1990. június 10.
Ismét nyomasztó hangulatban vagyok. A románság részéről rendkívül nehezményezik, hogy a magyarok miért nem ünnepelnek velük a román győzelem után. Mert nehezünkre esne, ez nekik eszükbe sem jut.
Este Miskáéknál, miközben félszemmel a futballt nézegettük (brazil-svéd 2-1) azt fejtegettük, hogy elmenni csak nagyon távolra érdemes, nem Magyarországra, mert ott is rendkívül bizonytalan a helyzet, akkor pedig legalább ne cseberből vederbe legyen. De érdemes és lehetséges?!
1990. június 12.
A fárasztó meccsdömping után ma hajnalban Bukarestbe autóztam Albu Liviuval és Halmágyi Ferivel. Mindketten részt vettek velem együtt a Végrehajtó Bizottság gyűlésén, és bármennyit érveltünk a szövetkezetek közötti viszonyok tisztázása mellett, a döntő többség a szolidaritást választotta. Dingának elmondtam, hogy ennek ellenére én ezt nem fogom tudni aláírni, a nevem mellett üresen marad az aláírás helye. De ez csak a „szódás lovának” az esete…
1990. június 13.
Bukarestben elszabadult a pokol: Iliescu hívására szervezett utaztatás végén a fővárosba érkeztek a Zsíl völgyéből felültetett (a szó átvitt értelmében is!) bányászok, bizonyos Miron Cosma vezetésével és törtek-zúztak az utcán, összecsaptak az Egyetem-téren tüntető diáksággal és utána a közeli egyetemben valóságos hajtóvadászatot indítottak mindenki ellen, akinek némileg „értelmiségi” arca volt, amit ők a szemüvegesekben véltek megtalálni. Félelmetesen hasonlít az akció a márciusi, marosvásárhelyi eseményekre, csak ezúttal fővárosi méretekben. Állítólag több embert halálra vertek, megnyomorítottak. Az ide-oda mozgó (mozgatott!) bányászok a belügyiekkel és a hadsereg egységeivel estig „megtisztították” az Egyetem-teret, csoprotosulásaik a televízió tanúsága szerint hol a Belügyminisztérium, hol a Televízió épülete körül „biztosították a rendet”. Egyes híradások szerint többszáz halottja és sebesültje van az összecsapásoknak, de hogy mi az igazásg, az csak később derül ki. Vagy később sem, lásd: Marosvásárhely!
Időközben a Vatra Romaneasca heves támadást indított Demény Lajos professzor ellen, akinek azonnali leváltását követelték az Oktatási Minisztériumban betöltött állásából és perbefogását is kilátásba helyezték, úgymond a román történelem meghamisítása miatt. Meddig fogjuk elviselni ezt a minden órában ránk telepedő nyomást?
1990. június 14.
Lemondásra kényszerítették Chitac belügyminisztert, utódja Doru Viorel Ursu, ügyvéd, állítólag Petre Roman nagy barátja. Az pedig nem sok jót ígér…
Ismét kísérlet a város nyugalmának megőrzésére: összehívtuk a tanerőket, tanfelügyelőket, az újságok főszerkesztőit, hogy tekintettel a ballagásokra, kerüljenek minden olyan megnyílvánulást, amely konfliktushoz vezethet. Nem hiszem, hogy mindenki be fogja tartani a megígérteket, láttam már Húsvét körül, milyen „eredménye” volt az ilyen kérésnek áprilisban.
Bukarestben elhalasztották a Parlament gyűlését június 18-ra, mert a bányászok betörtek az épületbe, a kormányépületbe is, és mindenhol rendfenntartókként „csapnak oda”! Munkásököl vasököl!!! Visszatérnek a kommunista allürök? Nem lehet kétséges, Románia mindenképpen sokat veszít nemzetközi hiteléből emiatt. Tetszett Ion Ratiu higgadt magatartása az invázió közepén, látszik, hogy a nyugati kultúrkörben nőtt fel, tudta kezelni a vérszomjas, szerencsétlen, fáradt, izgága embereket is. Domokos Géza is a kevesek közé tartozott, akik nem menekültek el valóságos vagy műpánikot színlelve a Parlament terméből, hiszen biztos volt benne, hogy helyt kell állnia. Büszke voltam rá! Ilyen események közepette elsikkadt, hogy Kamerun-Románia 2-1, nem is volt mit ünnepelni, talán csak a „tömegek” dühe nőtt. Több meccset nem is figyeltem, csak az eredményeket jegyeztem szorgalmasan a füzeteimbe.
Jellemző, hogy itthon milyen kétértelmű visszhangja van a bukaresti rendteremtésnek: sokan vélik úgy, hogy csak így lehetett megszabadulni a bukaresti „csőcseléktől” (golani). De mintha nagyon összecsengene a golan a huligan-nal, amire alig féléve Ceausescu utalt a temesvári események kapcsán! Vagy Iliescu és Petre Roman jobb szervező? Vagy „csupán” fiatalabbak? Mert hogy ugyanannak az „élcsapatnak” a tagjai, mint a lelőtt diktátor, az nem kétséges.
1990. június 15.
Vera és Kati hajnalban Budapestre indultak, de olyan fáradt voltam, hogy fel sem költöttek. Most, este tízkor sincs még hírem felőlük, de remélem ez azt jelenti, hogy szerencsésen megérkeztek Kulcsárékhoz. Nem sok reménnyel várom a felvételi eredményét, szó sincs róla, hogy optimista lennék.
Nagyon helyeseltem, hogy ma az RMDSZ hivatalos közleményben tiltakozott a kormány eljárása ellen az Egyetem téri tüntetés szétverésében. Mircea Dinescu költő is felháborodását és kiábrándultságát hangoztatta a bányászok manipulálása és az erőszakos cselekedetek miatt. Egyre kevesebb a remény arra, hogy ebben az országban demokratikus vezetés legyen, választások ide vagy oda.
Az országos események sodrában alig tudok figyelni a foci-VB-re, de az nyilvánvalónak látszik, hogy a házigazda olaszok és a németek erős csapattal rendelkeznek. Bár az olaszok elég nyögvenyelősen haladnak a csoportban, mindig nehezen kezdenek és Salvatore Schillacci révén van egy remek helyzetfelismerő csatáruk.
1990. június 16.
Most már nyugtalanít, hogy Veráékról semmi hír, pedig telefonálhattak volna. Különben is egész nap fejfájással küszködtem. Hangulattalannak véltem az Unirea liceumban lezajlott ballagást (bátyám kisebbik fia, Attila ballagott), a díszebéden sem volt jó a hangulatom, apósom bosszantóan idétlen dolgokat mondott, de hát aki már közel van a nyolcvanhoz…
Kilátogattam Édesapa sírjához egy csokor virággal. Radu Campeanu volt államelnök-jelölt szintén elítélte a kormány intézkedéseit a tüntetőkkel szemben valamint a bányászok kilengéseit.
A Román Televízió elnöke sajtókonferencián utasította vissza a külföldi sajtó vádjait, amelyek szerint az általa vezetett közintézmény a kormánnyal paktál és tendenciózusan, csúsztatásokkal tájékoztatja a közvéleményt. Természetesen a nyugati sajtó ezt nem fogja „bevenni”.
1990. június 17.
Bizonyítandó „pártatlanságát”, a tegnapi sajtókonferencia után a Román TV megszólaltatott több vezető értelmiségit, ellenzékit és „utca emberét”. Valamennyien elítélték a bányászokat Bukarestbe vezénylő Iliescu és Petre Roman intézkedéseit, miközben a kormány egyvégben mossa kezeit. Amelyek ennek ellenére, vagy éppen ezért, egyre piszkosabbak.
Elképesztő, hogy bár egy táviratot sem kaptam Veráéktól, semmi hír róluk. Csak az vigasztal, hogy amennyiben valami bajuk lenne, eddig megtudtam volna, a rossz hír szárnyakon jár. Míg a táviratkihordó talán nem jár hétvégeken ebben a fene nagy szabadságban. Közben az is zavar, hogy apósom-anyósom itt vannak velem és Öcsivel, emiatt hazaérkezésem után, este, sem a híreket sem a meccseket nem nézhetem zavartalanul. És úgy néz ki, hogy június 29.-ig itt is maradnak…
Azért azt megjegyzem, hogy a Belgium-Uruguay 3-1-es meccs meg a Spanyolország-Korea ugyancsak 3-1-es igencsak tetszettek.
1990. június 18.
A Tanácsnál kellett lennem, miután reggel az Uniónál kezdtem a napot. Hiába, Mezőbándon a helyzet nem nyugszik, az ideiglenes polgármestert folytonosan támadják, nem tud ilyen körülmények között dolgozni. Három órányit vitatkoztunk a hangadókkal, de nem hiszem, hogy az ideiglenes egyezség sokáig fog tartani, inkább tűzszünet jellege van: és nem látok a dolgok mögé, hogy mit is akarnak valójában a polgármester ellenfelei?
Furcsának tartom, hogy Király Károly, akit megválasztottak a Parlament alelnökévé, Iliescu pártját fogta! Biztosan jó oka lehetett rá, mindig tudta, mit kell tennie, de ezzel együtt kellemetlenül vettem tudomásul nyilatkozatát. Ebből is látom, hogy továbbra sem az „én asztalom” a politika, nem értek hozzzá.
Komoly gondok a szakiskolákba való beiratkozások körül: rengeteg az igénylő, hihetetlen a nyolc osztályt végzettek túljelentkezése, nem tudom, hogyan sikerül rendet teremteni a tanügyben ezen a területen? És mikorra tervezik az anyanyelven való szakiskolai oktatás visszaállítását?
Kommentár 2005-ből
Ki gondolta volna akkor, hogy azt fogjuk megérni később, hogy a szakiskolák tulajdonképpen elsorvadnak?! És hiába az eltelt tizenöt év, ma sincsenek anyanyelven oktató szakiskolák, a szinte évente változó tanügyi szerkezetek miatt nem is tudom igazán, vannak-e még szakiskolák, vagy mindenki csak egyetemre-főiskolára jár. Mintha nem lenne szükség alapos tudású, kitűnő kezű szakmunkásokra, akár betanított munkásokra is! Meg aztán a sok diplomás nem is hajlandó számára „megalázónak” tekintett feladatok elvégzésére, mindvalamennyinek íróasztalra, lehetőleg számítógépre és netán titkárnőre van igénye… Valahol nagyon elszúrtuk ezt a tizenöt évet ezen a területen is!
1990. június 19.
Végre távirat Pestről, minden rendben! Közben pedig Matildék is megérkeztek Temesvárról, kellemesen eldumáltuk az időt, egy kicsit felfrissültem a régi emlékek felidézésétől. Nagy érdeklődéssel hallgattam a Matild beszámolóját a Temesváron történtekről, az ottani hangulattól. Hiába, örökre ott marad a lelkem egy csücske egyetemi városomban. Meg aztán más emberek, más hangulat, az embernek szinte kedve támad oda költözni. Csak az a baj, mondja Matild, hogy Temesvár is Romániában van, és az idő múlásával egyre inkább asszimilálódik a bukaresti szokásokhoz.
Elkeserítő jelenetek a Parlament gyűlésein: az RMDSZ elnökét nem hagyják beszélni a Vatra képviselői, kifütyülik, kitapsolják. És egyetlen csoportosulás sem áll ki mellettünk!
1990 június 20.
Aljas hazugságokkal teli, durva támadás ismét Demény Lajos professzor ellen egy közleményben, amelyet a Maros megyei Front (mint parlamenti párt) is aláírt a Vatra és a Tanfelügyelőség mellett. Vajon a magyar tanfelügyelők miért nem fogalmaztak meg választ erre a förmedvényre? De hát február óta tudjuk, nem-igen füllik a foga egyetlen magyar nemzetiségűnek sem elfogadni vezető, felelős állást a felügyelőség vátrás közhangulatában. Ismét nagyon reménytelennek látom, hogy itthon maradjunk.
Katinak ma van az írásbelije, nagyon sokat gondoltam rá. De hírem nincs a hogyanról. Itthon a lakásban” nagy” tömegben” vagyunk, továbbra is nehezen viselem el, furcsa módon egyedül érzem magam Vera távollétében.
1990. június 22.
Nagyon nehéz nap ismét, az Uniónál órákon át vitattuk a szövetkezeti élet jövőjét, nagyon sokszínű a „csapat”, de legalább annyiban egyfajta egyetértés van, hogy mindenki próbáljon meg a saját lábára állni, a nagy közösködést szinte mindenki elutasítja.
Délben a Tanácsnál is büróülésen kellett részt vennem, itt ismét Mezőbánd ügye volt terítéken. Sikerült meggyőznöm a testületet, helyismeretem, minapi kiszállásom következtében elfogadtuk, hogy legyen szavazás a polgármester személyét illetően! Délután meghívottként a színházban megtekintettem a román tagozat Tache, Ianke si Cadir című vígjátékát, aztán este megint csak a szövetkezeti papírjaimat forgattam, a vendégekkel osztottam a világot.
Megjöttek Miskáék (most Pestről) és megnyugtattak, hogy az utazási körülmények civilizáltak, Veráék is jól vannak, beszéltek velük telefonon.
1990. június 23.
Nagy dolog a színes TV: Miskáéknál láttam a Kamerun-Kolumbia 2-1-es meccset valamint a Csehszlovákia-Costa Rica 4-1-et.
Kincses Előd levelet intézett Ion Iliescu elnökhöz, amelyben ügyének tisztázását kéri és annak garantálását, hogy békében hazajöhet. Nem hiszem, hogy választ fog kapni.
1990. június 24.
Vasárnap, két nagy meccsel: Argentína-Brazilia 1-0 és NSZK-Hollandia 2-1. Mindkét meccset színesben, Miskáékkal együtt néztük meg. Előtte Matilddal és Erzsike nénivel beszélgettünk, temesvári lapokat forgattam és Churchill könyvét olvastam.
1990. június 25.
Felháborító kísérlet a Vatra részéről: azt akarták elérni, hogy a magyar érettségizők a Bolyaiban írják újra a román nyelv és irodalom tételét, mert állítólag túl jól sikerültek! Nem elég, hogy nem idegen nyelvként tanítják a románt a magyar iskolákban! Szerencsére sikerült leállítani ezt az aberrációt.
Kiesett a román válogatott, büntetőrúgásokkal kaptak ki az írektől, Jenei nem merte támadóbb játékra ösztönözni csapatát, amely pedig jobb volt.
