1991. június 28.
Tűzszünet Jugoszláviában, amelyet a Közös Piac küldöttei csikartak ki. Ezzel együtt képlékeny a helyzet. Több nyugati állam (köztük Németország és Nagy Britannia is) most már inkább hajlana elismerni a két függetlenedni akaró államot. A horvát külügyminiszter személyesen járt Magyarországon és kérte, ismerjék el hivatalosan Horvátországot. Határozott válasz nincs, az ügy kínosan függőben maradt.
A tűzszünet egyik feltétele, hogy a két kiszakadni akaró köztársaság három hónapra függessze fel függetlenségi nyilatkozata érvényességét, és addig tárgyalják meg a kiválás lehetőségét. Nem jósolok hosszú életet ennek a tűzszünetnek…
1991. június 29.
Meghívót kaptunk Fülöp Jenőtől, aki cége, az ELTEX nevében egy divatbemutatóra invitált. Fagyoskodtunk az egykori Oroszlán vendéglő teraszán (meglehetősen hűvös volt), szörnyűlködtünk az árakon és alaposan kipletykáltuk magunkat Bodolai Gyöngyi társaságában, aki a Népújság tudósítójaként velünk egy asztalnál ült.
1991. június 30.
Jugoszláviában nincs nyugalom. Magyarországon hivatalosan is megemlékeztek az utolsó szovjet megszálló távozásáról.
1991. július 02.
Végre levél érkezett Katitól, sajnos, nem nagyon bizakodó hangon írt a bejutási esélyeiről. Talán mégis át kellene telepednünk Magyarországra, akkor neki is több esélyt nyújtanánk tanulmányai folytatására. Mégsem érzek magamban elég erőt és bátorságot a váltásra, marad a terméketlen vágyakozás. Az pedig nem vezet sehova.
1991. július 3.
Egyre több állam ismeri el Szlovéniát és Horvátországot, és elítéli a központi hadsereg akcióit. Éppen ezért Belgrád tulajdonképpen felrúgta az alig néhány napos tűzszüneti egyezményt és dühödten folytatja a támadást.
Kolozsvár hagyományos magyar liceumaiban, úgy tűnik, sikerült kivívni, hogy ne legyenek az ősztől román tannyelvű osztályok. És mindezt csendes élőlánccal sikerült elérni! Csak Vásárhely van megátkozva?! Vagy inkább megbüntetve a tavalyi „merészsége” miatt…
1991. július 5.
Miközben a Nyugat szinte teljes egészében elismerte a két új államot, Jugoszláviában folyik a „belső határok” tologatása. A nemzetiségek (szerbek, horvátok, albánok, bosnyákok) ide-oda menekülnek és hihetetlen káosz uralkodik, áttekinthetetlen a helyzet.
1991. július 6.
Az egész nap legfontosabb eseménye, hogy Miskáéknál összeülhettünk egy nagy, éjszakába nyúló beszélgetésre Lórival és Gizikével. Szemmel láthatóan túl vannak a beilleszkedés első hónapjainak traumáján, de hangsúlyozták, még nagyon nehezen fogadják el új helyzetüket. Rengeteget dolgoznak, szokják a helyi sajátosságokat Szombathelyen, de azt is említették, mennyire „magyarabbak” vagyunk mi, erdélyiek, mint a Nyugat- Magyarországon élők: beszédben, olvasottságban, tájékozottságban.
1991. július 7.
Egészségesen hazaérkezett Kati. Nem látja bíztatónak a bejutási esélyeit, de nagyon határozott abban, hogy ki kell mennie Magyarországra dolgozni és tanulni, akkor biztosra veszi, hogy sikerül bejutnia az egyetemre. Kulcsár Péter és Ili hihetetlen dologra vállalkozna Kati érdekében, de ezt még meg kell beszélnünk, hogy elfogadhatjuk-e vagy sem.
1991. július 8.
Már reggel hét előtt kínozott András Dezső, a Higiéna szövetkezet elnöke. Nem is értettem, mit nem ért a szövetkezeti vagyon megosztását szabályozó előírásokban?!
Végre egy olyan magyar politikai megnyílvánulás, amit én is vártam: Vajdaság nem Szerbia része, hanem Jugoszláviáé és amennyiben a lakosság nem óhajt a jövendő Szerbiához tartozni, akkor?! Vagyis kézenfekvő legalábbis referendumot kiírni ebben a kérdésben! Nem tudom, mennyi esélye volna ennek, de már a hír is feldobott. Csakhát nincsenek illúzióim a szerb reakciót illetően, tapasztalva, mit csinálnak a nyugati régiókban.
1991. július 9.
Gyűlést tartottam az üzlethálózatunk vezetőivel. Sajnos azt kell ismét megállapítanom, hogy hiába akarok becsületes és korrekt lenni, ha a környezet korrupt: márpedig szinte valamennyi üzletvezető saját szakállára dolgozik, az általunk biztosított körülmények közepette. Még nem is biztos, hogy nem értem meg őket, bár engem senki nem fog megérteni, ha veszteségesek leszünk emiatt.
1991. július 10.
Délelőtt Balázs Jocó ugrott be az irodámba, most sokkal nyugodtabbnak tűnt, csak elrázódik ő is lelkileg.
Kihasználva Lóri itthon tartózkodását, Miskával hármasban, hosszú hónapok után elmentünk szaunázni a Vointa székházába.
1991. július 11.
Közgyűlést tartott az Electromecanica szövetkezet, részt vettem és felszólaltam. Úgy tűnik, hogy tisztázódnak a dolgok a szövetkezeten belül, bár éppen ez az egyik legbonyolultabb társaság, a Metalul szövetkezetből való, nem is olyan régi kiválása miatt.
1991. július 12.
Nem túl erős földrengés Temesvár környékén, állítólag ötös a Richter skálán.
Jugoszláviában továbbra is feszült a helyzet, itthon pedig az élelmiszerek árát hirtelen az égbe emelték. Nem mentünk ezzel a menyországba, persze.
1991. július 13.
Az Erdélyi Kárpát Egylet szervezésében (Kerekes Ibi meghívására) Kati ma elment egy kétnapos túrára a Déli Kárpátokba.
Levélben számoltam be az életünkről Baloghéknak, Svédországba.
1991. július 14.
Katinak nagyon tetszett a kirándulás, ezután rendszeresen szeretne menni. Nem lenne rossz, de ezt most tervezi, amikor elmenni készül hosszabb időre? Vagy a társaságban talált valakit szimpatikusnak? Majd kiderül…
1991. július 15.
Lefesttettük az autónkat, Öcsi is közreműködött benne, de bizony alaposan megkérték az árát. A mesternek tetszett az Öcsi által végzett előkészítő munka, állást is ajánlott neki, napi száz lejes keresettel, de ez bizony igencsak kevés lenne, ezért nem érdemes odahagynia a szövetkezeti szervízt.
Közeledik a szabadságunk, de még nem tudjuk, milyen pénzből fogjuk fedezni kimozdulásunkat.
1991. július 17.
Ma egy régi vágású igazgató keresett meg Bukarestből, az UCECOM-nál dolgozik ma is, alacsonyabb beosztásban. A fiával együtt jött, aki orvostanhallgató Marosvásárhelyen, valamilyen közbenjárást kért a bentlakása elintézéséhez. Mindketten szinte szentté avatták, beszélgetésünk közben, az egykori diktátort. Meghiszem, ők bizonyára csak az előnyeit élvezték az előző rendszernek. Bár nővérem talán intézkedhetett volna a fiatalember érdekében, elutasítottam a segítséget, nem kis elégtétellel és rosszmájúsággal. Csekély bosszú…
Jugóban tovább tartanak a szórványos, de igen sűrű időközökben felbukkanó összecsapások.
1991. július 18.
Befejeztem a Marosvásárhelyi Fehér Könyv olvasását. Ismét csak azt tapasztalom, hogy minden, a kezünkben levő bizonyíték ellenére sem sikerül a román és a nemzetközi véleménnyel elfogadtatnunk igazunkat. A román közvélemény ellenállása érthető, a nemzetközi fórumok pedig bizonyára a “jobb a békesség, ne feszegessük a múltat” alapján ítélnek.
Újabb földrengés az ország dél-nyugati részében, ezt itt is érezni lehetett délután három előtt két perccel. De csak alig.
1991. július 19.
Kétségekkel várom a szabadságunkat és az utazásunkat. Ha meg tudnánk tenni, hogy ne térjünk vissza, talán sikerülne megkapaszkodnunk Magyarországon. Bár az eszemmel tudom, hogy itt a következő években is megaláztatások sora, alacsony életszínvonal lehet csak a sorsunk, mégsem vagyok határozott. Azt pedig hiába várom, hogy valaki csak úgy felajánljon valami nagyon kecsegtető lehetőséget.
1991. július 20.
Kerekes Jutkával (egykori munkatársam, nem osztálytársam) beszéltem telefonon, szerinte Magyarországon máris torkig vannak az erdélyiekkel. Önmagáról nem beszélt, csak annyit, hogy rengeteget dolgozik, de sikereket ért el és nem sokat hangoztatja, hogy innen ment el. Mintha pontosan azt érzékeltette volna, amit magam is érzek: egyáltalán nem olyan egyszerű a helyzet a kinnmaradással kapcsolatban, aki tehette, az első hónapokban indult útnak és vívott ki magának pozíciót, most már egyre kevesebb a „fóka”, érzelmileg sem úgy várják már az itteni magyarokat, mint valami menekülteket. Meg aztán a sok szélhámos is, akik szerencsét próbáltak és próbálnak, óvatossá, vagy inkább nemkívánatossá tette a bevándorlókat.
