1989. március 1.
Felpakoltuk Balázs Jocó konténerét, utaznak Magyarországra. Nem a fizikai munka, a lehangoltség nehezen viselhető. Tettünk-vettünk a szemerkélő esőben és nagyon keveset szóltunk, mintha temetésen lettünk volna. Pedig közeli munkatársak, barátok vagyunk, számtalan kellemes emlék köt egymáshoz, a kellemetlen munkahelyi konfliktusokat ilyenkor amúgy sem idézi fel az ember. Miközben mi kimondva-kimondatlanul irigyeltük a bátorságáért, amiért kiszakad innen, hosszú tortúra után, ő egyáltalán nem tűnt optimistának.
Csúnya, de várható válasz Románia részéről a napokban Genfben elhangzott Horn Gyula- nyilatkozatra. Irredentizmus, a román kisebbség megsemmisítése, uszítás stb. Meg hogy a magyar gazdasági bajokat el akarják kendőzni a nacionalista szólamokkal. Bagoly mondja verébnek! Ki bírják jelenteni, hogy nincs hátrányos megkülönböztetés, csak azt nem tudom, akkor hogy lehet, hogy gyakorlatilag nem szabad semmilyen vezetői állásba (itt, Marosvásárhelyen például) magyar nemzetiségűt alkalmazni?!
1989. március 2.
Megírtam a Pozsgay Imrének szánt levelemet, de még finomítani akarok rajta.
„Tisztelt Pozsgay Imre !
Igencsak nehéz feladatra vállalkozik, aki manapság újat, figyelemfelkeltőt szeretne írni vagy mondani Erdélyről, az itt élő magyarokról, körülményeikről. Különösen nehézzé válik a helyzete a megnyilatkozónak, ha netán panasz vezeti a tollát, hiszen Magyarországon jó ideje egyre gyakrabban hangzik el a segélykiáltás: veszélyben az erdélyi magyarság!
Hogy még jobban érzékeltessem a helyzet furcsaságát, megjegyzem, hogy jelen soraimat ma, március 2-án írom, de még nem tudom, mikor sikerül Önhöz eljuttatnom. Mégis azzal a (szomorú) meggyőződéssel rovom tovább a betűket, hogy mondandóm időszerűségét akár néhány hónapos késés sem fogja kikezdeni…
De miről is szeretnék szólani?
Általánosan hangoztatott igény Magyarországon, hogy az erdélyi magyarságot szülőföldjén kell megtartani, boldogulását, az anyanemzethez fűződő kapcsolatát ebben a keretben kell biztosítani, megoldani. Ezzel nehezen lehetne vitatkozni, hiszen az elv helyes, minden józanul gondolkodó magyar ember elfogadja. A gondok, mint az életben mindig, a gyakorlatban, a hétköznapokban jelentkeznek.
Ön mindannyiunk közül talán a legjobban tudja, hogy az utóbbi évek magyarországi vezetői milyen falba ütköztek, akárhányszor próbálták meg az erdélyi magyar kisebbség sorsát a román vezetéssel megtárgyalni. A „fal” keménysége nem változott és sajnos hosszú évekig, akár tíz-tizenöt évig is eltarthat, amíg valami kevés javulás várható. Ezt az időtartamot teljesen szubjektív módon, önkényesen határoztam meg ennyiben. Kénytelen vagyok megállapítani, hogy a román vezetésben esetleg bekövetkező, lényeges személyi változások esetén sem várható javulás. Nem hiszem ugyanis, hogy az új vezetés változtatna azon a nagyon mély beidegződésen, hogy Magyarország biztosan Erdélyt követeli vissza. Lehet, hogy nem folytatódna a falurombolás, lehet, hogy nem telepítenének olyan sok magyar nemzetiségűt kényszerrel az ország keleti és déli megyéibe és románokat Erdélybe, mint eleddig, de biztosra veszem, hogy:
– nem fogják bővíteni a magyar nyelvű oktatást(még elemi szinten sem, hogy a közép-és felsőoktatásról, vagy szakmai iskolákról ne is szóljak)
– nem növelik a magyar könyv-és sajtókiadványok számát, vagy legfeljebb szigorúan szűk körben tartva a lehetőségeket, senkinek sem eladható „művek” példányszámának növelésével fognak védekezni, magyarázkodni a nemzetközi közvélemény előtt
– nem engedik be a magyarországi könyveket, újságokat, folyóiratokat, még a technikai-tudományos, művészeti vagy sport-tárgyúakat sem
– nem engedélyezik ezután sem magyar klasszikusok vagy a világirodalom meghatározó műveinek bemutatását, a magyar színésztársulatokat nem engedik magyarországi turnéra utazni
– nem könnyítik a külföldre utazást senkinek, illetve a magyar számára ugyanannyit engednek, mint a románnak, akinek sem rokona, sem ismerőse-barátja nincs annyi a határ közvetlen közelében, sőt, igénye sincs (ez nem lesajnálás: tény!) külföldi útra.
És sorolhatnám végeérhetetlenül, de bizonyára Ön is tudna ehhez még számtalan tiltást hozzátenni, olyant, amit már hosszú ideje és még sokáig el fog kelleni szenvednünk. Mármint nekünk, akik itt maradni döntöttünk.
Kérem, ne értsen félre: jól esik az együttérzés, a számtalan segítség, akció, tüntetés, igyekezet, amit Magyarország részéről tapasztalunk az elmúlt időben, azért csak nekünk nehezebb most is! Természetesen ezzel pillanatig sem a jószándékú embereket hibáztatom, sőt, megköszönöm ilyen irányú tevékenységüket, de hittel vallom: az elhallgatásnak a legmagasabb szinten is véget kell vetni! Hiszen az elmúlt évtizedek gyászos tapasztalata igazolja, hogy ennek a hallgatásnak nincs tovább létjogosultsága, eddig sem volt egyébként! Bár hamarabb lettünk volna erről ennyire meggyőződve valamennyien, Önök is, mi is…
Megismétlem: természetesen nem a magyarországi magyar a hibás az erdélyi magyar nehéz helyzetéért, ezt senki sem gondolhatja komolyan. Az viszont engedtessék meg nekem, hogy az erdélyi magyarság szülőföldön való megtartásáról, az anyanemzettel való kapcsolattartás mikéntjéről inkább én tegyek javaslatot, mintsem a mégoly jószándékú magyarországi magyar ember! (Az „én” helyett „mi” értendő, mert végül is senkitől nincs „felhatalmazásom”, még kevésbé „mandátumom”…).
A megtartás, az anyanemzettel való együtt fejlődés, az állandó hírcsere, jelen körülmények között, egyetlen módon lehetséges: biztosítsa a magyar állam a rádió- és televízióadások állandó, megfelelő minőségű vételét egész Erdély területén!
Kérem, ne higgye, hogy álmokat kergetek! Tudom, az adás zavarása lehetséges, az áramot is ki lehet kapcsolni. Mégis, ha ideje engedi, tekintse át az elmúlt években Magyarországba innen kitelepedettek és menekültek lakhely szerinti megoszlását. Bár adatok természetszerűen nem állnak rendelkezésemre, meggyőződésem, hogy a kitelepülők döntő többsége nem Temes, Arad, Bihar, Szatmár, Szilágy vagy Máramaros megyéből menekült „odaátra”, hanem Hargita, Maros, Kovászna, Brassó, Szeben, Fehér, Beszterce-Naszód, Kolozs vagy Hunyad megyékből. Az egyik legfontosabb ok, bármennyire is leegyszerűsítésnek tűnik is: a rádió- és különösen a TV-adók vételi lehetőségeiben évtizedek óta létező különbség! A határmenti erdélyi magyarok lakásában van a magyarországi művelődési élet egy szelete, a magyar iskolarendszer egy falatkája és… de minek soroljam? Az Önöknél oly sokat és joggal szidott televízióműsor a mi szemünkben bizony-most még-a vágyak netovábbja!
Persze azzal is tisztában vagyok, hogy a műszaki feltételek megteremtésének súlyos anyagi vonzatai is vannak. De: nem volna-e hasznosabb a számunkra tervezett segélyeket mind arra összpontosítani, hogy ez az „éteri híd” megvalósulhasson? Kérem, vegyék fontolóra: ha segélycsomagot küldenek, azt soha meg sem kapjuk, ha könyvet, újságot, azt nem mi fogjuk olvasni, ha látogatóba jönnek hivatalos engedélyek birtokában, akkor soha nem beszélhetünk arról, amiért tulajdonképpen ideutaztak, ha alapítványt tesznek az itteni magyar művészekért, tudósokért, diákokért, az ösztöndíjat érdemteleneknek fogják odaadni a hivatalosságok stb. Minden akció megtörik majd azon a falon, amelyről írásom elején említést tettem.
S ha már itt tartok: magam egyszer-kétszer írtam már a Magyar Rádió Szerkesztőségének, el is juttattam bizalmas ismerősök, barátok által ezeket a leveleket, meg is érkeztek a címzetthez. Választ, értelemszerűen, figyelembe véve a felvetett gondolatokat, nem kaphattam. Most is csupán azért teszek említést erről, mert azokban a levelekben is hangsúlyoztam: Magyarországhoz méltatlan, hogy például a Petőfi adó műsorát, itt, Marosvásárhelyen is csupán az esti órákban lehet észlelni, alig követhetően. Miközben például az újvidéki, csehszlovákiai adások erősen és folyamatosan hallgathatók. És tegyem hozzá: az oly nagy bizakodással várt, megerősített Kossuth adó műsorát sem lehet tisztességes körülmények között vételezni Hargita, Kovászna és Brassó megye legnagyobb részében.
Lehet, hogy túlságosan egyoldalúan, szenvedéllyel érveltem. Mentse ezt határozott meggyőződésem, hogy másként itt (Sütő Andrással szólva) „magyarként meg nem maradhatunk”!
Még egy gondolat erejéig igénybe venném türelmét: gyakran elhangzik a vád, hogy mit is tett-tesz az erdélyi magyar értelmiség a megmaradásért. Miközben ugye állandóan panaszkodik. Nos, szinte semmit, csupán:
– ahol megjelenik egy figyelemre érdemes magyar kiadvány, verekszik a megszerzéséért és minden ismerősének kölcsönbe odaadja
– rendületlenül lelkesedik az erdélyi magyar színházakért, sokszor még fércművek előadása után is, mert tudja, nem az intézmény a hibás a műsorpolitikáért és tudja, hogy a nyílvános magyar szó igenis tapsot, vastapsot érdemel (igen, idáig jutottunk!)
– szívósan igyekszik magyarul beszélni minden lehetséges közegben, még gyűléseken is, még bukaresti küldöttek jelenlétében is, ha a közösség döntő része magyar
– gyerekeit (gyakran érvényesülési lehetőségeinek kárára is!) az egyre kevesebb és egyre gyengébb magyar tannyelvű iskolákba íratja és járatja
– nem hajlandó románra fordíttatni még a keresztnevét sem, hivatalos és nem hivatalos iratokban sem
– ujjongva örül minden magyar sikernek, legyen az gazdasági-, politikai-, művelődési- vagy sportsiker.
Belátom, ezek nem túl látványos cselekedetek. Nem tartunk tüntetéseket, nem szervezünk pártokat, előadásokat, nem keressük a minden áron való ütközést a hatalommal. Mert úgy tartjuk, hogy az ilyen, történelmileg nehéz időket csak azoknak van esélyük túlélni, akik nem gyorsan akarják túlélni…
Tisztelettel, Virág György, Marosvásárhely”
Kommentár 2004-ből
Amikor megírtam a levelet, álmomban sem gondoltam volna, hogy a magyarországi közhangulat ennyire megváltozik, hogy egy szerencsétlenül kiírt népszavazáson kiderül: az emberek többsége Magyarországon nem érti a határon túli magyarok érzelmeit, az általuk szentként tisztelt értékeket, az anyanyelvhez való ragaszkodást, szinte semmit abból, amivel nekünk az elmúlt nyolcvannégy évben meg kellett küzdenünk! Nem az egyszerű, magyar állampolgár a hibás ezért, de az elmúlt nyolc és fél évtized minden kormánya, politikusa, vezetője nyugodtan vegye csak a vállára a felelősséget ezért! Kinek-kinek „érdemei szerint” ki kellene osztani az adagját! Istenem, milyen naiv voltam 1989-ben és még utána jónéhány éven át…
Miután befejeztem a levelet, hallom a rádióban, hogy a latin „testvériség” nem tagadja meg magát: a franciák, akiknek annyi mindent „köszönhetünk” az első világháború óta, egyforma hitelt adnak a magyar és a román fél megnyilatkozásainak az itteni kisebbségi ügyekben, de inkább a román felet veszik védelmükbe és toleranciára hívják fel a magyarokat. Talán nem olvasta a történelmet a francia politikus, mert akkor tudhatná, hogy a türelmet, elsősorban a vallási türelmet, 1568-ban Tordán mondta ki elsőként Európában (!) egy országgyűlés. Miközben a „nagy francia nemzet” századokon át tartó vallásháborúkban aprította a protestáns szellemet vagy éppen a katolikusokat, legtöbbször válogatás nélkül!
1989. március 3.
Ma kifizettem az adónkat. Érdekes, nálunk semminek nem megy fel az ára hivatalosan, de akkor most miért kell 1357 lejt fizetni a tavalyi 1096 helyett? Kérdés, amire szintén nem várhatok választ senkitől.