Koltón
Nagybányán még javában nyílnak a kerti virágok, és az egész táj az őszi napfényben ragyog, amikor kimegyünk Koltóra. Koltó olyan közel van Nagybányához, hogy jóformán észre sem vesszük, és már kint vagyunk. Csendesen emelkedik az út, és amikor felérünk a falu felsővégére, a dombtetőre, jobboldalt az akácok mögül váratlanul bukkan elő a kastély. Így szemből sokkal kisebbnek látszik, mint ahogy a Jókai rajzából ismerjük, de Jókai valószínűleg lentebbről, a domb aljából szemlélte, ezért rajzolta olyan magasnak. Teleki Sándor kastélya, ahol Petőfi élete legboldogabb heteit töltötte, és ahol ennek a tiszta boldogságnak a levegőjét érezzük ma is ezen az őszi napon.
A költői táj most is elbűvöli az embert. A százados tölgyfákat ugyan kivágták a parkban, csak egy pár hatalmas mocsári ciprus őrzi meg a múltat, és jelzi az utat a sokat emlegetett somfa felé, amely itt van egy kőhajitásnyira. Tizennyolc falunak a fehér tornya sem látszik most, mert a levegő homályos, és a Lápos völgyének kékesfehér színei beleolvadnak a hegyek végtelenjébe. Még csak a nyárvégi és ősz eleji színek találkoznak, a szeptemberi hóharmat még nem csípte meg a leveleket, és nem érezzük még a tél fenyegetését sem a hegyek felől. De, amint mondják, tavaly szeptember végén, mintegy Petőfit igazolván, „már hó takará el a bérci tetőt”.
Ezúttal azonban nem a tájban akarunk gyönyörködni, csak a kastélyba, az emeleti Petőfi-emlékszobába megyünk fel körülnézni. Kerekes Sámuel, múlt századbeli marosvásárhelyi újságíró szerint a „kastély délkeleti sarkán volt a költő írószobája”. Bizonyítékként emlegetik, hogy innen kitekintve „még zöldell a nyárfa az ablak előtt”. Elfogadjuk ezt az érvelést, és megnézzük a pár bútordarabot, amely a régi Teleki kastélyból megmaradt: az ágyat, az asztalt, amely láthatta a költőt dolgozni és a kredencet, továbbá Petőfinek, Szendrey Júliának és kortársaiknak arcképeit, egy pár fotókópiát, néhány Petőfiről szóló könyvet és a hazai folyóiratok Petőfi-számait. Megtudjuk, hogy a Teleki-kastély teljes berendezése, könyvtára a háború végén szétszóródott, talán az irattárból sikerült valamit megmenteni.
A mostani Petőfi-emlékszoba berendezésének gondolata már rég felmerült, s a most itt látható és jelenleg jól áttekinthetően, gondosan elrendezett emlékanyag a helybeli tanítók kitartó munkájával gyűlt össze.
A környéken szétdobált konzervdobozok a kirándulók tömegeire emlékeztetnek. Nagybányáról könnyen kirándulhat mindenki Koltóra, de vajon mit hoz és visz magával? Kérdezzük, mert tudunk arról, hogy van olyan iskolánk, amelynek irodalmi köre egy neves írónk sírját gondozza, hogy a tîrnăveni-i 2. sz. líceum tanárainak kezdeményezésére rendbe hozták a Sipos Domokos síremlékét, vannak még véndiákok, akik a régi tanárok emlékére és sírjára is gondolnak.
A költői somfáról még bőven hull az érett som. A vén fa ontja a gyümölcsöt, és új sarjakkal akar megfiatalodni. Intés ez a fiataloknak, hogy az elkezdett munkát mindig új lendülettel folytassák tovább, és akkor el fog jönni a termés ideje is. A koltói kőasztal mellett már hervadoznak a virágok, és ezért megkérdezzük, hogy ki visz oda friss virágot most, szeptember végén. És a koltói vagy nagybányai tanítók, tanárok közül lesz-e valaki, aki röviden összefoglalja és leírja a koltói kastély történetét, Teleki Sándor életét, s emellett megrajzolja Petőfi nagybányai és koltói útjait, hogy az idegenek, a messziről jövő látogatók is megismerhessék?
A koltói kastély Petőfi-emlékszobájából kiindulva a hagyomány továbbápolásának útját kell megkeresnünk és kiépítenünk.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 40. számában, 1973. október 5-én.