1990. november 7.
Hajnali háromkor elutaztam Bukarestbe a külföldi utam ügyében. Tisztáztuk, hogy december másodikán repülünk. Este már itthon feküdhettem le, nagyon fárasztó út végén.
A hírek arról szóltak a késő esti híradóban, hogy Moszkvában a november hetedikei felvonulások közepette lövöldözésre is sor került, de haláleset nem történt. Hiába, nem egyformán ítélik meg az emberek a történelmi eseményeket, és most már világszerte szinte mindenhol ki lehet mondani a más véleményt. Jellemző, hogy más „felszabadított” országban nem emlékeztek meg az 1917-es forradalomról, csupán Kuba rendezett ünnepséget.
1990. november 9.
Levél Gyárfás Pistától, örömmel olvastam, hogy berázódnak Mohácson. Este ismét színház (Galócza), Matilddal együtt néztük meg, nem volt rossz, de nem is kiemelkedő.
1990. november 10.
Bizony, délig aludtam, délután kikísértük Matildot a temesvári gyorshoz, délután ismét aludtam egy keveset, rám fért!
Este azon idegeskedtem, hogy Vera egyértelműen arra biztatott, maradjak kint Nyugaton! Bár magam is régóta gyötrődöm a kilátástalannak tűnő itteni helyzet miatt, meglepett a határozott véleménye. Leht, hogy kishitű vagyok egy ilyen lépés megtételére? Nehéz megemésztenem magamról egy ilyen véleményt, miközben értem és érzem, hogy csak határozottan lehet ilyen fordulatot tenni.
1990. november 11.
Nem hagy nyugton a tegnap esti vita. Vívódom. Szabad-e a gyerekeket belerántani egy ilyen kalandba? De közben azt érzem, hogy ismét csak a mentséget keresem magam számára, hogy mégse maradjak kint. Az ugyanis nem lehet szempont, hogy mit kezd Öcsi odakint a be nem fejezett középiskolai tanulmányaival. Hiszen olyan jó keze van, hogy ahhoz nem kell feltétlen „papír”!
Este levelet írtam Kulcsáréknak, Budapestre, egy kicsit „kibeszéltem” magamból a gondokat, de nem könnyebbültem meg tőle.
1990. november 12.
Ma valamennyien alaposan kibeszéltük a teendőket és végül meglepetésemre a gyerekek, most már Vera is a kitelepedés túl nagy kockázatát hangsúlyozták. Vagyis ők sem érzik úgy, hogy egyedül reám hagyják a döntés súlyát, ez jólesett, fel is szabadított kissé az eddigi szorongásból.
1990. november 13.
A mai szaunázáson Lóri közölte, hogy december elsejéig el kell utazniuk, Szombathelyen háromszobás lakás és mindkettőjüket állás várja. Milyen más így menni, de persze ezt (is) hosszas előkészítés, tervezgetés előzte meg.
1990. november 14.
A mai napon ismét a kintmaradás mellett kerestem az érveket. Volna elég: tovább tart az élesen magyarellenes hangulat az országban, a munkahelyen megoldatlan (megoldhatatlan?) feladatok sorjáznak, az általános gazdasági helyzet ingatag. Meg tudom-e, meg merem-e tenni, hogy kint maradjak?
1990. november 15.
Szászrégenben jártam a két szövetkezetnél, majd tizenöt embert arról győzködtem, hogy szembe kell nézniük a közeljövőben azzal, hogy munkanélküliekké válnak. Láttam rajtuk a kétségbeesést, és nem tudtam vigasztalni őket, miközben magam sem tudom, mit is hoz a holnap.
1990. november 16.
Tovább alkudozom magammal: menjek, maradjak? Folytatódik a látszólagos „liberalizáció”, ami attól látszólagos, hogy nem tudunk, nem merünk egy sor kérdésben dönteni a „központ” rábólintása nélkül.
Este mintegy két és fél órás sort álltunk benzinért.
1990. november 17.
Elhunyt, ötvenöt éves korában, Oltyán László újságíró, szívinfarktus a halál oka. Az átélt izgalmak és hányatott, üldöztetésekkel, el nem mesélhető titkokkal teli élete szinte predesztinálta erre a végre. És mi, hasonló élményekkel telve, kortársaiként, vajon meddig bírjuk?
1990. november 19.
„Betegeskedik” a TV, kellene már egy újat venni!
Megalakult az „új” román kommunista párt, a Szocialista Munka Pártja néven, vezetője Ilie Verdet.
Párizsban harmincnégy ország állam-és kormányfője részvételével megnyílt a nagy tanácskozás a világ jövőjéről.
1990. november 21.
Megérkeztek a finnek (Timo Pukkonen és apja), akik Ichim Marius külkereskedővel együtt a Mobila szövetkezetnél tettek látogatást. Elkísértem őket, két hét múlva Helsinkiben ők lesznek a házigazdáink. Közben kiderült, hogy én csak Dániába és Finnországba megyek, Svédország és Norvégia nem került be a mi küldöttségünk programjába.
Felhívott Balogh Laci édesanyja, és közölte, hogy Laci és Erzsébet nem kapták meg a levelemet, de a lapomat igen, és át fognak jönni Malmöből Koppenhágába, ha felhívom őket telefonon. Ideges lettem, mert ezzel lehetőség nyílt arra, hogy ott helyben azonnali döntést hozzak a jövőnket illetően. Nem nyugalmas gondolatokkal foglaltam el az agyamat!
Délután a finnekkel Dicsőszentmártonban jártunk, majd ugyanott bulgáriai szövetkezeti vezetőkkel találkoztam és a lehetséges együttműködésről beszélgettünk. Úgy tűnt, hogy Bulgária még hozzánk képest is alaposan el van maradva, bár ilyen rövid ismerkedés alapján ezt talán kockázatos kijelenteni.
1990. november 23.
A mai nap megint a kinnmaradásom mellett „szólt”: ha nem vagyok képes kockáztatni, talán egész további életemben nem tudom megbocsátani magamnak.
1990 november 24.
Ma felkerestem Erzsébet nénit, Balogh Laci édesanyját. A vele való beszélgetés, az Erzsébet és Laci meg Tibold helyzetéről szóló beszámoló mind a távozás melletti érveknek számítanak.
1990. november 25.
Autóztunk egyet Szovátáig és vissza, Öcsi vezetett, jól. Este színház, a színisek előadásában Goethe Bűnrészesek című komédiáját néztük meg, de az előadás sem tudta „kikapcsolni” az agyamat a folytonos feszültség alól.
1990. november 26.
Ma azt tárgyaltuk Verával, hogy inkább Dániában maradjak, aztán majd onnan próbáljunk Magyarország felé orientálódni. Komplikáltnak tűnik… Sajnos azt érzem, hogy ő jobban megtenné azt, amiben én annyira bizonytalan vagyok.
A Mobila szövetkezetnél az utazásomat előkészítendő, tárgyaltam a jövő évi lehetőségekről.
1990. november 28.
Újabb „hideg napok” a magyar-román kapcsolatokban, miután Tom Lantos amerikai szenátor látogatást tett Göncz Árpádnál és Iliescunál is. A román fél vádaskodik a magyarok ellen, a budapesti nagykövet jegyzéket adott át, amelyben természetesen a magyarokat vádolja békétlenség szításával és hamis információk terjesztésével. A képlet világos most is.
