Fordulatok a hetvenöt éves Markó Béla pályáján
Ha szerencséd van, hazád lesz a haza is. (A haza milyen?
Hetvenöt év, „egy kis század”. Benne két jól felismerhető élettel, egyetlen személyben: egy költő és egy politikus gondosan elkülönített personája. A politikusi szerep 2016-ban formálisan lezárult, az igazságbeszédet művelő költőé azonban látványosan termékeny. Különleges, bizonyos értelemben Arany János-i tagolású pálya. A nagyon is konkrét, erős hagyományok által kijelölt földrajzi-kulturális cselekvő ittlét és a létezés univerzális értékeibe vetett bizalom jelöli ki irányát. Bizalom, tehát eltökélt törekvés a megértésre.
*
Az államférfi a szelíd és makacs kiegyezések politikusát, vagy másként: a valóság megismerhetőségét és a „tények” tiszteletét hirdető közösségi embert formálta meg. Politikus az, aki erőszakmentességre szánja el magát. A politika gondolkodás. A versek pedig kordokumentumok. Már ha jelentős költővel van dolgunk. Markó Béla költészete a ’89-es fordulatot megsejtő és poétikai fordulatot bejelentő, Mindenki autóbusza című szonettkönyve után az idegenség és otthonosság egymást kikezdve kiegészítő, gyakran metafizikai magasságokba emelő kettősségét vizsgálja. Fordulat a javából.
A változások utáni új helyzetben hamar a politikai cselekvés útjára lépett, felelősséget vállalt egy nyelvi-kulturális kisebbségi közösségért, és egyúttal, Láng Gusztáv szavával, a „földrajzi haza” sorsáért is: kardinális váltás. Mindkét fordulatot a hiányos modernizáció felismeréséből fakadó etikai imperatívusz alapozta meg. Paradox modernitáskép, a költőé és a politikusé: nem is születhetett volna meg máshol, mint „a méltányos különlétek és együttlétek” sohasem létezett „ideális Erdélyében”.
*
Reformszonett című szép, csaknem lelkesült esszéjében Markó Béla az első magyar nyelvű szonett megszületését „kulturális paradigmaként” értelmezi. Azt állítja, hogy a „szinte semmiféle szabadságot nem kínáló” reformkori forma egy egészen „másfajta szemlélet” elsajátítását tette szükségessé a magyar kultúrában. „Ma ezt úgy neveznénk, hogy – írja – integráció, vagyis beilleszkedés. Esetleg: felzárkózás.” Majd így folytatja: „Az utólag egyben-másban groteszknek tetsző nyelv- és formateremtés Kazinczyéknak köszönhetően valóban elvezet minket Európába, nyelvünk alkalmassá vált például – micsoda győzelem, húzhatná el a száját valaki – a szonettírásra is.”
A 2016-ban publikált esszé előtt csaknem három évtizeddel a Rövid, korszerűtlen kiáltvány című előszó indítja a Mindenki autóbusza című, száz számozott szonettet egybegyűjtő kötetet. Az éles iróniával átszőtt, provokatív manifesztó a korszerűtlenség esztétikáját hirdeti meg: „…legyünk korszerűtlenek! (…) Legyünk modorosak! Legyünk valamilyenek!” A legendás JAK-füzetek rendszerváltó sorozata fölerősíti a gesztus politikai performansz karakterét. Holott amikor a kiáltvány a költőt a szonett tizennégy soros ketrecében fel-alá járkáló nagyvadként ábrázolja, a vasrácsokkal nem a külső kényszereket, hanem a nehezen azonosítható, metafizikai karakterű léthelyzetet jelöli: „kitölti a teret, bordái vasrácsok immár”. Sokkal inkább ama William Blake-i tigris „rettentő szimmetriáit” látszik felidézni a szöveg, semmint a nemzeti kisebbségi sorsban vergődő erdélyi költő heroikus hagyományát. „Olyan ez a vallomás, mint egy sikoltás. Sikoltás Erdélyből” – jut felszíni megoldásra az egyik recenzens. „Áthallásos történelem” a mienk, írja Markó. Nem azt a kiáltványt, nem azt a verset, nem azt a könyvet halljuk, amit olvasunk.
*
Nos igen, nemcsak az alkotáshoz, az olvasáshoz is szabaddá kell válnunk. Az 005738-as számú, 1989. december 16-án iktatott titkosszolgálati „feljegyzés”, amely kifejezetten „az elsőtitkár tájékoztatására” készült, többször is felhívja az ország első embere figyelmét, hogy Markó Béla versei „áthallásosak”. Recenzens és cenzor, ez a két hivatásos olvasó egyugyanazon úton halad, és egymást kezét fogva tévednek el egy súlyosan megtévedt korban. De hát végső soron miért ne tévednénk el a szonettek egyenes labirintusában? Veszítse csak el magát az olvasó, hátha egy váratlan kanyarban szembetalálkozik saját tükörképével. „Éles helyzetekben mindannyiunknak találkoznunk kell a sorsunkkal és szembe kell néznünk vele…” – írja A század című, nagy verselemző könyvében Alain Badiou. És adódnak helyzetek, amikor még ez sem elég: ki kell találnunk saját sorsunkat. Rákényszerülünk a „bolyongás szabad invenciójára”.
Markó Béla visszatérése a szonetthez, majd pedig későbbi, egyre magányosabb és szívszorítóbb szonettkultusza legkevésbé sem konzervatív-klasszicista fordulata költészetének, és még csak nem is a korábbi, nagy erővel áradó modernista poétikájának váratlan cáfolata. Első három kötetében még nem találunk kötött formában írt verset, a nagy erejű negyedikben (Az örök halasztás, 1982) három, a zárt forma lehetőségeit firtató szonettet helyez egymás mellé, míg a Talanítás című ötödik „az ebek martalékául vetett”, fosztóképzőkre lecsupaszított nyelv ellen elkövetett erőszakkal szembeni „egyértelmű” politikai állásfoglalás módján olvastatta magát. Emlékezetünk szerint még önnön azonnali betiltásának különös izgalmát is sikerült megteremtenie a Domonkos István-i csonkolt nyelvvel is dialogizáló kötetnek a suttogó nyilvánosságban. 1984-et írtunk, a diktatúra ráfordult utolsó, legsötétebb szakaszára.
*
Mindent összevetve, nagyot ugorva most, azt állítjuk, hogy a szonettfordulat – paradox módon – nem egyéb, mint a korábbi karakteres modernitásprogram folytatása, sőt radikális elmélyítése. „Igaz lesz ő is, míg igaz leszel!” – jelenti ki az Egy lehetséges ars poetica című szonett zárósora. A költői megszólalás érvényességét és az árulás lehetőségeit tematizálja az ars poetica a manifesztó költői „kifejtéseként”. A vers „igaz” voltának szentenciózus összekötése a magánember etikai „láthatóságával” mindenképpen új „költői mérték-vétel”. Aminek a következményei jól nyomon követhetők az egyedülálló Markó-projektum további alakulásán. És amit leginkább egy hiányzó, rendre elodázott transzilván reformkorra tett javaslatként értelmezhetünk.
„Nos, régóta tudom, hogy éppen ez a lényeg. A kontrollált erő, az ellenőrzött »láncreakció«, az irányított szenvedély verse a szonett. A gőggel teljes alázaté.” Vajon ki vetette papírra ezt a mondatot 2015 júliusában, az erő éppen újra föllángoló kultuszának idején: a költő vagy az államférfi? És ezt vajon, ’89-ben? „Tán hős lennél, de jézusmáriázva / csapkodnak, sáppadnak a fák: ne most! (…) Ki kellene a pillanatból lépned. Ki tegnapodból. Holnapodból. És / tisztán, világosan, akár a kés, // egyetlen síkban élni, véges élted / nem remény lenne: él. Csak él! Csak él! / S már nem kérdeznéd: él-e, ami él?” (A nyelv diadala).
*
„…a minden »izmusok« közül számomra legrokonszenvesebbről, a transzilvanizmusról még vitázni sem vitázik mostanában senki?” – kérdezi Markó Béla A Hargitától Maguráig című, 2016-ban előadott vitairatában. Szónoki kérdés, valóban nem. Holott életműve a transzilvanista gondolat újrafogalmazásában találhatná meg azt a közös teret, amelyben a két persona – a költő és az államférfi – egyetlen összefüggő történetben mondhatná el önmagát. Ám hiába erőltetnénk, a kettő legfeljebb csak kivételes pillanatokban alkothatott szerves egységet. A történeti okok nyilvánvalóak: nem bírunk közös, sőt „hiteles” Erdély-képpel. Azaz: nem vagyunk otthon a saját hazánkban. A nosztalgikus skanzen-Erdélytől, a székelyföldi látszatidill-Erdélyen át az idegenség poétikájára épülő legjelentősebb Erdély-regényekig-novellákig-drámákig-versekig a soha meg nem teremtett otthon okozta szorongás az uralkodó tónus. A pikareszk, „monumentális torzót” alkotó Tamásitól, a „legerdélyibb” Áprilyn keresztül Bodor Ádám „egyedülálló prózájáig”.
De a lehetőség fennáll, érvel Markó, ez pedig a történeti Kós Károly-modell: a többnyelvű, változatos kulturális mintázatú erdélyiség. Ennek a transzilvanizmusnak a szent hegye nem a Hargita, hanem a Vlegyásza, „amennyiben van bátorságunk különbséget tenni a kétfajta szemlélet között”. Kós Károly mindenesetre megtette: a kalotaszegi táj, a népi és a kortárs finn építészet vetett alapot a hagyományt és a modernitást ötvöző, máig nagy hatással bíró építészetének. Urbánus emlékezetünk közös otthonra talál Kós Károly organikus tereiben.
*
A Trianon utáni nagy földindulásban Kós még megalapítja ugyan a Kalotaszegi Köztársaságot, a történelemből kilépő, független állam létrehozásával kísérletezik, de hamar visszatér a valóságba és közreadja az „Erdély, Bánság, Körös-vidék és Máramaros magyarságához” címzett profetikus kiáltványát. „A régi Magyarország nincs többé számunkra; de Erdély, Ardeal, Siebenbürgen, Transsilvánia, vagy bármi nyelven nevezte és nevezi a világ: feltámadt és van, aminthogy volt akkor is, amikor azt hittük mi magunk, mert akartuk hinni, hogy nincs és csak Magyarország van.” Súlyos szavak. „[E]gy gyakorlatias, szerencsés esetben meg is valósítható programot is körvonalaznak Kós Károlyék” – emlékeztet Markó, csaknem száz évvel később.
Holott már 1937-ben megbukott a Kós Károly-i multikulturális, autonóm transzilvanista vízió. Akkor, amikor Makkai Sándor erdélyi püspök a budapesti Láthatárban megjelentette Nem lehet című, hatalmas közéleti kataklizmát előidéző vitairatát, és áttelepült Magyarországra. „A kisebbségi sors nem politikai lehetetlenség, vagy legalábbis nem csak az, hanem erkölcsi lehetetlenség.” Iszonyatos mondat, pogány fölvetés. Makkai püspök nem bizonyult prófétának. A mindenek hamis atyjába, a háborúba vetette bizodalmát.
Vagy nem bukott meg mégsem? Vajon nem színes ábránd a születése óta soha, a legcsekélyebb mértékben sem megvalósult transzilvanizmus? Az egész Európára kiterjesztett kulturális-nemzeti kisebbségek szabad hálózata valós alternatíva? „Nemzedékem legjobbjai, / ha akarnák, megértenék, hogy mit mondok…” (Bocsáss meg, Ginsberg).
*
Talán még éppen megengedhető pátosszal szimbolikusnak mondhatnánk, hogy egy újabb politikai fordulat évében, a közénk szakadt magyar–magyar nyelvi vákuum idején, 2026-ban tölti be 75. életévét Markó Béla. Személyében a kiváló költőt, a felelős gondolkodót és a megfontolt államférfit köszöntjük.
Megjelent az Élet és Irodalom LXX. évfolyama 36. számának Feuilleton rovatában 2026. szeptember 4-n.
