Borsi-Kálmán Béla: Magyar-román (román-magyar) „sorskérdések”.
Válogatás a szerző régebbi és újabb írásaiból. Budapest, 2025, Gondolat Kiadó
Ritka tapasztalat a könyvbarát emberek észlelése, hogy az éppen befogadásra váró szöveg mintha nem a szerző, hanem az olvasó életéről szólna.
Miközben természetesen tisztában vagyok azzal, hogy minden emberfia különálló „univerzum”, sajátosan egyéni történetekkel, élethelyzetekkel, mégis elsőként ezt az érzést fogalmazom meg az itt röviden hivatkozott könyv kapcsán.
Borsi-Kálmán Béla több más munkájának megismerése után alulírott a Magyar-román (román-magyar)„sorskérdések” című válogatást azért ajánlja különös hangsúllyal az utánunk következő generációk figyelmébe, mert a mi korosztályunk tapasztalatának reménybeli hasznosítása szerintem meghatározó jelentőséggel bír a közeli és távolabbi jövő alakulása-alakítása szempontjából.
Azt a megállapítást ugyanis senki nem vitathatja, hogy a megtörtént-megélt múltat megváltoztatni nem lehet, de értelmes emberek azt is elfogadják, hogy a hibákból-tévedésekből tanulni érdemes. Miközben az (esetenkénti) jó döntéseket nem kell túlságosan „fényezni”, netán személyes érdemeket kovácsolni belőlük.
A személyes érintettségemet röviden meg kell magyaráznom: mind a szerző, mind jómagam, Romániában éltük életünk egy nagyon meghatározó jelentőségű részét, így természetesen érzékenyek vagyunk minden olyan témára, amely a magyar–román (román–magyar) „sorskérdéseket” taglalja.
A történész szerző jelen könyvében nem „csak” saját életútját ismerteti meg az olvasóval, hanem lenyűgöző alapossággal tárja fel azokat a kapcsolatokat, amelyeket (különösen a XIX. század második felétől kezdődően) a magyar és román történelem legnagyobb személyiségei alakítottak ki az egymás közös álmainak vagy elképzeléseinek megvalósítása céljával.
Számomra, de talán a fiatalabb korosztályok számára is, igen értékes a Kossuth Lajos nevét viselő magyar emigráció egyik kiemelkedő személyisége, a Temesváron született Klapka György tábornok tevékenysége. A frissen egyesült/egyesített (1859) Moldova és Havasalföld vezetőivel (Alexandru Ioan Cuza, Mihail Kogălniceanu, korábban Nicolae Bălcescu, Ion Ghica s főként Ion Bălăceanu, de mások is) a tábornok gyakran került személyes kapcsolatba, miközben ügynökei útján s olykor a helyszínen is energikusan szervezte, s mindenképpen ő irányította az Egyesült Fejedelemségben élő, emigráns magyar forradalmárok mozgolódásait. A francia típusú nemzetté válás döntő szakaszába
jutott Duna menti nemzetiségek (a magyar és román mellett a szerbek, horvátok, bolgárok) egymásrautaltságát folyamatosan hangsúlyozó, egy konföderáció megalakítását célként megjelölő elképzeléseket végül a nemzeti/nemzetiségi érdekek makacs kizárólagosságára építő politika, nagyhatalmi támogatással-érdekkel megerősítve, bukásra ítélte. Természetesen ebben meghatározó szerepe volt az 1867-es osztrák–magyar kiegyezésnek is, amely az Erdélyben, a Partiumban, Máramarosban és a Bánságban élő, többmilliós nagyságrendű román ajkú lakost érzékenyen érintette. Miközben az értük aggódó Egyesült Fejedelemség vezetői és véleményformálói nem igazán méltányolták – s talán nem is érzékelték – azokat az előnyöket, amelyeket a
fejlettebb osztrák–magyar társadalmi rendben úgyszólván minden országlakos
élvezhetett.
Nem lehet szándékom jelen sorokkal a kötet minden részletét elemezni, de azért emeltem ki ezt az időszakot, mert Romániában élve és csupán az ottani iskolai tananyagot elsajátítva, különös újdonság volt megismerni ezeket az ígéretes kezdeményezéseket, megegyezési kísérleteket, dokumentumokat, amelyeket a szerző, más munkáihoz hasonlóan, számos hivatkozással ellátott lábjegyzetekben is hitelesít.
A mai valósághoz „közelítve” kiemelendőnek tartom azt, hogy a szerző már a XXI. század „hajnalán”, első párizsi külszolgálata idején, „megérezte” a harmadik évtizedben (2020-as évek) bekövetkező nagyhatalmi feszültségeket (lásd orosz–ukrán háború és „nem csak”). Erről többet a „jelen időben” is zajló konfliktusokra tekintettel nem is írok, az olvasókra hagyom ezeknek a megérzéseknek a megismerését a kötetből.
Igaz, ugyancsak Borsi-Kálmán Béla a május 27-én Budapesten bemutatásra kerülő másik könyvében (Lendületben, Négy írás a geopolitika tárgyköréből, Budapest, 2025, L’Harmattan Kiadó) az érdeklődő olvasó sokkal több, aktuálpolitikai ismeretet (is) szerezhet.
Miután pedig engem leginkább az a többszörös érintettség foglalkoztatott, amely a magyar–román (román–magyar) együttélés témáját és mindennapjait érinti, röviden kifejtem erről véleményemet.
A szerző legnagyobb érdeme ebben a „témában” szerintem az, hogy tárgyilagosan, valódi historikusi racionalitással, ugyanakkor nem kevés empátiával vizsgálja mindkét „oldal” – a magyar–román (közös) múlt öröklött sajátosságaiban gyökerező, egymáshoz hol hasonló, hol homlokegyenest eltérő – érvrendszerét, motivációs kényszereit.
S miután gondosan szétszálazta őket, higgadtan patikamérlegre helyezi „megközelítéseik” történeti/szociológiai/ideológia valóságtartalmát, nem rettenve vissza az egymástól elszenvedett bántalmak mélyebb okainak megvilágításától sem. Végeredményben azt tudatosítja, hogy tulajdonképpen nincs is két oldal, amennyiben képesek vagyunk mind a magyar, mind a román köztudatban meghonosodott rögeszmék fölé emelkedni.
Nem arról van szó, hogy a kölcsönösen okozott történelmi sérelmeket meg nem történtté kellene tenni, hiszen arra már írásom elején utaltam, hogy a múltat nem lehet megváltoztatni, bármennyi hiábavaló igyekezetet, erőlködést tapasztalunk néha. Ugyanakkor érdemes tudomásul venni azt, hogy egyik nemzetiség (tkp. még mindig formálódóban lévő modern nemzet) sem követelhet önmagának „jogot” arra, hogy értékesebbnek vélje önmagát.
Minden, ami ebben a történelmi viharokkal teljes térségben történt, közös történelmünk és az is marad, ha nem uralkodni akarunk bárki fölött. Számomra az is egyértelmű, hogy ezt elfogadni csak hosszantartó és következetes tanulással (olvasással!) lehet elérni, de érdemes elkezdeni végre. Talán nem „csak” a történelmet oktató tankönyvek felülvizsgálata az egyetlen „út”, hanem a mindkét nyelvű történészek értékes munkáinak az alaposabb, kölcsönös ismertetése, amit Borsi-Kálmán Béla közel harminc, eddigi könyvében, gyakran megemlít-idéz. Kiemelhető például, hogy a kortárs román történész, Lucian Boia munkásságát szókimondó, a hamis történelmi tudatot ostorozó könyveiért gyakori támadás éri még a Román Tudományos Akadémia vezetője (Ioan Aurel Pop) részéről is, mivel román hiedelmeket-mítoszokat is cáfol.
Befejezésül: tulajdonomban van egy román történész által egy rokonomnak dedikált könyve (Mircea Bălan: Istoria trădării la români, Timisoara, 2001, Editura Eurostampa), amelynek alapos tanulmányozása révén az értelmes olvasó megértheti, hogy nem létezik „genetikailag árulásra kódolt” román (vagy bármely más) nemzet, amely a legkülönbözőbb élethelyzetekben képes minden alapvető emberi „normát” elárulni. Az viszont történelmi tény, hogy a változatos életkörülmények közepette úgyszólván mindenki elkövet árulást. Nézzünk csak először magunkba, mielőtt szentenciákat kezdenénk megfogalmazni!
És persze olvassunk minél többet, hiszen Borsi-Kálmán Béla csak azután kezdett könyveket írni, hogy előtte nagyon sokat olvasott. S persze gondolkozott. Szerencsénkre!
Budapest, 2025. május 23.
A szerkesztő megjegyzése
Borsi-Kálmán Béla A (bukaresti) Hétnek is munkatársa volt, és esszéivel gyakran találkozhatnak az olvasók az Új Hét hasábjain is.
Borsi-Kálmán Béla az ELTE történelem–román szakán, Eötvös-kollégistaként szerzett diplomát 1973-ban. Ezt követően először az OSZK Szakozó Osztályán, majd szabadúszó tolmácsként és műfordítóként, végül az Európa Kiadó lektoraként dolgozott (1975. december). 1976. január 1-jétől az ELTE oktatója (1976–1981: a Román Tanszék tanársegéde; 1981 novemberétől a Kelet-Európa Története Tanszék adjunktusa, 1995-től docense, s 2009 szeptemberétől egyetemi tanára.) Egyetemi (kis)doktori címét 1980-ban, kandidátusi fokozatát 1990-ben szerezte történettudományból. Az Akadémia doktora címet 2006-ban, míg a habilitációs doktori titulust 2007-ben ítélték neki oda. 1981–1990 között – másodállásban – a Nagyvilág című világirodalmi folyóirat román, török és délkelet-ázsiai francia (vietnámi, laoszi, kambodzsai) rovatának vezetője. 1982 és 1985 között a JAK-füzetek első szerkesztőbizottságának tagja. 1990 és 2015 között három diplomáciai missziót vállalt: 1990–1995: a bukaresti magyar követség politikai és kulturális tanácsosa; 1999–2003: a párizsi magyar külképviselet külpolitikai elemzője; 2011–2015: a francia belpolitika „gazdája” ugyancsak hazánk párizsi nagykövetségén. 2005 és 2011 között a brüsszeli és párizsi székhelyű Institut Thomas More nevű francia–belga think tank budapesti részlegének ügyvezető igazgatója. Szakterülete: magyar–francia–román viszony a 19–20. században, nemzettudati és tipológiai kérdések; diplomataként több geostratégiai jellegű elemzést is közzétett.
2018. március 22. óta az ELTE Történeti Intézete Kelet-Európa Története Tanszékének nyugalmazott professzora.
Borsi-Kálmán Béla fontosabb utóbbi művei:
Az Aranycsapat – és ami utána következik – Adalékok a Rákosi-korszak és a Kádár-rendszer történetéhez a futball tükrében
Lendületben. Négy írás a geopolitika tárgyköréből
Magyar-román (román-magyar) „sorskérdések”
Nemzetstratégiák
Változatok az „aha-élményre”
Még annyit, hogy a fenti ajánlásban említett két kötetet június 10-én Kolozsváron is bemutatják a Kolozsvár Társaság égisze alatt…
