1990. október 1.
Az első munkanap rengeteg gonddal, ezeket egy jóízű beszélgetés oldotta némileg Makkai Jánossal. Egyetértünk abban, hogy hosszú évekig kell várnunk a javulásra, az anarchia látszik uralni a politikai és társadalmi életet, az új elit kialakulása pedig nem biztos, hogy az igazi értékeket fogja az élre röpíteni.
A román TV délutáni magyar adásában ismét téma volt a bukaresti magyar iskola elleni támadás. Hihetetlen sok a rossz beidegződés, az elmúlt évtizedek ostoba oktatási modellje megfertőzött mégoly értelmes embereket is, akik most képtelenek szabadulni előítéleteiktől.
A magyarországi helyhatósági választásokon olyan alacsony volt a részvételi arány, hogy szinte szégyellenivaló! Tartok tőle, hogy amennyiben nálunk a jövő tavasszal megrendezik a hasonló választásokat, erős román szavazati részvétel mellett a magyarság képviselete bizonytalan lesz.
1990. október 3.
Egyesült Kelet- és Nyugat-Németország! Ki hitte volna alig egy évvel ezelőtt is?! Kíváncsian várom Ildikóék levelét Drezdából, hogyan fogadták ezt a nagy eseményt? És vajon milyen hatással lesz mindez a volt szocialista keletiekre? Mert hogy nem lesz fenékig tejfel, biztosra veszem…
1990. október 4.
A Budapesti Híradástechnika Szövetkezet néhány tagjával és még néhány munkatárssal tárgyaltunk a lehetséges együttműködésről, majd a volt Ceausescu-villában ebédeltünk. Jutott eszembe, hogy valamikor egyetemista koromban, 1967-ben, vakációban, itt dolgoztam mint vasbetonszerelő! Szétnézhettem most a pusztulni látszó udvaron, nem hiszem, hogy jó kezekbe került, csak a vendéglő működik igazából rendeltetésszerűen, de attól sem vagyok elragadtatva. Hiányzik egy igazi gazda keze.
Régi fogkoronám kilukadt, el kell mennem javítani.Rossz hangulatomat fokozza, hogy hűléses tünetek is jelentkeztek, egy kicsit mintha túl gyakran az utóbbi időben.
1990. október 5.
Újabb provokáció? Állítólag Csíkszeredában vonatokról szállítottak le román nemzetiségű személyeket azzal zaklatva őket, hogy miért terrorizálják Bukarestben a magyar iskolában a gyerekeket?! Tény, hogy a kormány máris elrendelte: ezután Marosvásárhely és Brassó között csendőrök(!) felügyelik a nyugalmat a vonatokon. Szépen vagyunk…
1990. október 6.
Mintegy tízezren vettek részt Aradon a tizenhárom vértanú tábornok tiszteletére rendezett megemlékezésen. Előzetes ígérete ellenére sem az ortodox egyház, sem a helyi vezetőség nem volt jelen. Nem engedélyezték sem a magyar Himnusz eléneklését, sem a magyar zászlók jelenlétét. „Érzékeny” a román demokrácia…
Forgattam Szabó Gyula „A sátán labdái” negyedik kötetét. Milyen másként lehet visszafelé tekinteni a történelembe, mint előre! Egyébként egyik kedvencem ez a négy kötet, évek óta szívesen lapozok benne, néha vissza is térek egy-egy részletre.
Kommentár 2005-ből
Mi tagadás, nem hittem volna akkor, hogy ilyen hosszan elhúzódó, évtizedekre visszatekintő, nemzetiségi ellentét okozta sebek annyira gyógyulnak, hogy 2004-ben sikerül köztéren felállítani és megkoszorúzni a Szabadság-szobrot Aradon. Persze szó nincs most sem a megbékélés beköszöntéről, ahhoz legkevesebb egy generációnak kell a temetőkbe távozni (fájdalom, magamról is beszélek…)
1990. október 7.
Csendes vasárnap, Édesanya ezúttal nálunk ebédelt, viszonylag nyugodtabb volt. A hűlésem is múlóban, a tegnapi megemlékezések visszhangja persze most is azt tükrözi, hogy az évtizedeken át szajkózott történelmi torzításoktól nem tud (nem is akar!) szabadulni a románság: negyvenezer legyilkolt román, több, mint kétszáz falu elsöprése a föld színéről a „gyilkos tábornokok” vezetésével. Elképesztő és elszomorító, ameddig ilyen adatokat futtatnak továbbra is a tankönyvekben, semmi remény a megbékélésre.
1990. október 8.
Tegnap este a román TV bejelentette, hogy öt magyar állampolgár meggyalázta a Marosvásárhely főterén levő Avram Iancu lovasszobrot, letépte a román nemzeti zászlót a műalkotásról. Aztán kiderült, hogy az öt az tulajdonképpen három, nem magyar állampolgárok, hanem hazaiak, nem téptek le semmit, csak üvöltöztek – részegek voltak! A többi stimmel, mint az egykor sokat emlegetett jereváni rádió híradásaiban szokták mondani.
Körbeszaladtam a vásárhelyi szövetkezeteket, utána délután későig fogadóórát tartottam. Nehezen lehet kezelni a számtalan sérelmet, különösen a régi szövetkezeti tagok jogait nehéz érvényre juttatni. Nem látom a megoldást.
1990. október 9.
Felkerestem a két segesvári szövetkezetet. Jilavu Radu és Purenciu Mircea elnökökkel sokat egyeztettem, de az előbbi nem hajlandó visszatérni a megyei szövetségbe, kizárólag az UCECOM fennhatóságát ismeri el. Talán az a helyzet, hogy Segesvár mindig is nehezményezte a Maros megyéhez tartozást, csak kényszerből fogadta el, hiszen sokkal szorosabban kötődött mindig Szeben meg Brassó megyéhez.
1990. október 10.
Elhunyt, 95 évesen, a nagymamám Szentkatolnán. Két nap múlva indulunk a temetésére.
Az RMDSZ szenátorai és képviselői elhagyták a gyűléstermet, mert a kereskedelmi törvény tárgyalása során a többség azt akarta szentesíteni, hogy a mindenkori vezetőségekben legalább 50 százalékban román nemzetiségűek legyenek! Egy kereskedelmi társaságban! Egyelőre függőben maradt a tárgyalás.
1990. október 11.
Hosszú szünet után ma este sikerült összehozni egy bridzspartit, de nem jól ment a játék. Ideges, feszült voltam, nem tudtam koncentrálni.
Sikerült rendbe tetetni a fogaimat Lórival. De mi lesz, miután kitelepszenek?
A tegnapi dilemmát a törvényhozás úgy oldotta fel, hogy nem román nemzetiségű, hanem román állampolgárságú többséget írt elő a kereskedelmi társaságok vezetőségében. Ami azért egészen más!
1990. október 12.
Szentkatolnán, gyönyörű időben temettük el „öreg” nagymamát, Édesanya mostoháját. Jó volt elbeszélgetni a ritkán látott rokonokkal, érezni a szeretetet és látni a cseperedő, emberesedő unokákat. Ismét azt éreztem, hogy a falusi közösségek megtartó ereje sokkal izmosabb, mint a városi, szétszórt népesség esetében. A temetés nem okozott olyan megrendülést, mint általában az ilyen jellegű, családi események, hiszen dolgos, hosszú élet végére tett pontot nagyanyánk. Édesanya is inkább hatása alatt volt a ritka szép utazásnak, mintsem gyötrődött volna az idő múlása fölött.
1990. október 14.
A születés-halál változatosságára figyelmeztet, hogy ma Édesanya 78. születésnapja van, Emiéknél köszöntöttük valamennyien, ott jöttünk össze délután.
Délelőtt Verával nagy sétát tettünk a Somostetőn, és a temetőben meglátogattuk Édesapa sírját. Csendes, nyugodt vasárnap… a politikai hírekre ma nem figyeltem oda.
1990. október 15.
Egy izraeli üzletember, Elli Schwarcz keresett meg, hogy együttműködést ajánljon fel fehérnemű forgalmazására a mi üzleteink kizárólagos jogával. Kedvezőnek tűnik az ajánlat, de még alaposan át kell számolnunk a lehetőségeket. Közben Moldovan Sanda egykori főnököm és barátnője, Dana Lungu is megkerestek egy üzleti ajánlattal, ugyancsak kereskedelmi forgalmazás ügyében. Úgy tűnik, üzleteinknek nem lesz áruhiánya a közelgő télre.
Később Lányi Szabolcs telefonált, hogy van-e lehetőségünk fogadni egy szállítmány eredeti, skót whiskyt és milyen feltételekkel tudjuk árusítani. Úgy gondolom, jól kezdődött a hét…
1990. október 16.
Telekonferencia az UCECOM-mal, semmi előrelépés a közeljövőben esedékes szabályzókkal kapcsolatban.
Délután tekézni voltam Miskával, de nagyon nem ízlett a mozgás, bal térdem figyelmeztet, hogy ne erőltessem. Utána jó volt dumálni egyet a szaunában.
1990. október 17.
Nem kaptam sírógörcsöt amiatt, hogy Európa-bajnoki selejtezőn az önhitt román válogatott Bukarestben 3-0-ra vereséget szenvedett Bulgáriától. Gh. Constantin szövetségi kapitány le is mondott rögtön.
Nyilvánosságra került az éles jegyzékváltás a magyar és román külügyminisztériumok között (október 5-12.) Aggasztó, hogy mindkét fél kifejezések, nem mindig szerencsés megfogalmazások kapcsán ró fel a másiknak hibákat, miközben a lényeg elsikkad, a higgadt, tárgyszerű, tervszerű haladásnak még csak a reménye sem csillan fel. Tovább tart tehát a süketek párbeszéde.
1990. október 18.
Bár az Alfacom gazdasági helyzete nem tűnik rossznak, állandó feszültséget érzek az irodában. Több kolléga lojalitásáról nem vagyok meggyőződve, különösen az üzletvezetők némelyike próbál saját hasznára dolgozni, miközben sem a könyvelőség, sem a kereskedelmi osztály munkatársai nem teszik a dolgukat korrektül.
Meglepett, hogy Öcsinek nem sikerült a sofőrvizsgája. Nyilván nem a vezetés tudománya, hanem a teszt volt az oka. Annyi baj legyen, majd megtanulja, de inkább késsen a hivatalos papír, mintsem felkészületlenül menjen ki az utakra.
A ma esti bridzs jobban sikerült, mint legutóbb.
1990. október 19.
Tartottam egy „hegyi beszédet” a munkatársaknak, úgy gondoltam, régen esedékes lett volna. A fogadtatásból ítélve nem vagyok bizakodó, szenteltvíz ereje ha lesz legfennebb az elmondottaknak. Hiába, nem tudok durva lenni, a diplomatikus megfogalmazásoknak pedig a jelek szerint nincs foganatja. Vagyis mindenki érti, de senki nem ijed meg tőlük. Egy iraki származású üzletember szintén kereskedelmi ajánlattal keresett fel, de nem tudtunk megegyezni, áruja nem tűnt számomra nyereségesen forgalmazhatónak.
1990. október 20.
Édesanya ismét nálunk ebédelt, csendesen elvoltunk, beszélgettünk, segédkeztem Verának a szokásos őszi eltevésben. Nem is olyan rossz, hogy van szabad szombat is a világon, bár szerintem társadalmi szinten azért még nem dolgoztunk meg érte.
1990. október 21.
A mai nap híre, hogy Antall József hazatért amerikai látogatásából és kijelentette, hogy sikerült áttörést elérnie abban az értelemben, hogy Magyarországot a nyugati világ részeként ismerik el. Hát, ez nagyon szép, de sajnos, csak szimbólikus gesztus – hol van a Marshall-segélyhez hasonló nagyságrendű, gazdasági stabilitást ígérő lépés?!
Kommentár 2005-ből
Sokszor jutnak eszembe az akkori események. Antall József és kormánya politizálására kiemelten jellemző volt a szimbolizmus, a gesztusok, a nagyívű ki- és bejelentések. Minden tiszteletem ellenére, amelyet elsősorban a néhai miniszterelnökkel kapcsolatban táplálok, annyi év után azt kell megállapítanom, hogy bizony az első két-három évben a gyakorlati, elsősorban gazdasági lépések elhibázottak vagy bizonytalanok voltak. Az akkori nyilvánvaló nemzetközi szimpátiát Magyarország viszonylatában (határnyitás a németek javára) sokkal jobban kellett volna hasznosítani gazdasági szempontból, amivel bizony adós maradt az Antall József (később Boross Péter) által vezetett MDF-es kormány. El is vesztette a „fonalat” ez a politikai alakulat, ma már csak Dávid Ibolya személyi sikere a parlamenti jelenléte, az is ki tudja, meddig.
