Sipos Domokos 1902 őszén került Nagyenyedre, a Bethlen Kollégiumba. Később „boldog idők“-nek nevezte enyedi kollégiumi éveit, és maga is úgy élt a kortársak emlékezetében, mint a kollégiumi diákélet egyik legelevenebb, legmozgékonyabb szellemű, mindenkitől kedvelt alakja. A legtöbb tantárgyból különösebb igyekezet nélkül is elérte a jeles vagy jó minősítést, csak a reáltárgyakból és énekből voltak olykor gyengébb jegyei, de a kollégiumi kedvezményeket, az ösztöndíjat, az év végi jutalmat mégis mindig kiérdemelte. VII. és VIII. osztályban tíz korona jutalmat kapott buzgó önképzőköri tevékenységéért, s magántanítványai is hozzásegítették, hogy ne szenvedjen szükséget.
A kollégiumi élet meglehetősen sok szabadságot biztosított a diákoknak, és az életre nevelte őket. Sipos Domokos később ezért is nagy hálával emlékezett vissza tanáraira. Egyik levelében például ezt írta Aprily Lajosnak: „különösen Bodroginak és Szilády Zoltánnak tartozom sokkal, ők ketten voltak rám hatással, s ez utóbbitól tanultam meg gondolkozni, Bodrogitól viszont gondolatvilágomnak egyik igen nagy részét kaptam örökül.“ Ezt a vallomást egészíti ki Szentimrei Jenő, aki egy évvel Sipos felett járt a kollégiumban: „A fiatalon elhunyt Székely Ödön volt az első magyartanárunk, aki korábban Zilahon Ady Endrét is tanította. Az erdélyi múltat pedig Bodrogi János tanár úrral jártuk be kézen fogva… (Ellenzék, 1928. 6. szám.)
Sipos Domokosék már a Bethlen Kollégiumban egész gondolatvilágukat formáló, demokratikus szellemű történelmi és irodalmi előadásokat hallgathattak, s olyan történelmi és társadalmi kérdésekkel ismerkedhettek meg, mint diáktársaik közül csak kevesen.
A 48-as eszmékért lelkesedő kollégiumi diákság 1910-ben a választási tüntetéseken is jelen volt. A városban a 67-es párti ,,mungók“ és a függetlenségi pártiak az egész társadalmi, sőt az utcai életre is kiható ádáz harcot vívtak, s tanáraik, például az önképzőkör vezetője, dr. Famos Dezső vagy Székely Ödön és Bodrogi János példájára diákok is részt vettek a Habsburg-ellenes megmozdulásokban.
Sipos Domokos utolsó enyedi éveiben az ifjúsági élet mindenféle megnyilvánulásában fontos, többnyire vezető szerephez jutott. Kovács László írta róla: „Tettereje és szíve lelkesen állt minden »közügy« szolgálatába Vezér lett hamar. Legkisebb volt a nagydiákok között, de tekintélye oda nőtt mindenik fölé. VII—VIII. osztályos korában diákmozgalmak vezetője volt S hogy az önképzőkör elnöke nem ő lett, annak csupán – amint emlékezem – az volt az akadálya, hogy növésre nagyon kicsi volt. Féltünk, hogy nem lesz elég reprezentáns« alak.“ (Ellenzék, 1928. 6. sz.) Választmányi tagja volt a Kemény Zsigmond önképzőkörnek, ülésein gyakran szerepelt bírálatokkal, novelláival, alkalmi beszédekkel, sőt szavalattal is. Az önképzőköri választmány megbízásából különböző bizottságokban vett részt, és rá és Buday Domokosra esett a választás, ha a tanári karnak egy kérvényt vagy válasziratot kellett megfogalmazni. Előbb főmunkatársa, majd szerkesztője volt az ifjúság kéziratos lapjának, a Haladjunknak is, de reá bízták ezen kívül a Bethlen Gábor Kör titkárságát is. Kovács László szerint: „A kollégium egyik legkitűnőbb diákja volt, de kirobbanó életkedve konfliktusba kergette sokszor az iskolai fegyelemmel. Ember volt, gúzsba szárnya nehezen szorítható, szabad lélekhajtásai és a szép eszmék felé jóságosan és lelkesen ölelő. Kedves, egész ember, aki ott, az ősi kollégiumban nőtt szép reménységekkel az életnek.“
Az internátusi életben viszont mint tréfakedvelő, kedves és szellemes diákot ismerték. Gyakran tréfálta meg az akkoriban már verselgető, de csendesebb, komolyabb kedélyű Finta Gerőt. Kezdetleges, nevetséges fűzfa-verseket írt, és azokat mint a Finta Gerő verseit adta elő a szobában, ahol azután jót nevettek rajtuk. Az ifjúság kedvelt tanára, Székely Ödön, a nagy diákokat felvitte a 48-as körbe, ott biliárdoztak és meghallgatták a politikai beszédeket. Valóságos politikai iskola volt ez számára, előkészítője későbbi haladó szellemű, radikális politikai nézeteinek.
Irodalmi tehetségének kibontakozásához legfőképpen az önképzőköri élet és a Haladjunk járult hozzá. Legelőször az 1907–1908-as tanév 3. számában találkozunk a nevével az Ami nem siet, sohasem késik című elbeszélés alatt. Tudomásunk szerint egyben ez az első nyomtatásban megjelent írása is, szerepel ugyanis a Kemény Zsigmond Önképzőkör Emlékkönyvében 1909-ben. A következő, 1908 szeptemberében meginduló évfolyamnak már főmunkatársa, majd szerkesztője, és nemcsak elbeszéléseket, hanem alkalmi emlékbeszédet és történelmi értekezést is közölt. A kezdő író szárnypróbálgatásait öt kis elbeszélés jelzi. A népies jellegű, romantikus történetek íráskészségre, a társadalmi ellentétek iránti érdeklődésre engednek következtetni.
E kissé szokványos romantikus történeteket követi az az elbeszélés, a Vaszi, amelyik témaválasztásával, látásmódjával már kiemelkedik a diáklapból. Az elbeszélés a román népi életbe vezet, és két falusi legény, Vaszi és Nyikuláj összeütközését sűríti minden romantikus túlzás nélkül, egyszerű eszközökkel, drámává, és jelzi egy olyan írói pálya kezdeteit, mely mindig az elnyomott társadalmi osztályok ügyét fogja szolgálni. 1910-ben vége szakadt az enyedi boldog időknek.
Nagyenyed még egyszer hívta vissza elszakadt és a szülővárosában kevéssé becsült fiát: 1922. októberében, a kollégium 300 éves jubileuma alkalmával rendezett irodalmi előadáson Sipos Domokos A székely tölgy és spanyol gránátalmavirág című elbeszélését olvasta fel. Ez volt az utolsó szereplése Enyeden.
Megjelent A Hét V. évfolyama 8. számában, 1974. február 22-én.
