1990. július 27.
Minden ígéretem ellenére csak a Tanácshoz mentem reggel, még mindig akad olyan intéznivaló, amelyet magam kell elvégezzek. Később az uniónál bürógyűlés, majd Dicsőszentmártonba kellett ismét mennem, a faipari szövetkezetnél megint csak a gépházi dolgozókkal kellett vitatkoznom, hogy meggyőzzem őket: dolgozni hasznosabb, mint sztrájkolni.
Bár nem optimista hangon, mégis további kitartásra szólítja a magyarságot mind Király Károly, mind (ismét) Sütő András a Romániai Magyar Szóban megjelent interjúban.
1990 július 28.
Öcsivel átvettük ismét a sofőrvizsga-teszteket, elmagyaráztam néhány szabály logikáját, remélem, nem lesz gond. Verával nagy sétát tettünk ismét, lassan el kell fogadnunk, hogy Kati itthon fog dolgozni, és biztatnunk kell a folytatásra.
1990. július 29.
Levelet küldtem az ELTE rektorához, talán van remény arra, hogy úgynevezett nulladik évfolyamon vegyen részt Kati, majd meglátjuk.
Szokai Imre és Romulus Neagu külügyi államtitkárok tárgyalásairól kiadott közlemény túl sok ígéretet tartalmaz, nem hiszek a megvalósításukban. A magyar TV átvételi lehetősége egy Hargitára elhelyezendő relé segítségével, a magyar lapok szabad előfizetése és forgalmazása Romániában, különjáratok autóbuszokkal és vasúton stb. Román oldalról azt nyilatkozták, hogy a magyar fél megértette Bukarest álláspontját, a Kossuthon nem ez hangzott el! Sőt, a kolozsvári konzulátus megnyitása sem időszerű a román fél számára, ezt nem hiszem, hogy belenyugvással fogadta a magyar fél, annál kevésbé egyetértéssel! Valaki megint hazudik!
Az ócskapiac közelében levő gyaloghíd korlátja váratlanul leszakadt a Marosba, egy halottat és több tíz sebesültet követelt a baleset.
A magyarországi népszavazás az államelnök megválasztásának módjáról teljesen érdektelennek bizonyult, mindössze 13,4 százalékos részvételt produkáltak a szavazók, ezért majd a Parlament fog köztársasági elnököt választani.
1990. július 30.
Egész nap a bukaresti utamra készültem, közben sűrű forgalom volt az irodámban, nem is jegyeztem, kik voltak. Tény, hogy nagy a forrongás a szövetkezeti mozgalomban, több elnök-kollegával is beszéltem telefonon, sokan akarjuk az önállósodást a bukaresti döntésektől.
Este hálókocsival utaztam, magammal vittem két filmkazettát, amelyeken a március 15-21 közötti, marosvásárhelyi eseményeket rögzítette Farkas István és Schnedarek Ervin.
1990. július 31.
Átadtam a kazettákat Lányi Szabolcsnak, majd azon bosszankodtam, hogy nem kellett volna szoros, új cipőben utazzak, nagyon nehezen viseltem a gyaloglást. Az egész napos gyűlés zaklatott volt, az álláspontok nagyon messze vannak egymástól. A vidék nem akar hallani Bukarest diktatúrájáról, az UCECOM nem enged a szolidaritásból. Csak hát előre kellene nézni, hónapok óta forgolódunk e körül a téma körül. Áthidaló megoldásnak javasoltam, térjünk vissza az előző határozatunkra, meg lehet változtatni a hibás gyakorlatot, hogy „mindenkinek egyszerre kell lépnie”. Nem sikerült elfogadtatnom ezt a javaslatot sem. Ráadásul, tiltakozásom ellenére megszavazták, hogy a Segesvári Prestarea Szövetkezet közvetlen az UCECOM fennhatósága alatt legyen, kikerülve a Maros Megyei Uniót!
Mivel Szabolcséknál aludtam, lefekvés előtt Lónával hármasban éjjel kettőig néztük a magammal hozott kazettákat. Meg voltak döbbenve, én már láttam ezeket, és ugye otthon is voltam annak idején Vásárhelyen, számomra sem volt persze nyugalmas ismét megnézni az akkori tragikus eseményeket.
1990. augusztus 1.
Gyors reggeli után egész délelőtt ismét gyűlésen voltam, a szövetkezeti bank megalakulásáról tárgyaltunk a szűkebb vezetőségben. Délben aztán az elnöki kocsival vittek ki a reptérre, hogy még elérjem a vásárhelyi járatot. A repülőn értesített Patrascu Georgel, a NEIT egykori titkára, hogy „magasabb szempontok miatt” mégis Urdea lett a prefektusa Maros megyének! A magasabb szempontok nyilván azt jelentik, hogy ő az az igazgató, aki a magyarellenességével egész biztosan a „legmegfelelőbb” garancia volt arra, hogy Maros megyében nem fognak renitenskedni a magyarok. A vegyipari kombinát igazgatói és személyzete évtizedek óta bizonyítják, hogy „missziót” teljesítenek Marosvásárhelyen.
Kommentár 2005-ből
Évek óta beszélgettünk az RMDSZ Maros megyei parlamenti képviselőivel arról, hogy a Vegyipari Kombinát török tulajdonosa nem végzi el azokat a vállalt, környezetkímélő beruházásokat, amelyek elmaradása miatt a város és környékének lakossága, állat és növényvilága, altalaja, a Maros vize rendkívül sokat károsodott eddig is. Sajnos, figyelembe véve a szociális helyzetet (mindig több ezren dolgoztak a kombinátban), és azt, hogy az egység a legnagyobb adófizetője a városnak, senki nem vállalta, hogy határozottan lobbizzon a kötelezettségek betartatásáért.
Amikor a kétezres évek elején, aztán egyre hangsúlyosabban konfliktus kezdett kialakulni a kombinát vezetése és a vállalati szakszervezet között, többször szóvá tettem a Környezetvédelmi Felügyelőségnek, a prefekturának azt a tarthatatlan helyzetet, amelyet a kombinát ilyen körülmények közötti további működése jelent a környéknek. Heti sajtótájékoztatóimon is több alkalommal foglalkoztam ezzel a témával, de a mindenkori prefektusok különösen rossznéven vették, hogy ezt a témát annyit feszegettem. Elhangzott az is, hogy nagy kereslete van a műtrágyának, hogy nem szabad egy ilyen nagy ipari egységet egy napon emlegetni a többiekkel stb. Mintha semmit nem számítana a lakosság egészsége, amely orvosi kimutatás szerint, évtizedek óta egyre nagyobb számban szenved vagy hajlamos asztmatikus betegségekre. A Környezetvédelmi Felügyelőség még csak-csak tett valamit, mert többtízmilliós büntetéseket szabott ki, de a helyzet nem változott.
Most pedig, amikor 2005 elején a kombinát bezárása is szóba került végre, a gázárak látványos és többé nem diszkriminatív növekedése miatt, vagyis amikor már nem kaphat kedvezményesen alacsony áron földgázat az egység, ismét nem érzek határozottságot az RMDSZ részéről abban a tekintetben, hogy a leállással fenyegetőző tulajdonost bírják rá arra, ami nekünk, marosvásárhelyieknek is érdekünk! Éppen elég volt a négy évtized, minden környezet-és társadalmi szennyezésével együtt, hogy elvárjuk, szűnjön meg ez a potenciális robbanás és kivédhetetlen mérgezésveszélyes forrás! Hiszen hasonló kombinátokat már zártak be Craiován, Aradon az elmúlt tizenöt évben, csak éppen itt nem lehet?! Érthetetlen, hogy vannak, akik azért aggódnak, hogy mi lesz mintegy tízezr ember sorsa, vagyis mi lesz az alkalmazottakkal és családtagjaikkal. Miért, valakit érdekelt, hogy a hagyományosan alkatrészgyártásra, cukorgyártásra, élelmiszeriparra szakosodott, évszázados hagyományokkal rendelkező gazdasági egységek szétverése, majd bezárása után mi történt az alkalmazottakkal? Hol van már az Encsel Mór (Metalotechnica), a Minszki (IMATEX), a Konzervgyár, a Cukorgyár, a Prodcomplex ? Igaz, ezekben az egységekben legalább fele arányban, magyar nemzetiségűek dolgoztak. Vagy érdekelt valakit, miért kellett elmenekülnie marosvásárhelyiek ezreinek a városból a márciusi magyarellenes pogrom után, amelynek kivitelezésében (lásd: hol gyártották a szúró-vágó eszközöket!) a kombinát oly hatékonyan közreműködött ? És akkor nem is szóltam a tonnányi festékről, amelyet a magyar feliratú táblákra pazaroltak a most oly kétségbeesett munkások.
Félreértések elkerülése végett: nagyon sajnálok minden munkanélkülit, aki egyik napról a másikra megélhetési forrás nélkül marad, de az utóbbi tizenöt év arról szól, hogy a piacgazdaság törvényei érvényesüljenek. Ha eddig ezt nem vettük volna észre, akkor újra kell gondolnunk: mit is akartunk 1989 decembere előtt?
