2001. október 2-11.
Tizenöt személlyel, vidéki polgármesterekkel és megyei tanácsosokkal az ország több megyéjéből,tapasztalatcserére utaztam az Egyesült Államokba.
Bukarest-Párizs-New-York, Kennedy repülőtér. Nagyon szigorú ellenőrzés mindenfelé, nem csoda, hogy stresszes mindenki. Csoportvezetőnk, egy besztercei utazási iroda vezetője, testalkatához illő hanyag nyugalommal kezelte a dolgokat. No, igen, a lánya is velünk tartott, ő töltötte be a tolmács szerepét, meglehetősen furcsán értelmezve azt: amikor kedve tartotta, akkor fordított, így az apuka, és néha az én tudásomra is szükség volt.
New Jersey polgármesteri hivatalának megismerése, az ottani mechanizmusok egyszerűsége, a köztisztviselők könnyed eleganciája, szakmai tudása meglepett. Pontosan körülírt feladatkörök, a fizetés szimbolikus volta azt sugallta, hogy a közéleti vezetők megtiszteltetésnek veszik, hogy vezethetnek egy közösséget, nem ettől függ a mindennapi betevő falat számukra. Mi persze messze vagyunk ettől, ezért (is) alakult ki a megélhetési politikusok rétege.
A Kereskedelmi Kamara székházában természetesen romániai, de Amerikában dolgozó szakemberekkel is találkoztunk: ők szervezték meg azt a beszélgetést, amelyen valamennyien bemutathattuk azt a területi egységet (város, község,megye),amelynek képviseletében jelen lehettünk. Az én bemutatásom egy kissé hosszabbra sikerült, mint kollégáimé, hiszen a küldöttségben csak egy megyei tanácsos (Prahova megye) volt még, megyei elnök pedig egymagam. Feltűnt, mennyire meglepőnek találták, hogy nem tudnak arról: Marosvásárhelynek évek óta (1998-tól) nemzetközi státusszal rendelkező repülőtere van. (…)
Vidéki farmot is meglátogattunk, ott a velünk lévő polgármesterek inkább otthonosan mozogtak, érdekes beszélgetést folytattunk, a nyelvi nehézségek ellenére is, az ottani, biotermelő gazdálkodókkal, több, ismeretterjesztő anyagot kaptunk ezzel kapcsolatban. Számomra döbbenetes volt, hogy egyik farmer, akivel elbeszélgettünk, azt állította: a szeptember 11-i merényletet csak úgy lehetett véghezvinni, hogy magas rangú amerikai tisztviselők is benne voltak, másként kizártnak tartotta, hogy technikailag meg lehetett volna oldani egy ilyen manővert. Plusz a Pentagonra zuhant repülő! Szerinte akkora pénzt kaphattak ezek a tisztségviselők, hogy egy ilyen bussinest (!), bizniszt nem lehetett visszautasítani! Nem hittem a fülemnek, hogy ezt ő így elfogadhatónak tartja, mármint hogy ártatlan emberek ezrei halhatnak meg, ha az üzlet megéri!!! Segítséget kértem a fordításhoz, mert azt hittem, rosszul értettem, erre az egyik, szintén amerikai illetőségű házigazda azt is kifejtette, hogy náluk már óvodás korban arra nevelik a gyereket, hogy naponta képes legyen legyőzni a vele egykorúakat, bármiben, és ezt minden nap meg is kell „ismételnie”, azaz nem kell versenytársait megsemmisítenie, csak legyőznie, hiszen arra a versenytársra holnap is szüksége van, hogy bebizonyítsa: ő a jobb! Na, ez volt az a pont, amikor elegem lett az amerikai „szellemből”: elismerem, hihetetlen bravúrokat, eredményeket érhetnek és érnek el, tudományban, művészetben, technikában, az élet könnyebbé (?) tételében, de nekem ennyi is sok volt Amerikából. Különösen azok után, hogy mintegy száz méterre megközelítve a merénylet még mindig füstölgő helyszínét, láttam az emberek arcát, szemét. A tekintetekből nem a még jobbára ismeretlen merénylők elleni gyűlöletet, hanem inkább döbbenetet véltem kiolvasni: hogy lehet ebben, az általuk tökéletesnek tartott országban ilyesmit tenni?!
Részlet a szerző Napló 1988-2004 című könyvéből (Pro Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2011), 2001 októberéből.