1991. október 08.

Világpolitika: a Szovjetunió még az USA-nál is tovább megy a nukleáris leszerelésben, válaszként az amerikaiak néhány napja bejelentett intézkedéseire. Ez egyrészt nagyon jó hír, másrészt beismerése annak a ténynek, hogy gazdaságilag amúgy sem bírná már a Szovjetunió (vagy ami még megmaradt belőle) a fegyverkezési versenyt. A nagy kérdés persze az, hogy mit kezd a felszabaduló munkaerővel.

1991. október 13.

Az agyagfalvi megemlékezésen többen a Székelyföld autonómiájáról beszéltek szónoklataikban. A probléma felvetése ebben az időpontban szerintem elhibázott és meggondolatlan, különösen a formája, ha jól értettem. Hiszen egy ilyen szerkezetet én és generációm már megélt, a középkori székely autonómia visszaigénylése pedig tévedés és anakronizmus, magas labdát adtunk fel ezzel a román nacionalizmusnak. Le fogja ütni, ebben egy pillanatig sem kételkedem.

1991. október 14.

Édesanya 79 éves, szinte fel sem fogja a körülötte történt eseményeket, nyugtalan, bárhol tartózkodik.
Öcsit ma besorozták, én ragaszkodtam hozzá, hogy a középiskola befejezése után a katonaságot is tudja le, aztán ha úgy dönt, menjen dolgozni külföldre. Egyelőre persze még csak a sorozáson van túl, de ez esélyt ad arra, hogy akár jövő ősszel már berukkoljon.
Meglepően nyugodtan indultunk útnak délután négykor és meg is érkeztünk Budapestre.

1991. október 15.

Az osztrák követségen hamar el tudtuk intézni a vízumot, rövid sétát is tettünk az Andrássy úton Verával.
Meggyőződhettünk saját tapasztalat alapján, hogy Kati a lehető legjobb kezekben van Kulcsáréknál, mivel Ilinek gondja van arra is, hogy megfelelő, „anyai szigort” is érvényesítsen vele szemben, ha a helyzet indokolja. Minthogy pedig Kriszta komolyan végzi az egyetemi tanulmányait, mellette Kati is könnyebben alkalmazkodni fog az „új világhoz”.

1991. október 16.

Életünkben először léptük át Verával kettesben a Nyugat határát: Bécs megragadott mindkettőnket, bár a Skoda a „lépegetős” belvárosi forgalomban nagyon bemelegedett (itt plusz 16 fok Celsius a hőmérséklet!), de nem adta meg magát. Csodáltuk a Stefanskirche csipkéit, grandiózus íveit, majd Salzburgig rohantunk az autópályán. Ott mintegy két órányit sétáltunk a hűvössé vált estében, nagyon szép a fekvése a városnak. Meg kellett várnunk az éjfélt, hogy Németországba beléphessünk. Meglepően símán mentek a határátlépések!

1991. október 17.

Hajnalban szerencsésen becsengethettünk Ferenczi Matildhoz (Vera legjobb temesvári barátnője, egykori padtársa) Rosenheimban , ahol barátja lakásában tartózkodott. Barátja, Hansi, valamint szülei és testvérei társaságában töltöttünk néhány órát, de aztán tovább kellett indulnunk Bischoffswerda felé, Ildikóékhoz. Sikertelenül próbáltunk Ildikóval és Eberharddal beszélni telefonon, valami nem jött össze.
Rendkívül fáradtan és nagyon későn (este 11-kor!), rendőri segítséggel érkeztünk meg Ildikóékhoz. Mit mondjak, nem örvendtek annak, hogy a rendőrök hoztak odáig, felvezetőként, mert minden leírás ellenére sem találtuk meg a házukat. Érthető a háziak berzenkedése, de tehetetlenek voltunk annyi levezetett kilométer és sötétben való tájékozódás miatt.

1991. október 18.

Megkaptuk a „házirendet”, megtudtuk, hogy a házat Eberhard örökölte talán, jó nagy, ezért hagyták oda a blokklakást Drezdában. Lányaik, Suzanne és Sylvie jól megnyúltak (a szülők sem alacsonyak), még beszélnek magyarul, főleg Sylvie.
A nap eseménye volt, hogy Bautzenbe vittek el, egy újonnan, hirtelen felépített bevásárló-csarnokba, ahol számolatlanul raktak bele egy kis szekérbe mindenfélét: élelmet, italt, mosóport, akármit. Hazaérkezve láthattuk, hogy mindez csak a mi „elkápráztatásunkat” célozta, hiszen a ház alagsorában valóságos kis lerakat volt… ugyanazokból a termékekből. Ki voltunk akadva ettől a pazarlástól…

1991. október 19.

Gyönyörű vidéken, az úgynevezett Szász-Svájcban jártunk, kirándultunk Eberharddal és Ildikóval. Találkoztunk néhány barátjukkal, de az volt a benyomásunk, hogy bennünket azért hívtak annyira Németországba és azért is „mutogattak” nyílvános helyeken is, mert a mi „megsegítésünk” révén valamilyen kedvezményhez jutnak. Lehet, hogy csak a mi rosszmájúságunk az oka, de minden esetre nagyon furcsán viselkednek. Megkönnyebbültünk, amikor este Simon Jancsival telefonon egyeztettük indulásunkat és megérkezésünket Weinheimba.

1991. október 20.

Lenyűgöző istentisztelet Drezdában, utána meglátogattuk az Operaházat, majd egy nagy, szórakoztató-parkban jártunk: óriáskerék, hullámvasút, miegymás. Mi nem próbáltuk ki ezeket a szerkentyűket, amúgy pedig elég ridegnek tűnt minden, bár természetesen látványos.

1991. október 21.

A Skoda továbbra is jól viselte magát, bár reggel, az induláskor csak nehezen akart beugrani, de aztán nem volt baj. Elbúcsúztunk ideiglenesen házigazdáinktól és megköszöntük a törődésüket, végül ez így is nagy dolog volt, hogy elláttak és kalauzoltak bennünket néhány napig, és még vissza fogunk jönni. Sajnáljuk, hogy egyelőre nem sikerült megoldani, hogy egy Dacia gépkocsit ingyen (!!!) elhozzunk, több ilyen autót kínálgattak a kisvárosban és a környező településeken is, de nem voltunk eléggé rámenősek és vállalkozó kedvűek.
Átvágva Németországot keletről nyugatra, továbbra is elképedve figyeltük a hihetetlen gyorsasággal és kitartóan végzett munkálatokat a két országrészt összekötő úthálózat összekapcsolására. Minél közelebb kerültünk a fejlettebb Nyugathoz, annál kevésbé zavarta a forgalmat sebességkorlátozás, és jó érzéssel suhantunk a kitűnő minőségű pályákon. Az irányítást is megszoktuk, Vera kitűnő érzékkel „talált rá” a kereszteződésekből (kreuz…) megfelelő irányba tartó kivezető utakra, különösen Nürnberg környékén volt ez komplikált, de megtaláltuk a helyes irányt ott is.
Este szerencsésen meg is érkeztünk Weinheimba, egy keveset köröztünk ugyan Mannheimban, de aztán megtaláltuk Simon Jancsiék lakását. Nagyon kedvesen fogadtak, a fárasztó út végén hamar belemelegedtünk a mesélésbe, aztán pihenőre tértünk.

1991. október 22.

Éva bevitt autóval Mannheimba, megnéztünk egy Rodin kiállítást, amelynek anyagát a Párizsi Louvre-ból hozták el, bejártuk az egyik piacot és a város központját. Éva délben visszavitt arra a térre, amelyen reggel a piac működött, és nem hittünk a szemünknek: semmi nyoma nem volt annak, hogy órákon át élelmiszerpiac működött ott! Hiába, szervezni és takarítani nagyon tudnak a németek. És ez minden hétköznap így működik: déli egy óráig, utána kellemes sétáló utca és tér áll a városlakók rendelkezésére. Szinte hihetetlen!

Délután Jancsi elvitt egy házi sörözőbe, Weinheimba. Több ilyen van, a vendég szeme előtt zajlik a sörkészítés, nagy becsben tartják a hagyományos berendezések megőrzését és működtetését, minden családi sörözőnek megvan a törzsvendégköre, és biztosan igen jól összetartja az ilyen kisvárosokban a közösséget.
Este a két kisfiút ránkbízták, Jancsi és Éva elmentek egy baráti társaságba, mi pedig mesét olvastunk és lefektettük a kicsiket, nagyon szófogadóak voltak és jólneveltek.

1991. október 23.

Nagyon jól sikerült ez a nap: délelőtt Évával és kicsi Áronnal meglátogattuk Heidelberget. Gyönyörű maga a település, a vár, a kilátás onnan az egész völgyre, több fényképet is készítettünk a borongós, esős időben is igencsak kellemesen éreztük magunkat.
Délután Csasztóczky Emil meghívására, Jancsival kettesben elmentünk egy vendéglőbe, amelyet a kaiserslauterni stadion mellett tart fenn egy szerb származású tulajdonos, ott gyűltek egybe, hagyományosan, azok a magyarok, akik minden évben megemlékeznek az 1956-os magyar forradalomról és szabadságharcról. Mintegy negyven ember volt a találkozón, egy előre megbeszélt program szerint visszaemlékezések hangzottak el, egy verset én olvastam fel, és utána elmagyarázhattam az ottoni politikai helyzetet, amennyire magam is képes voltam. Nem volt egyszerű kielégíteni a megjelentek kíváncsiságát, meglepődve tapasztaltam, hogy a hírek nagyon „szelektíven” jutnak el hozzájuk, de érdeklődésük a magyar és erdélyi valóság iránt igen élénk maradt. Nagyon hálásak voltak, hogy megvilágítottam a romániai magyarság helyzetét és elmondtam az 1990 márciusi marosvásárhelyi eseményeket a magam meglátása szerint. Jancsi előre figyelmeztetett, hogy pénzt fognak felajánlani és nem fogják erőltetni, hogy fogadjam el, de őszintén adják, döntsem el magam, elfogadom-e. Úgy döntöttem, hogy megköszönöm és elfogadom, úgymond utiköltséghez való hozzájárulás gyanánt; a mintegy kétszáz márka, amit kaptam, igencsak jól fogott. Mivel mindenkinek magánügye volt, mennyit marad, egyesek este tíz felé elmentek, néhányukkal még ott maradtunk beszélgetni. Érdekes tapasztalat volt számomra, hogy mennyire megmaradtak magyarnak és minden generációs különbség ellenére ezen a napon mindent félre tudtak tenni és csak az volt a fontos, hogy magyarok valamennyien. Pedig különböző években, különböző okokból kivándorló és nagyon eltérő társadalmi rétegekből összeverődött társaságról volt alkalmam képet kapni. Néhányan nagyon meghatódtak, voltak erdélyi felmenőkkel is rendelkező nosztalgikusok, akik (ha Jancsi nem sürgette volna a hazatérést) akár reggelig is kérdezgettek volna.

Kommentár 2005-ből

Bizony nem gondolhattam azokban a napokban, hogy évek múltán egyik legközelebbi barátunk, Miska és Erzsébet éppen Nürnbergben telepszenek meg és szinte évente megfordulunk a városba bevezető autópálya-csomópont közelében, kisebb-nagyobb zavarokkal, minden megszerzett tapasztalatunk ellenére.
És nagyon nem hittem volna, hogy a magyar nemzeti ünneppé fogadott október 23-át (de március 15-ét vagy augusztus 20-át is) mennyi méltatlan, alantas jelenség fogja kísérni az anyaországban: minden politikai alakulat egymástól függetlenül és igen gyakran egymás ellenében tartja megemlékezését. Döbbenten állok a jelenség előtt most is, annál inkább, mert immár évek óta a romániai magyarság is külön ünnepségeket szervez attól függően, hogy ki mint viszonyul a napi politikai szereplőkhöz. Elkeserítő, de nem találok ma sem megoldást ennek elkerülésére, hiszen gőg és emberi gyarlóság azt hinni, hogy olyan fontosak vagyunk egyénileg, bármilyen magas funkciót is töltünk be, hogy legalább ne magunkat toljuk előtérbe, legalább ilyen alkalmakkor! Amint nyugdíjba vonultam, de azelőtt is, ha tehettem, kerültem a szereplést ezeken a rendezvényeken, zavart a vélt vagy valós érdemek sorolása a nemzeti ünnep mint ürügy kapcsán. Rezignáltan látom, nem várható változás egyelőre ezen a téren sem…