Torockó és vidéke már régóta vonzza a művészeket. A völgyből merészen kiemelkedő, sziklákra épült közeli várat már a múlt század romantikus művészei is Erdély egyik legszebb, legérdekesebb középkori várromjának tartották, messziről eljöttek ide, lerajzolták, lefestették vagy metszeteket készítettek róla. Az első ismert művész, aki lerajzolta, a fiatal Szathmári Pap Károly volt. Erdély képekben című Kolozsvárt 1841-ben kiadott munkájában a vár és a torockói női viselet képét is láthatjuk.
eljárással készült üvegnegatív másolata albuminpapíron
Ugyancsak ő az a művész, aki első ízben a Detonátát és a vidéknek még több természeti szépségét lerajzolta. Az 1850-es években Kohbock egyik ismertebb színes metszete szintén megörökíti a sötét hegyek hátteréből kitűnő vár képét. Azután egyre gyakrabban járnak írók és művészek Torockóra, a Székelykő fehér sziklái alatt elterülő kis bányaváros élete, népének pompás viselete ismertté válik Erdélyben, sőt még külföldi látogatók figyelmét is megragadja. 1876-ban Jókai is megcsodálja Torockó gyönyörű fekvését, de népének élete, viseletének pompás színei és harmóniája még nagyobb hatással van rá.
A romantika hanyatlása után, a század elején már nem a várromok, hanem a népművészet színei és formái érdeklik inkább a hazai művészeket, és újító törekvéseik is jórészt éppen a népművészetből indulnak ki.
Kőrösfői-Kriesch Aladár, aki akkoriban már Ruskin és az angol preraffaeliták követője, diódi nyaralásai után 1904–1905-ben Torockón töltötte a nyár egy részét, és itt dolgozott Edvi Illés Aladár is. Malonyai népművészettel foglalkozó munkája számára ekkor készültek Kőrösfői-Kriesch Aladár színes illusztrációi Karaki Gergely torockói házáról, a régi torockói szobákról, a „füles“ kemencéről, valamint a torockói férfiak, asszonyok és leányok viseletéről. Malonyai Dezső könyvének torockói részében Kőrösfői-Kriesch Aladár jellegzetes kézjegye igazolja azt, hogy itt sokat dolgozott, és a népművészetet elsősorban itt ismerte meg, mielőtt bejárta volna a Kalotaszeget. (Talán élnek még azoknak a leszármazottai, akiknek a házában a művész megfordult, és akiknél dolgozott, ezért közöljük itt, hogy kiket ábrázolnak Kőrösfői-Kriesch Aladár képei: Kriza Miklós, Vajda Judit, Simándi Judit, Simándi Miklósné, Demény József, Szőts Mártonné, Bartók Sára. Frissek és elevenek ezek a képek, jellegzetes torockói típusokat mutatnak be és a torockói viseletről első ízben adnak igazán művészi, színes képet.)
iparművész, a szecesszió kiváló képviselője.
Azoknak, akik ma Torockó gazdasági és kulturális életének kérdéseivel foglalkoznak, tehát tudniok kell, hogy Torockó egykor fontos művészeti központ volt. A torockói múzeum megszervezésével napjainkban egy olyan intézmény létesült, amely nemcsak idegenforgalmi látványosság és értékes hagyományok megőrzője, hanem az újabb törekvéseknek, az alkotó munkának is kiindulópontja és irányítója lehet. Hatással lehet az ifjúság nevelésére, és különösképpen nagy segítséget nyújthat azoknak, akik ma a torockói népi ipar- és népművészet felújításán fáradoznak.
A múzeum létesítése után ezért jelentős lépés volt a torockói népi egyetem megszervezése, fontos ismereteket közölt és új társadalmi, közösségi feladatokra fordította a figyelmet.
Nem sokkal rá megnyílt a torockói képtár is. Annak a nagyobb távlatú kulturális tervnek, amelyről A Hétben is olvashattunk, ezzel jelentős része valósult meg. Az első torockói képtár megnyitására kolozsvári és enyedi művészek küldték el a képeiket. A kiállító művészek között Gy. Szabó Béla, Starmüller Géza, Vemes András, Balázs Péter és Árkossy István szerepeltek Kolozsvárról, Enyedről pedig Mihalcea Claudia, Coltor Virgil és Székely Mihály küldtek be hangulatos tájképeket. Ezek jórészt a múzeum tulajdonában maradnak. A torockói képtár első látogatóit, a helybeli értelmiséget és az ifjúságot a torockói utcarészleteket és régi házakat ábrázoló akvarellek, főként pedig Gy. Szabó Béla ragadta meg.
A továbbiakban az iskolai munka és előadások segítségével a képtár az ifjúság ízlésének, tudatának a fejlesztését szolgálhatja, és meg kell találnia a módját a jövő évben annak is, hogy az alkalmi képkiállítások képeladással legyenek összekötve. A torockói metszeteket és akvarelleket nemcsak a múzeumban, hanem a torockói otthonokban is szeretnők látni. Ne csak nézői legyenek a torockói képeknek, hanem vevői is. A torockói képtár mellett gyakran hallunk újabban egy torockói iparművészeti üzlet megnyitásának szükségességéről is. Ehhez azonban nem elég az idegenek érdeklődése, a művészek támogatása, csak a helyi népművészeti munka adhatja meg az igazi alapját.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 6. számában, 1975. február 7-én.
