1991. január 14.
A jelek szerint még egy nap és elkezdődik a háború Irak ellen! Bűntudattal ugyan, de szinte várom már, hogy csapjanak oda az amcsik! Hiszen Irak öt hónapja valósággal csúfot űz a világból. Vagy ezt csak a propaganda miatt gondolom így? Hiszen azt is látni kell, hogy nem Kuweit „felszabadítása” a fontos, hanem a kőolaj. Meg kell már tanulnom, hogy a kapitalista világot a piac és az ezzel járó érdek irányítja. Benne a fegyverkereskedelem, kábítószerek, emberkereskedelem stb. Ezeknek is mind „piaca” van. És milyen jövedelmezőek!
A Balti-tenger vidéke sem nyugszik, hiszen túlságosan is fontos lehet ez Moszvának, mintsem csak úgy lemondjon róla. Meg aztán rengeteg az oda telepedett és telepített oroszajkú lakos is, akik eddig számtalan előnyt élveztek és most egykori „jogaikat” féltik. Mint itt nálunk nagyon sok román ajkú teszi folytonosan. Érdekes, hogy közben Besszarábiáról mostanában kevesebb szó esik, vagy csak az én figyelmemet kerülték el ezek a hírek a gagauzokról és másokról.
Visszatérni látszanak a „régi szép idők”: éjféltől benzinkorlátozást jelentettek be az országban, havi negyven liter az adag, ezen felül a szabadáras benzin harminc lej lesz literenként. A közeli háború szele…
1991. január 15.
Az amerikaiak által Szaddám Huszein címére elküldött ultimátumának lejártáig még néhány óra maradt. Nincs semmi kétségem: háború kezdődik órákon belül. Ki tudunk-e maradni? Vagy gyorsan felajánlunk valamilyen segítséget, ebben nagymester a román politika, hogy az erősebbnek az oldalán jelenik meg, és nagyon jól megérzi, mikor változik az erőviszony.
1991. január 16.
Ma olvasták be a Parlamentben a „Vásárhelyi jelentést”, a tavaly márciusi eseményekről készült hazugság-csomagot. Közel kilenc hónapot vett igénybe, hogy valamilyen kozmetikázott jelentést készítsenek. Tudtam, mások is tudták, az igazságot nem fogják elismerni ebben a jelentésben, de ennyi mocskos csúsztatásra nem számítottam. Nem azzal van a gondom, hogy élesen magyarellenes, ezt előre lehetett tudni, hanem az igazság durva meghamisítása háborít fel mélységesen.
Befejeztem a Churchill-könyvet, az utolsó rész ismét felkavaró volt. Vajon a teljes igazságot tartalmazza-e a második világégés lényeges eseményeiről? Kevésbé hiszem már, mint mikor az olvasásnak nekikezdtem.
1991. január 17.
Bukaresti idő szerinti hajnali kettőkor kitört a „Sivatagi vihar” fedőnevű amerikai-iraki háború. Néhány óra alatt a nemzetközi hadsereg (NATO és néhány arab ország) szinte teljesen megsemmisítette az iraki légierőt, lebombázta állásait, repülőtereit, vegyifegyver-raktárait. Remélem, rövid lesz a hadművelet.
1991. január 18.
Azért persze az irakiak sem ülnek tétlenül. Az éjjel Tel-Avivot és Haiffát elérték a rakétáik és tizenkét személy könnyebb megsebesüléséről szólnak a hírek. Állítólag vegyi gázakat nem vetettek be az irakiak, ahogy Szaddám fenyegetőzött volt előzőleg. De ki tudja? Fennáll a veszélye annak, hogy amennyiben Tel-Aviv visszalő, akkor az arab országok kivonulnak a nemzetközi kötelékből. Fura helyzet…
Este színház, Verával csak kettesben mentünk megnézni egy kellemes vígjátékot, elég tele volt a nézőtér Victor Eftimiu: A csavargó című darabját néztük meg.
Késő este írtam a Képes Sportnak, statisztikai adataikat igazítottam helyre, és pontosításokat is kértem. Talán válaszolnak…
1991. január 19.
Másodszor is rakéta-támadás Tel-Aviv ellen, ismét „csak” sebesültek. Izrael nem ütött vissza, mindenki feszülten várja, mikor lép bele a konfliktusba.
Bátyám nagyobbik fia autóbalesetet okozott, szerencsére nem történt nagy baj, személyi sérülés senkit nem ért, az ijedtség volt nagyobb.
1991. január 20.
Igen nagysikerű RMDSZ-fórum a sportcsarnokban. Felléptek Domokos Géza, Borbély László, Kerekes Károly, Béres András, Zsigmond László, Markó Béla, Tőkés András a politikai vezetőink közül. A színészek pedig hozzájárultak a lelkes hangulat fokozásához: Farkas Ibolya, Kovács Katalin, Nagy István, Ferenczi István, Illyés Kinga, Székely Anna, Szélyes Sándor. A zsúfolt teremből nagyon sok kérdés-kérés hangzott el, legtöbben civilizált módon, tisztelettel kérdeztek és igazi együttérzéssel hallgatták a válaszokat a lehetetlen hangulatról, amelyben az ország parlamentjében politikusainknak dolgozniuk kell. És helytállniuk az érdekünkben. Jó érzés volt így együtt lenni, a déltől késő délutánig tartó esemény után, meggyőződésem, többségünkben felvillanyozva távoztunk.
Kommentár 2005-ből
Mennyire megváltoztunk az évek során! Folyamatosan nőtt a távolság képviselőink és a képviseltek között, keservesen meg kellett tapasztalnom magamnak is, miután 1993-től bekerültem a politikai vagy inkább a közélet malmába. Egyre ritkábbak lettek az ilyen nyitott, bárki által meghirdetett találkozások, és egyre gyakoribbakká váltak a hangulattalan gyűlések, az egyre merevebb keretek közé szoruló, egyre átláthatatlanabb alapszabályokba béklyózott „testületek” rendezvényei. Nemhogy nem tapsolták már olyan lelkesen, hanem egyenesen kifütyülték képviselőinket, bizony, válogatás nélkül, igaztalanul, saját választóink. Nem a Nagy-Romániások, nem a PUNR-sek, hanem mi, magyarok voltunk-vagyunk ezek. Más kérdés, hogy többen politikusaink közül annyira tévedhetetleneknek hitték-hiszik magukat, hogy teljesen világos élethelyzetekben is önmaguk fontosságába szédülve lépnek a tömeg elé – és kapják azt, amit kiérdemeltek.
1991. január 21.
Egész nap készültem a bukaresti útra, nehéz szívvel. A szövetkezetek jövőjének megvitatását célul tűző találkozóra megfogalmaztam mondandóm szövegét, elképzeléseim vázlatát, nem túl nagy meggyőződéssel. Viaskodnak bennem a szövetkezeti alapelvek (egy személy egy szavazat) és a részvényekre tagolt szervezkedési forma egészen másként működő mechanizmusának kérdései.
1991. január 22-23.
Hát, nem múlta felül várakozásaimat a tanácskozás! Hamar világossá vált, hogy a sok adósságot felélt szövetkezetek és megyei képviseletük hallani sem akar arról, hogy az évtizedek során felvett összegeket vissza kell fizetni a mozgalom közös vagyonába, akár évekre lebontva is! Mialatt a többi megyék (minő „véletlen”: szinte valamennyi erdélyi…) azt szorgalmaztuk, hogy senki ne akarjon a más nyakán élősködni, a másik oldal „tiszta lappal” való indulásról fecsegett. Jellemző, de mire is számíthattunk?
1991. január 24.
Fáradtan és csalódottan mentem be reggel az irodába, tájékoztattam kollégáimat a tegnapi eseményekről, fel vannak háborodva.
Bepótoltam a nemzetközi híranyagot, amit tegnap nem olvashattam: az Öböl-háború elhúzódni látszik, de az is lehet, hogy ez is szándékos, ki kell próbálni a haditechnikát! Cinikussá váltam, belátom… A balti országokban patthelyzet alakult ki, miután Lettországban is halottakat követelt a központi hadsereg „rendteremtése”.
1991. január 25.
Vezetőtársaimmal próbáltuk egyeztetni az ezutáni teendőkről. Kitartok amellett, hogy visszajuttassuk a magunk részéről a felvett hiteleket (nem olyan nagy összegről van szó), és igyekezzünk a magunk erejéből, a többi, Maros megyei szövetkezettel, vagy akár egészen elkülönülten, gazdálkodni, fejleszteni. Nem voltam túl meggyőző, sok vitánk lesz még erről, kollégáim nem lelkesek az önállósodástól.
Később Fóris Péter nyárádszeredai elnökkel ugyanerről beszélgettünk, sokkal jobban értettük egymás gondolatait. Nemcsak azért, mert mindketten magyarul beszélünk.
Az esti tévéműsorban a román hadügyminiszter cáfolta az RMDSZ véleményét, miszerint a hadsereg tévéadásai (Pentru Patrie) magyarellenesek volnának. Hangsúlyozta, milyen jó viszonyban van Fürr Lajos magyar honvédelmi miniszterrel és Katona Ádámmal (hogy jön ez ide?!), de természetesen nem hiszek neki, csak a szememnek és fülemnek. Persze mellékes megjegyzése, hogy ő nem cenzúrázhatja a műsort, azok az idők lejártak, senkit nem téveszthet meg.
Irak ismét támadta rakétákkal Izraelt és Szaúd-Arábiát.
1991. január 26.
Vita a tévében N.S.Dumitru professzor és Ioan Gavra PUNR-s parlamenti képviselő között a marosvásárhelyi eseményekről készült parlamenti jelentés apropóján. Érdeklődéssel kísértem a beszélgetést, vártam, mikor fogja kimondani a professzor úr azt, amit velem annak idején, igaz, négyszemközt, közölt: nem a magyarok voltak a kezdeményezők, hanem az áldozatok, nyílt provokáció történt. Persze nem tette meg, óvatosan lavírozott a vadul vitatkozó képviselővel, megpróbálta civilizáltan mederben tartani a beszélgetést, de nem vállalta nyíltan, hogy mellettünk szóljon, csak utalásai voltak a román hatalom hibás lépéseire. Csalódás, de ismét: mit is várhattam, hiszen tavaly márciusban már megmondta: az igazságot nem fogja a bizottság beismerni.
Mennyire „rímel” ezzel a 22 című folyóiratban Norman Manea cikke a románok által elkövetett zsidóellenes pogromokról, deportálásokról (Dorohoi, Transznisztria stb.) a második világháború előtt és alatt! Ezt sem ismeri el, annyi év távlatából sem, a jelenlegi román vezetés sem, nemcsak a Ceausescu-féle rezsim tagadta. Vagyis várhatunk vagy száz évet, amíg esetleg elismernek valamit a tavaly márciusában elkövetett bűneikből…
Irak több milliónyi hordó olajat pumpál az Öbölbe, hogy ezzel akadályozza meg a nemzetközi haderő partraszállását! A folt már ötven kilométer hosszúságban és nyolc kilométer szélességben lepi el a partvidéket. A Greenpeace szerint kétszáz év sem lesz elég az élővilág regenerálódásához! Hihetetlen felelőtlenség, állítólag már meg is gyújtották az olajat, nem tudni, hogy ez nem károsabb-e?
1991. január 27.
Mintha szűnnap lenne a politikában, de most amúgy is annak a hatása alatt vagyok, amit Nagy István előadása jelentett: kitűnő, hatásos képet festett József Attiláról A mindenséggel mérd magad című pódiumműsorával, csak gratulálni tudok hozzá. Verával együtt és persze teremben ülőkkel együtt nagyon megtapsoltuk.
