Szomorú levélváltásra bukkantam 2014 szeptemberéből. Juhász Gábor kért cikket a HVG-be Bukarestről, egy összeállítás számára. Nem ez a tény volt szomorú. „Történtek dolgok” abban az időszakban. Szeptember 11-én éjjel 5,2-es erősségű földrengés rázta meg a Románia középső-déli részét, az ismert Vrancea-fészekből; október 11-én Románia – Magyarország 1-1 fociban; október 30-án nagy interjú jelent meg Kelemen Hunorral az első a nagy áttörés, fegyverfordítás, a 179, 9 fokos fordulat után: Vannak, akik egy kicsit sóvárogva nézik Orbán döntéseit. De mondom, nem ez volt, ami később – lapok közt botorkálva – elszomorított, hanem hogy akivel leveleztem, a kedves ember, szerkesztő kolléga, Juhász 2018 áprilisában meghalt.
A cikkről csak annyit, hogy természetesen „túlírtam”, legyen miből válogatni az összeállításba (talán a Maszolon is megjelent a „HVG-változat”, nincs kedvem most megkeresni) – álljon itt az „eredeti”, helyenként dokumentum-értékű dolgozat a román fővárosról és magyarjairól.
Bukarest léggyökerei
Ágoston Hugó
„Két olyan magyar nagyváros is van, melynek lakói nem magyar földön lépdelnek, és magyarságuk is léggyökereken keresztül táplálkozik. Az egyik Cleveland, az Államokban; a másik: Bukarest.” Írta Határ Győző másfél évtizeddel ezelőtt Európa nyugati végéből, Londonból, közelebbről Wimbledonból, Hongriuscule (azaz Kis-Magyarország) nevű híres házából. A léggyökér a lehető legtalálóbb kép, amelyből kindulva a bukaresti magyarság sorsát, nemzeti közösségéhez való kötődését, szellemi és anyagi forrásait és kilátásait megközelíthetjük.
Bukarestről írva sokan indítanak a „Budapest után legnagyobb magyar város” makacs mítoszával. Már a cáfolása is közhely! Az az igazság, hogy a bukaresti magyarok számát soha senki nem tudta pontosan megmondani. A legutóbbi, 2012-es népszámlálás Romániában 1 millió 238 ezer magyart (az ország összlakosságának 6,5 százaléka), a fővárosban nem egészen három és félezer magyart mutatott ki. Az utóbbi érték szinte biztosan nem reális, hiszen csupán a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) bukaresti szervezetének nyilvántartásában közel hatezer fő szerepel. Adatokkal szolgálhat a három egyházközösség (két református és egy katolikus), az Ady Endre Elméleti Líceum, a Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság (amely a Petőfi Házat, a magyarok kulturális központját működteti), ám az összesítést nehezítik a nyilvántartás nehézségei, az átfedések és a demográfia bonyolult dinamikája. A derűlátó becslés sem teheti több, mint tízezerre ma a bukaresti magyarok számát. Már azokét, akik nem asszimilálódtak teljesen, s magyarnak is vallják magukat. Ezen fölül vannak az „átmeneti magyarok”: itt dolgozó, de Erdélybe visszavágyó és adandó alkalommal visszatérő köztisztségviselők, politikusok, újságírók, orvosok – no meg magyarországi diplomaták, üzletemberek.
Egy rövid történeti áttekintés érdekes lehet. Bár már előbb, akár a 15. században letelepedhettek erdélyiek itt (a legelső magyar feljegyzések Bukarestről a városon átutazó Borsos Tamástól, a 17. századból származnak), az első hullámnak nevezhető csoport a menekülő kurucokkal érkezett Bukarestbe. A város egyik negyede, Berceni feltehetőleg a menekülő kuruc főgenerális, gróf Bercsényi Miklós nevét őrzi, II. Rákóczi Ferenc harcostársa a török-osztrák háború idején, 1717-ben vonulhatott át e területen. Mikes Kelemen két ízben is megfordult Bukarestben, itt töltötte 1739-1740 telét.
A román főváros különben idén ünnepli írásos említésének 555. évfordulóját, a legenda szerint egy Bucur nevű juhász alapította. Bukarest 1465-ben vált (átmenetileg) fejedelmi rezidenciává, és csak 1659-től Havasalföld fővárosa.
Az első olyan népszámlálást, amely az etnikai hovatartozásra is kiterjedt, 1810-ben az oroszok megszállók készítették Bukarestben, ez összesen 70 ezer lakost mutatott ki, amiből 1226 volt az “osztrák” (ami főleg magyart jelenthetett), a bukaresti magyarság akkori létszáma három-négyezer főre tehető. Az 1838-as összeírásban utalás történik a magyar iparosok, munkások, segédek foglalkozására: ács, kőműves, asztalos, szűcs, csizmadia, borbély, pék, gombkötő. Tömegesen érkeztek a magyar menekültek Havaselvére a világosi fegyverletétel után és a Bach-korszak éveiben. 1856-ban a református egyházközösség körülbelül négyezer hivőt számlált, a katolikusok száma nagyjából ugyanennyi lehetett. 1899 decemberében a 282.071 bukaresti lakos közül hozzávetőlegesen 20 ezer magyar volt – ez már a román fejedelemségek egyesülése (1877) utáni gazdasági fellendülésnek is eredménye. Az 1930-as népszálálás 24.052 magyar lakost talált Bukarestben, az Országos Magyar Párt azonban megóvta a cenzust, a fővárosi magyarság lélekszámát 35-36 ezerre becsülve. Ez lehet a csúcsérték, ennek alapján és ekkor nevezhették Bukarestet a legnagyobb magyar városnak Budapest után. Az 1940-es bécsi döntés után nagyon sok magyar elhagyta Bukarestet, a háború után a csökkenés folyamatos: 1956 február – 11.687 fő, 1966 március – 9.287 fő, 1977 január – 8453 fő. A rendszerváltó fordulat után, 1991-ben hivatalosan 8355 ember vallotta magát Bukarestben magyar nemzetiségűnek.
A lemorzsolódás tehát egyértelmű – és belátható a folyamat végeredménye is. Ilyen körülmények között pedig, reálisan tekintve, a megmaradt intézményi háttér és az olykor önfeláldozó szervezőmunka ellenére nehéz egységes és tagolt, specifikusan „bukaresti magyar” kultúráról, gazdasági-társadalmi tevékenységről beszélni. Az oktatás és a vallásgyakorlás a kivétel. A magyar tannyelvű Ady Endre Elméleti Líceum, vagyis a középiskolai szintű oktatás mellett a Bukaresti Tudományegyetemen hungarológiai tanszék is működik. A román közszolgálati televízió heti öt órában sugároz magyar műsort, a Bukaresti Rádió napi egy órában. A már említett Petőfi Házzal együtt a Magyar Kulturális Intézet nem csupán a művelődés rangos központja, hanem a bukaresti magyarok közösségápoló találkozóhelye is. A Barátok római katolikus templomában hetente kétszer magyarul miséznek. A Calvineum és a Szőlőskerti református templomokban hetente többször tartanak magyar nyelvű istentiszteletet, s az unitáriusoknak is van istentiszteletük.
Második generációs, idős bukaresti orvos mondja az összetartó közösség hiányát panaszolva: „Maros, Kovászna, Hargita megyében, sőt, ott is, ahol nincsenek annyian magyarok, mégis van egy magyar közösség. Jobban tartják a kapcsolatot, mint Bukarestben. Mi, ha templomba megyünk, be kell kutyagolnunk a város egyik részéből a másikba. Itt vagyunk Bukarestben, de a szívünk ott van. Ezt magamból nem tudtam kinevelni. Igaz, az én családom magyar neveltetésű volt, az anyám tanított meg imádkozni, meg a Talpra magyarra is, csak élete vége felé kezdett el megtanulni románul. Más magyar családok viszont, sajnos, beolvadtak a román közösségbe. A diaszpóra akkor jó, amikor létezik, amikor kezd beolvadni, akkor már nem jó. Én orvos vagyok, az egyetemi kórházban dolgoztam éveken át, azelőtt a Brancovenescu kórházban, mondjuk tíz betegből lehetetlen, hogy legalább egynek ne lett volna magyar hangzású neve. De csak kevesen tudtak magyarul, ez az átka az elköltözésnek, de ez nemcsak Romániában, bárhol a világon ez történik a magyarokkal. A gyerekek még beszélnek magyarul, de az unokák már sajnos nem.”
Maradnak viszont a „léggyökerek”, amelyek a kezdetektől fogva mindvégig Erdélyhez és Magyarországhoz kapcsolnak bennünket. Például akik manapság derülnek vagy füstölögnek azon, hogy messziről jött turisták, művészek a két főváros nevét összetévesztik, gondolhatnának arra (alkalmasint még jobban bosszankodva), hogy bizony a Budapest név létrejöttekor mintegy Bukarest volt a minta. Amikor ugyanis Széchenyi István 1831-ben felvetette, hogy a magyar főváros neve legyen Budapest, egyik érve az volt, hogy ez a név „kevés év, sőt hónap múlva olyan megszokottan s könnyen hangoznék, mint Bukarest”.
Széchenyinek egyébként közismerten jók voltak a kapcsolatai a havasalföldi politikai és gazdasági elittel – alkalmasint az 1834 őszén az Al-Dunán és Bukarestben tett látogatása volt az, amikor egyik jótanácsával nem csak a román főváros fejlődéséhez járult hozzá, hanem a nyelvet is gazdagította. Síksági városként – aminek turisztikai és nem kevésbé gazdasági előnye, hogy egyaránt viszonylag közel van a Fekete-tengerhez és a Déli-Kárpátok vonulatához – Bukarest mind a mai napig meglehetősen védtelen az időjárás viszontagságaival és más veszélyekkel szemben. Például többször szinte teljesen leégett. Nos, Széchenyi javaslatára építették a bukaresti elöljárók azt a tűzoltótornyot (a bukaresti magyarok tűzvigyázó toronynak nevezik), amelyet a körfolyosója miatt, a ’folyosó’ szavunk alapján a mai napig „foisor”-nak neveznek. (A román nyelvben több száz magyar jövevényszó van, a szókincs mentegy másfél százaléka.)
Néhány szót a bukaresti magyar intézményépítőkről. Úttörőként Sükei Imre (1780 – 1848) református lelkészt tartjuk számon, aki 1815-ben a lakásán kezdte tanítani írni-olvasni a magyar gyermekeket, négy év múlva pedig közadakozásból felépítette az első bukaresti református templomot és az „iskolaházat”. A bukaresti magyarság első igazi nagy szervezője Koós Ferenc (1828 – 1905) volt. 1855-től 1869-ig tevékenykedett református lelkészként és tanítóként Bukarestben, hathatósan támogatta az 1848-as magyar emigránsokat. Koós 1856-ban egy új, tágasabb iskolát építtetett, a magyarságot felekezeti különbség nélkül tömörítette a református egyház és iskola köré. Társaskört, könyvtárat alapított, a szegényebb tanulók támogatására alapítványt létesített. Bukarestről szóló emlékirata (Életem és emlékeim) az első jelentős irodalmi mű, amely belülről ábrázolja Bukarest és az itt élő magyarság világát. Koós indította meg, Oroszhegyi Józsával együtt, 1860-ban az első bukaresti magyar újságot, a Bukaresti Magyar Közlönyt. Egyszemélyes intézményként tartjuk számon a pezsgő életű 19. századból Barabás Miklós (1810 – 1898) festőművészt, aki másfél évig lakott Bukarestben, és itt telepedett le és dolgozott mint udvari festő és fotográfus a kolozsvári születésű Szathmáry Pap Károly (1812 – 1887).
Nagyot ugorva, 1970 körül történt meg Romániában a magyar kulturális intézményeknek az a „központosítása”, ami – nyilván propagandisztikus indítékkal, a „nyitás” bizonyítására – egyszersmind új intézmények létrehozását is jelentette: Domokos Géza vezette Kriterion Könyvkiadó, a Huszár Sándor főszerkesztette A Hét, valamint a Bodor Pál igazgatta, már említett magyar tévéadás egy ideig a romániai magyar könyvkiadás, valamint az írott és sugárzott sajtó központjává tette Bukarestet. A kiadó és a lap elköltöztével a bukaresti magyar kulturális elit sokat veszített. Jegyezzük azért meg, hogy 2013. novemberétől ismét van periodikus kiadványa: a Brassói Lapok havi mellékleteként megjelenő Bukaresti Magyar Élet.
No de térjünk földközelbe. Mivel szembesül a Bukarestbe érkező, költöző magyar ember? Néhány alapélményről szólni kell.
A legfeltűnőbb a pergő, hangos beszéd, az emberek összehasonlíthatatlanul barátságosabbak és közlékenyebbek, mint például Budapesten. Proxemikai sajátosság, hogy a közlekedési eszközökön, bevásárlóhelyeken a bukarestiek keresik a közelséget, a testi érintkezést, „szívesen ütköznek”. („Nagyon meglepő volt és nagyon pozitív ez a délies nyüzsgés, ez a mediterrán pezsgése a városnak. A mindennapi életben azért vannak bosszantó apróságok. Például, amikor az ember bevásárolni megy, ritkán esik meg, hogy ne lökjék fel legalább tízszer vásárlás közben. Nem elítélem, ez a helyi kultúra, nem rossz, ez itt így van, az én személyes ízlésem ennél visszafogottabb, nyugodtabb.” (Diósi László, a bukaresti OTP Bank elnök-vezérigazgatója.)
Ha a viselkedés olykor keleties is, ma már nem kevésbé tapasztalható a nyugati tempó. Egy évtizedes pangás után – talán a 2000 utáni főpolgármesterek, Traian Basescu jelenlegi államelnök és a második mandátumánál tartó Sorin Oprescu sebészprofesszor érdemeként is – a román főváros elképesztő változáson ment át. („Négy év ittlét után elmondhatom, hogy igazán látványos fejlődés tapasztalható minden téren. Sorra nyílnak a plázák és bevásárlóközpontok, amelyekben minden Európában létező vagy szokásos árut meg lehet vásárolni. Év végén, de különösen ünnepek előtt nagy vásárló tömeget látunk, és bár tudom, hogy nagy a szegénység Romániában, mégis az az érzésem, hogy az emberek jól élnek, sok mindent meg tudnak engedni maguknak.” (Drávucz Herbert nagykövetségi tanácsos.)
„Közös dolgaink”, a két nép kapcsolata természetesen fontos a szórványnak számító, hovatartozása tekintetében bizonytalan bukaresti magyarság számára is. Annak ellenére, hogy a bukaresti magyarok nem csupán az anyaország, de még az RMDSZ által is elhanyagoltnak érzik magukat, s valahogy tényleg nincs meg az az összekötőkapocs-szerepük, ami kialakulhatott volna. Ehhez hozzájárult a magyar, de akár az erdélyi jobboldal lenézése, olykor kifejezetten kiközösítő magatartása a bukaresti magyarokkal szemben. Kár, mert sok a lehetőség, és „léggyökér” lehetne ez is. („Úgy gondolom, hogy Románia hatalmas utat tett meg az elmúlt tizenkilenc évben, nagyon jelentős a szellemi-, civilizációs- és értékrendi fejlődés, nagyon fontosnak tartom, hogy Románia végül is a nyugati értékrend mellett döntött. Azt hiszem, hogy 1992-93-ig ez nem volt ennyire biztos és világos, azóta egyértelmű, hogy Románia velünk együtt közös nyugati értékrendhez tartozik. Azt hiszem, ez olyan történelmi horderejű dolog az itt élő magyarság és Magyarország szempontjából, amit nem hangsúlyozok, mert túl általánosnak hangzik, valójában mindent befolyásol és mindent meghatároz.” (Füzes Oszkár nagykövet.)
A bukaresti románok magyarokhoz való viszonya sokat javult. Bukarest egyre inkább kozmopolita város. Szomorú összehasonlítás: a romániai, bukaresti fiatalok sokkal nagyobb arányban beszélnek idegen nyelveket, jelesen az angol nyelvet, mint a magyarországiak, a budapestiek. Persze élnek még sztereotípiák, de – az olykor a politika miatt felkavart nacionalizmus ellenére – lecsengőben vannak. („Úgy vettem észre, hogy az erdélyi románokban még ott van a magyarokhoz való viszonyulásnak egyfajta fóbiája. Bár a szó egy kicsit erős, azt mondhatjuk, hogy az erdélyi nem tud nem gondolni a fehér elefántra, nem tud nem gondolni arra, hogy magyarok vannak a környezetében, és hogyan élte meg ezt az apja, a nagyapja. Van, akiben megmaradt az indulat, van, aki éppen ellenkezőleg túlkompenzálva próbál kedves és udvarias lenni a magyarokkal, még inkább hangsúlyozni, hogy neki semmi baja a magyarokkal, hogy nehogy az legyen, hogy az őseinek a fóbiája él benne tovább. Érzem mindig, hogy valahol számukra ott van a kisagyukban a magyarokhoz való viszonyulás problémája. Bukarestben ilyent nem látok, itt nem is nagyon értik sokszor, hogy mi a baj a magyarokkal, alig-alig lehet érezni magyarellenes megnyilvánulást. Egy kicsit emberarcú, jó értelemben vett naivitás van nacionalista kérdésben. Valaki viccesen elmondta nekem, hogy mit kívánnak Erdélyben a románok egymásnak, és mit kívánnak Bukarestben: Erdélyben azt mondják „Spor la treaba!” (Jó munkát!), itt meg „Servici uşor!” (Könnyű szolgálatot!) kívánnak egymásnak. Ők maguk is egy kicsit ironikusan látják a különbséget az erdélyi és a bukaresti románok között.” (Garzó Ferenc, MTI tudósító.)
Mint látható, magyarországi, „átmeneti” bukarestiek szövegeiből idéztem. Pontosabban rádióinterjúiból, amelyek Vincze Loránt Életeink című negyvenöt részes sorozatában jelentek meg, a bukaresti rádió magyar adásában, könyvként pedig a Bukaresti magyarok című, a csíkszeredai Pallas Akadémia Könyvkiadó által tavaly megjelentetett kötetben. (Az interjúk a 2007 és 2008 között készültek. A nyilatkozók akkori tisztségeit tüntettem fel, ahogy a kötetben szerepelnek.) Fontos könyv még a bukaresti magyarokról Bányai Éva Sikertörténet kudarcokkal (Bukaresti életutak. Beszélgetések bukaresti magyar értelmiségiekkel) című kötete (Kolozsvár, 2006, Komp-Press – Korunk Baráti Társaság).
Több „alapélményről” nincs terünk írni: a monumentális-megalomániás Nép Házáról (amelyben a Parlament működik), a híres kóbor kutyákról (martak meg halálosan japán diplomatát és egyetemista lányt, két éve pedig egy parkban egy kisgyereket marcangoltak szét – ezzel telt be a pohár, s a népharag hatására a hatóságok immár, az állatvédők tiltakozása ellenére számukat idén hatvannégyezerről húszezerre csökkentették), a földrengéstől való félelemről (1977. március 4-én a Richter-skálán 7,2-es fokozatú katasztrófa vitte el Dankanits Ádám kollégánkat, a lapokban rendszeresen jelennek meg rémhírek a közelgő újabb nagy földrengésről, Bukarestben sok a roskatag épület), a város tavak-övezte parkjairól (a leglátogatottab a Herastrau, de a magyaroknak kedvesebb a városközpontban, a Petőfi Ház tőszomszédságában fekvő Cismigiu, amelynek taván tavasztól őszig csónakázni, télen korcsolyázni lehet), az ingatlanpiac pangásáról (az idén állítólag megmoccant, de alulírott még mindig képtelen eladni jó negyedben levő, igaz, háromnegyed évszázada épült lakását), az eklektikus építészetről, a csodálatos természettudományi múzeumról, az egykor káprázatos és még mindig eleven színházi életről, a kulináris szokásokról és lehetőségekről… Mentségünk, hogy Bukarestről a kevés is sok.
Határ Győző bevezetésül idézett metaforája alulírott szerző kötetbe gyűjtött feljegyzéseinek (Bukaresti élet, képek, Scripta Kiadó, Nagyvárad, 2000) – egyik – előszavában olvasható. Utolsó sorai: „Végezetül és vigasztalásul hadd válaszolok az idézett kérdésre. (’Nem könnyű, ma sem, Bukarestben magyarnak lenni. De hát hol könnyű?’) Nos. Sehol a világon nem olyan könnyű magyarnak maradni, mint mindenütt, bárhol a világon. Ha a léggyökerek olyan elszakíthatatlanok, mint itt, nálunkfelé – Londonországban.”
Az idén száz éves Mester határtalan világszeretetének és empátiájának ajánlom ezt a szerény, rendszertelen kis bukaresti áttekintést.
*
Ha valakit érdekel, elolvashatja ezt az érdekes visszapillantó cikket is: Magyar pénzből épül Bukarestben Európa legnagyobb bazilikája. Megtudjuk belőle például, hogy Bukarestben hatszor több templom van, mint kórház. Egy adalék: 2018-ig az építés költségei elérték a 110 millió eurót, a Le Figaro becslése szerint 2024-ben, a tervezett átadáskor – a telekkel együtt –egymilliárd euróba áll majd a román államnak, adófizetőinek. Köztük e dolgozat szerzőjével, akinek egy híján ötven évig volt bukaresti személyazonossági igazolványa.
