A romániai magyar irodalomban Áprily Lajos elsősorban költőként ismeretes, szerkesztői munkássága szinte teljesen feledésbe ment. Az Erdélyi Helikont alig egy évig (1929 júniusáig) szerkesztette s a folyóirat indulásakor kialakított terveknek is természetesen csak kis részét valósíthatta meg; a Helikon fénykora így Kuncz Aladár nevével kapcsolódik össze, s ugyancsak neki tulajdonítják az Ellenzék vasárnapi mellékletének a szerkesztését. Pedig nem egyedül Kuncz Aladár volt az az irodalmi szerkesztő, aki a húszas években a különböző felfogású írókat egy táborba tudta gyűjteni, aki az irodalmi egység gondolatát szorgalmazta, és egy ideig meg is tudta valósítani.
Kántor Lajos és Láng Gusztáv a romániai magyar irodalom 1945-1970 című munkájukban megjegyzik, hogy „a valamennyi áramlatot valamiféle programmal egyesítő szervezet gondolata már 1924-től jelentkezik.” Az egységes írói szervezet gondolata azonban még korábbi és Szentimrei Jenőtől származik. Áprily Lajos írja Olosz Lajosnak 1923. január 6-án: „Bizonyára olvastál róla, hogy a Kaláka köréből olyan mozgalom indult meg nemrég, amely az erdélyi magyar irodalom koncentrációját tűzte ki céljául. Az egységesítés fő mozgatója Szentimrei Jenő. Nálam is járt, ismertette a tömörülési terv részleteit, és közölte velem, hogy nekem is szántak valamelyes összekötő szerepet, a megindítandó »Corvin könyvtár« szerkesztését (lectorságát). Én rövid ingadozás után nem annyira szerkesztői képességeimben, mint inkább a rólam feltételezett tárgyilagosságban bízva elvállaltam ezt a szerepet. Azóta egyszer Kolozsvárt is jártam, egy kávéházi asztalnál tárgyaltam Walterrel és Szentimreivel a dologról.” A későbbiekben azonban megjegyzi, hogy benyomása szerint „a mozgalom zátony előtt áll.” Berde Máriával folytatott beszélgetései során azt is megtudta, hogy a vásárhelyiek „nem túlságosan lelkesednek az eszméért.”
Szentimrei tervei valóban nem valósultak meg. A Haladás r. t. ugyan rövid időre átvette a Pásztortüzet, és tervbe vette egy könyvsorozat indítását – Áprily 1923 tavaszán lektori véleményt mondott Gulácsy, Nyírő és Tabéry kéziratairól – de a könyvsorozatot előfizetők hiányában nem lehetett kiadni.
Áprilyt nem csak irodalmi műveltsége, tárgyilagos, higgadt ítéletei juttatták első ízben szerkesztői megbízatáshoz. Tudták róla, hogy finom érzékű és modern gondolkodású költő, hogy véleményeiben, ítéleteiben nem vezetik személyi elfogultságok, hogy barátságban áll Reményikkel, de nem azonosítja magát az ő konzervatív nézeteivel, emellett Szentimreihez is régi ismeretség szálai fűzik. Áprily nem volt harcos egyéniség, de minden becsületes irodalmi megmozdulást örömmel fogadott, és az irodalmi élet fellendítéséért kész volt áldozatokat is hozni.
Az első sikertelenség után az összes áramlatok egyesítésének a gondolata Kuncz Aladár munkásságához kapcsolódott. Kuncz 1923-ban átvette az Ellenzék vasárnapi mellékletének szerkesztését, és azt rövid idő alatt színvonalas irodalmi hetilappá alakította. Kuncz Aladár azonban nem tekintette kolozsvári tartózkodását véglegesnek, és ezért már 1924 tavaszán olyan utódot keresett az Ellenzékhez, aki folytathatja ott az ő munkáját. A választása Áprily Lajosra esett. Áprily nem akarta feladni enyedi tanári állását a bizonytalannak látszó szerkesztői munkáért, ezért egy évi fizetés nélküli szabadságot kért a Bethlen-kollégiumtól, és ezt azzal indokolta, hogy a kolozsvári Ellenzék című lap felkérte „vasárnapi irodalmi mellékletének a szerkesztésére”. (1924. IX. 15-i jegyzőkönyv). Mivel a kollégium az egy évi szabadsághoz hozzájárult, Áprily 1924. október 1-én elfoglalhatta új állását az Ellenzéknél. Beköltözött Csákány János Attila utcai lakásába.
Kezdetben Kuncz Aladárral együtt szerkesztette a mellékletet, 1924. december 21-én azonban már értesíti Olosz Lajost, hogy Kuncz pár napra Pestre utazott és a következő számot ő szerkeszti.
Néhány hónap múlva pedig a következőket írja neki: „Nagyon szeretném, ha ezután élénkebb és sűrűbb irodalmi összeköttetésbe juthatnánk. Április 1-én én vettem át a melléklet szerkesztését Kuncz Aladártól, aki a Keleti Újsághoz átment Szász Endre helyett a főlapunkat szerkeszti.” Eszerint Áprily Lajos négy éven át szerkesztette az Ellenzék vasárnapi mellékletét, 1924. április 1-től 1928 áprilisáig, amikor megkezdte az Erdélyi Helikon szerkesztését. A levelezés szerint a külföldi munkatársakkal ezután is Kuncz Aladár tartotta a kapcsolatot, a szerkesztés azonban Áprily Lajosra hárult.
Kolozsvárt, a családjától elszakadva, nehéz körülmények között dolgozott, és 1925 őszén ismét visszatért Enyedre, ahol tanári munkája mellett végezte a melléklet szerkesztését. Erről az időszakról ismét csak Olosz Lajosnak írt levelében 1926. január 31-én így számolt be: „Szeptember óta ismét itthon vagyok. Innen szerkesztem a mellékletet. Pénteki napom szabad. Azt Kolozsvárt töltöm, kéziratokat viszek és hozok és jelen vagyok a tördelésnél.”
Újabb éven át éli ezt a fáradságos és bizonyára csak kényszerűségből vállalt életformát. A lap munkatársaival ezalatt alig-alig lehetett együtt, és így közvetlen megbeszélésekre is kevés ideje maradhatott. A Kolozsváron töltött egy napot teljesen lefoglalta a melléklet összeállítása és a korrektúra. Szerkesztői munkája eszerint alig szabadíthatta ki Áprilyt az enyedi élet elzártságából, ellenben – amint ezt később panaszolta – elszakította a természettől.
Nem az irodalmi szereplés vágya, a szerkesztés szépsége vagy érdekessége csábította Áprilyt Kolozsvárra, hanem anyagi gondjai kényszerítették rá. 1926. március 20-án vasúti baleset is érte, ami után hosszabb ideig kezelték a tordai kórházban. Valószínűleg ekkor érett meg benne végképp az elhatározás, hogy szakít ezzel az életformával: ahhoz, hogy a tanárkodás mellett a szerkesztői munkáját is végezhesse, Kolozsvárra kell költöznie, hiszen így is csak a legnagyobb erőfeszítéssel tud ennek a kettős feladatnak eleget tenni.
1926 szeptemberében lemondott enyedi tanári állásáról, és elfogadta a kolozsvári református kollégium magyar-francia tanári meghívását. Családjával együtt beköltözhetett a Farkas utcába, ahová ifjúságának, szerelmének a legszebb emlékei fűzték.
Az Ellenzék irodalmi mellékletének célkitűzéseit – és írógárdáját – Áprily Kuncztól örökölte, s ezeket frissítette fel, változtatta, gazdagította a korabeli irodalmi élet alakulása szerint. Hátramaradt levelezéséből tudjuk, hogy a melléklet fontosabb számait gondosan megtervezte, mindent megtett azért, hogy a már ismert és megbecsült írókat munkára serkentse. A régi munkatársaknak (Tompa László, Sípos Domokos) az idők folyamán sikerült rendes havi fixumot juttatnia. Így például Tompa Lászlónak 1927-ben az Ellenzék 1000 lejt fizetett egy versért és egy kritikáért.
Ugyancsak 1000 lejt fizettek havonként Sipos Domokosnak, aki nagy anyagi nehézségek között élt. A melléklet irodalmi cikkeinek, kritikáinak egy részét a szerkesztőség tagjai, elsősorban Kuncz Aladár, továbbá Lakatos Imre, Hunyady Sándor, Indig Ottó írta. Kuncz novellát, kritikát és fordításokat adott a mellékletnek. 1926-ban itt jelent meg Áprilyról szóló átfogó értékelése, Nagy Dániel Cirkuszáról írott kritikája, 1927-ben Sípos Domokos-megemlékezése. Lakatos Imre gyakoribb munkatársa volt a mellékletnek, szívesen írt az európai politikai élet érdekes alakjairól, vagy pedig az időszerű évfordulók kapcsán a világirodalom nagyjairól (Ibsen, Paul Morand, Zola, Hauptmann). Tájékozott, volt a külföldi sajtóban is, s (L. és Lysis szignóval jelzett cikkeiben) az európai szellemi élet felé tágította a melléklet látókörét.
Állandó kapcsolatban állt Áprily a marosvásárhelyi írókkal is, Berdétől, Moltertől gyakran kért és kapott írásokat. Önmagát nem tartotta kritikusnak, csak nagy néha közölt költői hangütésű, szubjektív benyomásokat kifejező ismertetést egy-egy olyan műről, amely különösen nagy hatással volt reá, például Nyírő József Jézusfaragó ember és Tamási Áron Lélekindulás című novelláskötetéről, vagy Makkai Sándor Ördögszekér című regényéről.
Tamási Áron sajátos írói tehetségét már az induláskor így jellemzi: „Tamási termékeny naivitású, gyökeréig egészséges, a nép zsenijével kongeniális tehetség, aki a Lélekindulásban is olyankor éri el írói teljesítőképességének tetőpontját, mikor egyszerű eszközökkel a székely mese művészivé megnemesítését sikerült megvalósítania.” Egyik reprezentáns írásának az Ébredj, itt a madár! című elbeszélését tekintette, amelyben az író „képzelőerejének és a székely nép mesehangjának” sok „bájos eleme egyesül”. Hogy Tamási mennyire értékelte ezt a kritikát, és hogy annak milyen hatása lehetett rá a kezdet éveiben, arra jellemző az, amit erről visszaemlékezésében, a Vadrózsa ágában ír: „Te voltál, aki engem, mint szabad halat, az irodalom hordójába tettél! – mondtam neki egy alkalommal később. – Mégpedig akkor, amikor az első könyvemről, a Lélekindulásról megírtad az Ellenzékben a kedvező bírálatot.”
Áprily biztos szemmel látta meg a korabeli irodalmi életben feltűnő tehetségeket. Az elsők között értékelte Olosz Lajos verseinek modernségét, a „kemény és tömör versdikciót”, segítette az irodalmi központoktól távol élő költőket kibontakozásukban (Tompa Lászlót, Oloszt), azonnal felismerte a Fekete kolostor páratlan szépségeit. Értékelni tudta a tőle távolabb álló költők (Bartai is, Szentimrei) verseinek sajátos szépségeit és jelentőségét is. Erdély költőinek legjava gyakran szerepelt az Ellenzék hasábjain, és a műfordítók között ott találjuk Franyó Zoltán és Antalffy Endre nevét is, akik eddig a kolozsvári sajtóban ritkábban szólaltak meg. A fiatalok közül itt is jelentkezett Kakassy Endre, Dsida Jenő, Szemlér Ferenc, Székely (Szabédi) László és Jancsó Béla.
Emellett magának Áprilynak is itt jelentek meg legrangosabb versei. A fenti névsort ki kellene egészítenünk a novellisták (Nyírő, Tamási, Berde, Molter, Sípos stb.), a publicisták, kritikusok (például Gaál Gábor) és a kutató tudósok (Kelemen Lajos, Kristóf György, Bitay Árpád, Földessy Gyula stb.) seregével. Gyakran közölt a melléklet színvonalas fordításokat a román irodalomból is (például magának Áprilynak a Blaga-fordításait). Mindez nemcsak azt jelzi, hogy az Ellenzék melléklete ekkoriban milyen vonzó olvasmány volt, hanem utal irodalomformáló hatására is.
A történelmi tárgyú elbeszélőirodalom az Ellenzék történelmi novellapályázatai nyomán virágzott fel. Az elsőt még Kuncz Aladár hirdette meg 1923. november 1-én. Ennek első díját Nyírő József Rapsonné rózsája című, sokat vitatott elbeszélésének ítélték. A második történelmi novellapályázatot 1925. január 26-án hirdette meg az Ellenzék. Ennek a bírálóbizottságában már együtt találjuk Áprilyt Kovács Dezsővel és Kuncz Aladárral. A közlésre kiválasztott novellák névtelenül jelentek meg az Ellenzékben, azután véleményt kértek róluk Tompa Lászlótól, Molter Károlytól, Benedek Elektől, Krenner Miklóstól, Szentimrei Jenőtől, Tabéry Gézától, Bitay Árpádtól, Kádár Imrétől és Gyallai Domokostól. Feltűnő, hogy ebből a névsorból kimaradt Kristóf György, a magyar irodalom professzora, és hogy általában a modern irodalmi törekvésekkel együttérző írók vannak benne túlsúlyban. Végül Berde Mária Télutó és Sípos Domokos Vajúdó idők küszöbén című novellája között osztották meg az első díjat.
A pályázatoknak ezzel még nem volt vége, egy későbbinek a tudományos életben volt kezdeményező szerepe. Bánffy Miklós pályadíjat tűzött ki Erdély történelmére vonatkozó tanulmányokra. Ezt Bíró Vencel és Herepey János munkái nyerték meg. A történelem különben is sokat foglalkoztatta a szerkesztőt, és visszaemlékezések, rövidebb tanulmányok formájában helyet adott az íróknak és kutatóknak is a múlt megelevenítésére. Itt jelentek meg például Gyalui Farkas és Szent-györgyi István visszaemlékezései. Bíró Vencel, Bitay Árpád, Buday Árpád, Kelemen Lajos, Kristóf György, Siklóssy László és mások történelmi és irodalomtörténeti cikkei.
Mindezek mellett meg kell említenünk, hogy az Ellenzéknek jelentős szerepe volt az Ady-ellenes támadások visszaverésében (elég hivatkoznunk Benedek Elek A püspök meg a püspökfi című cikkére), hozzájárult a modern magyar irodalom nagyjainak (Babits, Móricz, Juhász Gyula, Tóth Árpád után József Attila) népszerűsítéséhez is, és 1926-27-ben több ízben is méltatta Bartók és Kodály művészetét. Áprily szerkesztői munkásságát a fentiekben csak nagy vonalakban körvonalaztuk, hogy az Ellenzék vasárnapi mellékletének az irodalmi jelentőségét megvilágíthassuk a Napkelet megszűnése utáni és az Erdélyi Helikon megindítása előtti években.
Megjelent A Hét III. évfolyama 46. számában, 1972. november 17-én.