyesen.
Végül a negyedik vitatípus, ami egyben a legnehezebben is kivitelezhető: a racionális vita. Itt az alapkonfliktust véleménykülönbség okozza. A cél pedig az igazság kiderítése és a helyes döntés meghozatala. A racionális vitánál érvek, tények, szabályok ütközhetnek meg, de csakis olyanok, amikre az adott félnek bizonyítéka van. Természetesen itt is meg lehet kérdőjelezni egy érvet, álláspontot, de csakis racionális alapon. Elfogadhatatlan tehát a „Nem hiszem el, mert Mari nénitől az ellenkezőjét hallottam”.
A vitatípusok kivesézése után beszéljünk egy kicsit az előbb említett eszközről, az érvelésről – amiről most már tudjuk, hogy a racionális vitát folytatók erős fegyvere. Az érveket arra használjuk, hogy meggyőzzük a partnerünket vagy a közönséget arról, hogy a mi álláspontunk helyes. Mikor ezt tesszük, nagyon vigyáznunk kell arra, hogy ne mondjunk olyat, ami nem igaz, nem helytálló vagy egyszerűen csak semmi köze a témához, valójában tehát nem is érvel a saját nézőpontunk mellett.
Az érveléstechnikához is tartozik szabályrendszer. Ezeknek a szabályoknak a megsértését nevezzük érvelési hibáknak. Mivel a hibákat sokan sokféle összefüggésben értelmezik, ezzel kapcsolatban nincs konszenzus a tudományos körökben: akár több száz érvelési hibát is fel lehetne sorolni. Ne terheljük mindezekkel az olvasót, kiválasztottam néhány olyan tipikus hibát, amit magam is gyakran elkövetek, és ezzel nem vagyok egyedül.
Néhány érvelési hiba, amit igyekeznünk kell elkerülni, mert saját hitelességünket kérdőjelezhetik meg.
„Vitaképtelen vagy az álláspontoddal együtt.”
Ebben az esetben a vitapartnert próbáljuk úgy beállítani, mint aki alkalmatlan a vita lefolytatására, vagy az álláspontjáról mondjuk ki, hogy annyira értelmetlen, hogy nem is érdemes róla beszélni.
„Rendben, elfogadom az álláspontodat, de ne csodálkozz, ha holnap kirúgnak.”
Tipikus esete a fenyegetésre apellálásnak. Habár a szavainkkal mást mondunk, valójában megfenyegetjük a vitapartnert: ha nem fogadja el a mi álláspontunkat, akkor különféle bántódása eshet. Itt egészen durva esetek is előfordulhatnak, akár szó szerinti vagy testi fenyegetés.
„Tanárnő, nem tudtam megcsinálni a házi feladatot, mert beteg voltam, megszökött a macskám, és még az áram is elment este.”
Biztosan minden diák próbálkozott már hasonló érveléssel. (Lásd Karinthy: Tanár úr kérem.) Ez azonban sajnos érvelési hiba, amit szánalomra apellálásnak nevezünk. Azzal próbáljuk az igazunkat bizonyítani, hogy minket még az ág is húz, ezért szükségünk van a vitapartner megértésére, jóindulatára.
„Hogy mondhatod ezt pont te, aki ilyen ízléstelen ruhákat vesz fel?”
Vigyázat, személyeskedés! Szintén jól ismert sablon, amit hajlamosak vagyunk gyakran bevetni. Nem a vitapartner álláspontját és érveit támadjuk, hanem a személyét, aminek semmi köze sincs a véleménye igazságához. Persze vannak olyan esetek, amikor az adott személy tettei vagy tulajdonságai relevánsak az általa állított dolgok szempontjából: cigarettával a szájában senki ne mondja nekem, hogy ne dohányozzak, mert káros.
„– Szerintem a kisebb lopásokat is jobban kellene büntetni. – Te azt mondod, hogy minden lopást sújtsunk életfogytiglannal?”
Szalmabáb-érvelés. Olyan álláspontot tulajdonít a vitapartnernek, amit az valójában sosem állított. A fenti esetben a második megszólaló erősen eltúlozta az eredeti állítást, ezzel teljesen más értelmet adva neki.
Hamis dilemma. A választási lehetőségek erőteljes leszűkítése, ezáltal a partner szabad választásának, esetleges további lehetőségek felvetésének megakadályozása.
Ezeket az érvelési hibákat könnyű elkövetni, de kellő odafigyeléssel elkerülhetők. Az első lépés az, hogy megpróbáljuk észrevenni, hogy éppen személyeskedtünk – ezután következhet az, hogy még mielőtt kimondanánk, odafigyelünk a hibára, és végül az, hogy nem mondjuk ki.
Tehát azt tudom tanácsolni, hogy gyakoroljuk a vitatkozást, ugyanúgy, mint bármi más készséget. Hiszen a mai világban vitázni igencsak tudni kell!
