A héjjasfalvi emlékművön a segesvári (fehéregyházi) csatában elesett harcosok nevei mellett az egyik oldalon marcona arc fogja meg a tekintetünket. Magas homlok alatt, mélyen ülő, kemény nézésű szem, erős, széles pofacsont, hatalmas bajusz és szakáll jellemzi ezt az arcot, amelyet Sikó Lajos eredeti portréja után Köllő Miklós szobrászművész mintázott meg. A dombormű felett ez a felirat áll: „Zeyk Domokos százados, Bem tábornok hadsegédje. Itt halt hősi halált e harctéren, 1849. júl. 31.”
Ennek a domborműnek a képét láthattuk legutóbb Dávid Gyula–Mikó Imre: Petőfi Erdélyben című munkájában, ezzel a megjegyzéssel: „Családi hagyomány szerint főbe lőtte magát, amikor megadásra felszólították.” (291. 1.)
Hogy ki volt Zeyk Domokos, és hogy milyen szerepe volt a segesvári csatában, azt a fentiekből nem tudhatjuk meg, ezért a homályos „családi hagyomány” helyett a kortársak feljegyzéseit hívjuk tanúbizonyságul. Zeyk Domokos nevét ugyanis elsősorban Jókai vitte be az irodalomba és tette közismertté (Az utolsó vers, az utolsó golyó), de nem csak a romantikus regényíró képzeletét ragad ta meg hősi küzdelme, hanem megemlékeztek róla mindazok, akik a segesvári csata történetét és Petőfi halálának a körülményeit kutatták. így legutóbb Dienes András „az utolsó bajnok”-nak nevezte. És méltán, mert mint egy középkori bajnok küzdött az utolsó hősi küzdelemben. Bem menekülését fedezve adta életét.. Az életet, a szabadságot védelmezte, mert fogolyként, rabságban nem tudott volna élni. Ezt a legtömörebben maga Jókai írta le A szabadságharc hősei című, ma már kevéssé ismert kis könyvében. Jókai itt egy levélre hivatkozik, amelynek írója festőink számára megörökítésre méltó jeleneteket említ meg a csaták dicső epizódjaiból.
„Az első Zeyk Domokos mesés küzdelme, melyben a vesztett ütközet után Bem vezér menekülését védte egyedül, egymagában,” egy egész szotnia kozák ellenében. A mocsári úthoz egyedül az a rozoga híd vezetett. Zeyk Domokos az ellene rohanó kozákokat egyenként levagdalta. Ekkor kardja kettétörött. A kozákok hetmanja odakiáltott hozzá, hogy adja meg magát!, s megtiltá a kozákoknak, hogy őt megöljék. Erre a hős kihúzta nyeregkápájából pisztolyát: »Élve nem!« s azzal főbe lőtte magát.”
Jókai a fentiekhez hozzáteszi: „Ezt a hőstettet én még 1850-ben leírtam a Szilágyi Sándor Magyar írók füzeteiben. Kazinczy Gábortól hallottam.” Közvetlenül a harcok után tehát már úgyszólva közszájon forgott Zeyk Domokos halálának a története, és azt Jókai minden családi hagyománytól függetlenül írta le. De ugyanezt a történetet kissé részletesebben leírva megtaláljuk Zajzoni Rab Istvánnak egyik kiadatlanul maradt versében is.
Ezek után néhány szóban foglaljuk össze Zeyk Domokos életének fontosabb mozzanatait. 1816-ban Diódon született, és Szabó Sámuel szerint iskoláit Nagyenyeden, Kolozsvárt és Magyaróváron végezte. Kolozsvárt mint publicus diák részt vesz a diákság minden megmozdulásában. Egyszer egy olvasóegylet támogatását kérő indítványban szerepel a neve, máskor ismételten carcerrel sújtják „szilaj és függést sokszor megtagadó magaviseletéért”,… „függetlenséget lehellő” viselkedéséért, Ez a fegyelmet nem tűrő viselkedés elsősorban a történelem konzervatív professzorával, Szilágyi Ferenccel hozta összeütközésbe, Enyeden viszont Csórja professzor jelentette féktelenségeit. Az iskolai fegyelmet úgy látszik nehezen tűrte Zeyk Domokos, de a lázongásainak politikai okai is lehettek: Szász Károlynak, a haladó szellemű enyedi jogtanárnak nem volt ellene kifogása.
1848-ban részt vett az agyagfalvi gyűlésen, csatlakozott a székely szabadcsapatokhoz, Dorschner ezredesnek segédtisztje lett. A továbbiakat életrajzírója, Szabó Sámuel és a kortársak jegyezték le. „Majd, mikor Bem Marosvásárhelyt visszavette, felcsapott huszárnak a Mikes Kelemen oldala mellé. Bem Nagyszebenből 1849. március 26-ról kelt napiparancsában hadnaggyá, Mehádia fürdőhelyről május 18-ról kelt napiparancsában pedig századossá léptette elő… Hatalmas testalkatú, ritka erejű bajvívó, daliás férfiú volt, az erdélyi magyar tábor egyik legerősebb, legvitézebb katonája.”
A fentieket kiegészíti és jellemzőbbé teszi Mezei József visszaemlékezése (Vasárnapi Újság, 1880): „Bem fehér kalappal látta el kedves tüzérségét… Petőfi is ilyen kalapot viselt, de ő vörös szalaggal, mint a tüzérség… A szalag leomló vége hátuk közepéig ért. Zeyk Domokos, a Bem valóságos élő bástyája, szintén ilyet hordott a barna szép fején. Ő sohasem maradt el az öreg mellől: gyakran elmondogatta: »Míg engem láttok, fiúk, ne féltsétek az öreget.« Számtalan csatában fedezte saját testével forrón szeretett vezérét, utoljára is az ő védelmében esett el Segesvárnál. Neki is épp olyan széles kardja volt. mint Petőfinek. E ritka példányból ennél a kettőnél többet nem is láttam a szabadságharcunkban.”
Ilyen jellemzést csak olyan valaki adhatott, aki a Bem erdélyi hadseregében harcolt. Ismerte annak a szellemét, és jól ismerte azokat a tisztjeit is, akik a vezér mellett kitűntek. Bemhez és a szabadságharc eszméjéhez való ragaszkodásnak a gondolata tisztán és öntudatosan jelentkezett itt, ez nyilatkozott meg a legnehezebb csatákban, amikor Bem győzelemre vezette kicsi hadseregét vagy amikor a vesztett segesvári csata után a seregét újra összeszedve Szeben elfoglalását kicsikarta. A fentiekből éppen úgy következik az, hogy Zeyk Domokos hősi küzdelmére különösen figyeltek a kortársak, és hogy tőle várhatták Bem sikeres megmenekülését. Mert a szabadság és az önfeláldozás gondolata ezekben a percekben és órákban teljesen összeforrott.
Ezek után lássuk, mit ír Zeyk Domokos utolsó hősi viadaláról és haláláról Lengyel József, akinek a nevét sokszor idézik Petőfi elestével kapcsolatosan. 1849. július 31-én délután, ¾ 6-kor talán ő látta utoljára Petőfit. Lengyel József Heydte elbeszélése nyomán írta le a segesvári csata végét (Vasárnapi Újság, 1861.). „Már a csata bevégződött, a dsidások – és nem kozákok – az üldözésből már tértek vissza, mikor Lüders orosz tábornok fényes táborkar kíséretében kijött Fehéregyházán felül a kis-buni út és az országút szögellésénél levő dombra; honnan a völgy területe mind alá, mind felfelé belátható. Míg itt állottak, szemcsövét a tábornok a fejéregyházi tanorok közepe felé irányozta, hol egy huszár nagy sárga telivér lovával száguld. A szállongó, s őt egyre megtámadó dsidásokat egyenkint levágja, s néha 3-4 közöl is egy-kettő megsebzése, s a többiek megszalasztása által kivágja. Már átugratott a tanorok sáncán, a táborkartól alig volt 100 lépésre, mikor egy fiatal tiszt a táborkarból kiugrat, Zeyket megtámadja. Ez hatalmas, pallosszerű kardjával első vágásra homlokán olyat vág, hogy koponyafedél és sisak messze ugrott. Mikor ezt Lüders látta, szemét táborkarán végigjártatta, mintegy kérdezte, ha látták-e e hatalmas vágást, – azonnal parancsot adott, hogy a huszárt ne bántsák, hanem fogják el élve. Ezen parancsszóra egész dsidaerdő fogta körül Zeyket, de ő minden megadási felszólításra vágással felelt. Ez támadóit felbőszíté. Lovát s őt magát is már több dsida átfúrta. Végerejét megfeszíté ekkor, pisztolyát elő vonta s magát főbe lőtte. Állítólag Lüders Heydtéhoz fordult, s ezt mondotta volna: »Schade, ein guter Soldat.« (Kár érte, jó katona.) Itt megjegyzem egyúttal, hogy b. Heydte épen e hely környékére tette azon helyet, hol Petőfit elesve látta volna.”
Szinte ugyanígy végződik Szabó Sámuelnek Zeykről szóló rövid életrajza: „Valamelyik orosz főtiszt Zeyk rendkívüli vitézségét látva, egy kozáktól rendeletet küldött, hogy »ama vitéz magyart élve hozzák elébe.« Késő volt. Zeyk meggyőződvén, hogy menekülés nincs, pisztolyával agyonlőtte magát.” (Nagy S. Háromszék önvédelmi harca 1848–49-ben. 159. 1.)
Így örökítették meg a segesvári csata egyik utolsó, hősi mozzanatát a szemtanúk. A költők és az írók csak őket követték, amikor a segesvári csatáról és Zeyk Domokos elestéről írtak.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 37. számában, 1973. szeptember 14-én.
