1990. május 27.
Ismét rossz a hangulatom. A románság tömegének értelmi színvonala, a befogadó érzelem szinte teljes hiánya reménytelenné teszi a közeljövőt, és folyamatosan napirenden tartja bennem a kérdést: menni vagy maradni?! Az alakuló törvényhozó testület, az alkotmányozó Országgyűlés összetétele egyenesen elkeserítőnek látszik.
1990. május 28.
A Tanácsnál egyre feszültebb a helyzet: a munkatársak nem tudják, mi lesz a sorsuk az alakuló, új közigazgatási formákban, természetes igényük, hogy valaki mondja meg nekik, mire számíthatanak. Számomra egyértelmű, ahogy az UCECOM levelében is fogalmazott Dinga miniszter, hogy június elseje után semmiképpen nem akarok a politikában maradni. Ugyanakkor az RMDSZ megyei vezetése, de személyesen Markó Béla és Kolozsváry Zoli is arról győzködnek, hogy nem szaladhatok el most a politikai vezetés felelőssége elől. Én bizony nem látom, hogy értelme volna szerepet vállalnom a továbbiakban a politikában, elegem volt, úgy érzem, a márciusi kinevezésem óta sikerült biztosítanom (persze nem egyedül, de mégis!) egyfajta nyugalmat a megyében, megszólaltam a magyar közösség nevében, ahol és amikor alkalmam volt, országosan is, helyi szinten is, ezután már a közel negyed évszázada ismert szövetkezeti problémákra szeretnék koncentrálni, hiszen ott választott vezetőként nagyobb szükség van rám. Ha egyáltalán van valahol szükség reám, mert ebben is kételkedni kezdek.
1990. május 30.
Tovább folyik a mocskolódás a helyi román napilapban, minden lapszám legalább 3-4, durván magyarellenes hangnemű cikkel jelenik meg! Az objektivitásnak még a látszatát is kerülik.
A mai, közepes erejű földrengést a Tanács épületében éltem át háromnegyed kettő körül. Érdekes, nem voltam pánikban, bár előtte és utána szédültem, hányingerem is volt. Bukarestben állítólag halottak is voltak, több helyen erkélyek szakadtak le!
Sikerült ma hozzájutnom Vera és Öcsi útleveléhez, kicsit megnyugtató, hogy most már valamennyiünknek a zsebében van a kilépéshez szükséges, hivatalos okmány. Vagy éppen riasztó? Nem tudom eldönteni…
Levelet írtam a Képes Sport című folyóirathoz, kíváncsi vagyok, kapok-e választ a magyar foci kérdéseit boncolgató soraimra?
1990. május 31.
Nem tisztul a helyzet: most Aradon terjesztettek röpcédulákat a közelgő Trianon-évfordulóra utaló szöveggel, minden bizonnyal a SRI költeménye, igazolandó, hogy milyen éberek. A módszer ugyanaz, mint évtizedekig: a magyarok mindig Erdélyt akarták-akarják elrabolni (!?), ezért nyomás alatt kell tartani őket folyamatosan. És rettegésben, lehetőleg, hogy minél többen meneküljenek. A hetvenedik évforduló a gyászos emlékű aláírás kapcsán „kitűnő” alkalom az új szeku számára a vitézkedésre. Délután rövid beszélgetés Verestóy Attilával, majd Lórival a fogaimat kozmetikáztuk egy kissé. Amíg még itthon vannak!
1990. június 1.
Zűrös és zsúfolt nap, az Unió jövendőbeli személyzeti kerete volt a téma, nagyon nehéz dolgom lesz a leépítések miatt.
Délben „protokoll-ebéd” a protokoll-szobában Verestóy Attila, Markó Béla és Kolozsváry Zoltán társaságában. Az ennivaló mellett a politikai szerepvállalás fontossága volt terítéken. Végülis beleegyeztem, hogy addig megpróbálom folytatni a kettős felelősségvállalást, amíg meg nem szilárdulnak az új keretek a megye közigazgatásában. De kértem, amint lehet, azonnal vonulhassak vissza a szövetkezeti teendőimhez, erre ígéretet is kaptam.
A Bush-Gorbacsov csúcstalálkozó egyelőre nem szolgált semmilyen szenzációval. Igaz, most már nehéz is lenne ilyesmit elvárni, miután a fél év előtti, máltai csúcs után bekövetkezett a kelet-európai, volt szocialista országokban az évtizedek óta várt változás.
Nagy sikerként könyveltük el, hogy sikerült valutát vásárolnunk, ez némi biztonságot nyújt majd a jövőben, mert az elszabadulni látszó inflációt némileg kivédhetjük. Csak volna több lejünk ehhez!
Estefelé még egy rövid teniszezés is összejött Gézával, de most kikaptam tőle.
1990. június 2.
A szombat azzal kezdődött, hogy bosszankodtam, mert zárva találtam az újságos árudát és nem jutottam hozzá semmilyen hírlaphoz a Főtéren.
Az USA elnöke és Gorbacsov megállapodtak a csúcstalálkozón, hogy ezentúl évente legalább kétszer találkoznak. Nocsak!
1990. június 4.
Holnap Bukarestbe kell utaznom, lassan heti kötelezettséggé válik, hiszen Dinga jelezte telefonon, hogy jövő héten ismét számít rám. Nem örvendek neki, de ha már vállaltam, tennem kell a dolgomat.
Ma a Tanácsnál az iskolák ügye volt az egyik legfontosabb téma. Sokat és sokan vitatkoztunk azon, hogy érvényt kell szereznünk a januári, még a megyei Front által hozott, szinte egyhangú határozatnak, hogy az ősztől a Bolyai kizárólag magyar oktatási nyelvű intézmény lehessen. A román kollégák és tanügyiek nem akarják elfogadni, de szerintem ebből nem szabad engedni. Az már most világos, hogy központi politikai akarat nélkül nem lesz lehetőség a „visszamagyarosításra”.
Kommentár 2005-ből
Bármennyire is nehéznek láttam annak idején a jogos igény megvalósítását, a legrosszabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy az a bizonyos „központi, politikai akarat” csupán 2002 áprilisában jelenik meg írásban, amikor a kormányzó PSD és az azt a Parlamentben, kormányzaton kívülről támogató RMDSZ közötti, országos protokollumban megfogalmazzák és aláírják. De ezt is olyan formában, hogy fokozatosan, 2002 őszétől indulva visszafejlesztik a román tanítású nyelvű oktatást és így 2005 őszétől válik kizárólag magyar tannyelvűvé egykori iskolám! Cserében, a Papiu Ilarian nemzeti liceumban megszűntetik a magyar nyelvű oktatást.
És azt egyszerűen az abszurd kategóriába sorolom, hogy a protokollum aláírásának nyilvánosságra kerülésekor, magyar nemzetiségű tanárok és szülők tiltakozzanak a Papiuból való távozásuk ellen, pontosabban kinyilvánították, hogy nem hajlandók átmenni a Bolyaiba! Meg is jegyeztük többen akkoriban, hogy az erdélyi magyar politikus ilyenformán teljesen eszement helyzetbe kerül (nemcsak ilyen ügyekben, sajnos), mikor saját nemzetiség-társait kell meggyőznie a… saját jól felfogott érdekeiről. Hihetetlen!
1990. június 6.
Tófalvi Zoltán és Miska jöttek el hozzám, hogy vigyek egy filmet Lányi Szabolcsnak. Közben a fogaimat is kezelte Lóri, remélem, jövő héten befejezzük a hidak-koronák felragasztását, most elég kellemetlen érzés utazni, beszélni.
Délután repültem Bukarestbe, a Majestic-szállodában laktam. Két nagybányai ismerősnek magyaráztam el, mi történt volt Marosvásárhelyen, láttam rajtuk: hitték is, nem is amit mondtam, román nemzetiségűek lévén inkább a TV információit, ferdítéseit tekintették hitelesnek. Ilyenkor látszik, mekkora hátrány, hogy a TV oly egyoldalúan és oly gyakran szerepeltetett román nemzetiségű szemtanúkat.
Meglátogattam este az Egyetem-teret. A hangulat egyre feszültebb, nem lehet sokáig fenntartani ezt az állapotot. Bevallom, bár a célokkal egyetértek, a megnyilatkozási formát nem tartom elfogadhatónak. Egyre inkább az az érzésem, hogy a tüntetők között sok provokátor van, akik szándékosan lejáratják viselkedésükkel, megnyilatkozásaikkal az ügyet, amiért a döntő többségükben fiatal egyetemisták kivonultak eredetileg: a kommunista nómenklatúra kiszorításáért a hatalom berkeiből. Csak hát a demokratikusnak és szabályszerűnek deklarált választások után nehezen tudom elképzelni, hogy bárkit ki lehet majd (törvényesen!) ebrudalni a Parlamentből. Jól meg volt szervezve a hatalom átmentése, efelől most már kétségem sincs!
1990. június 7.
Kora reggeli beszélgetés Lányi Szabolccsal. Egyetértettünk abban, hogy az RMDSZ nem szabad megalkudjék, határozottan fenn kell tartania álláspontját minden, a magyar közösséget érintő kérdésben, de amennyire lehet, kerülnie kell a polémiát. Mindketten úgy véljük, hogy hiányzik egy erős, jól szervező személy, aki egyéni ambíciói háttérbe szorításával képes lenne többek között a pontos, hiteles adatok gyűjtését is megoldani. Hasonlóan vélekedett erről Verestóy Attila is napokkal előbb, világos, hogy erről sokat beszélgethettek előzőleg Szabolccsal.
Az UCECOM büro-ülésén többek között az volt a téma, hogy miért vált ki a Radu Jilavu által vezetett Prestarea Segesvár szövetkezet a megyei unió fennhatósága alól. Álláspontomat kifejtve rámutattam, hogy ilyen helyzetek gyakran fognak előfordulni, de csak akkor engedhetők meg az önállósulási törekvések, ha az érintett szövetkezetek visszafizetik, záros határidőn belül, vagyonjogi garanciák vállalásával, a szövetkezeti rendszertől az évtizedek során meghitelezett beruházásaik ellenértékét. Különösen a városokban lesz nagyon aktuális ezt a szempontot érvényesíteni, hiszen szerte az országban a legtöbb szolgáltató helyiség a blokkok földszintjén, központi, UCECOM-alapokból valósult meg. Sajnálattal láttam, hogy a kollégák nagy része semmiképpen nem engedne a centrifugális mozgásoknak, nem tudnak elszakadni a központosított irányítás „vörös vezérfonala” tapogatásától. Ezért meglepően kevesen támogatták elképzeléseimet, nem is szavazták meg általános eljárásként, hanem az volt a többség véleménye, hogy az ilyen szövetkezetek egyenes szálon az UCECOM-hoz tartozzanak, a megyei szövetségek kizárásával! Ez ellen néhányan tiltakoztunk, de a többségi szavazás ezt szentesítette!
Este indultam vissza, a vonaton a gyűlés során kézhez kapott dokumentumokat, szabályozásokat olvasgattam.
1990. június 8.
Az egész éjszakai zötykölődés a vonaton megviselt, fáradtan értem haza. Nem mentem be a Tanácshoz, egész napomat az Uniónál töltöttem, közben a Vointa sportklub vezetői állása körül kialakult konfliktust próbáltam kezelni, kevés sikerrel. A Kemendi család kontra Simon család „partiban” inkább a fiatalabb Kemendiék mellett vagyok, de a Simon Sanyi kényszernyugdíjazása miatt sokat kell majd hadakoznom a családdal. Emberileg értem, de több fantáziát látok abban, ha Kemendi veszi át a klub elnökségét. Bosszankodtam Kati miatt, az a benyomásom, hogy nem készül minden idegszálával a felvételire, így nem sok esélyt adok neki.
Hatalmas meglepetés a labdarúgó világbajnokság nyitányán: Argentína-Kamerun 0-1, kikapott a címvédő!
1990. június 9.
Gyárfás Pistáék itthon, takarítás közben Évával együtt jöttek látogatóba. Ráadásul szép ajándékkal leptek meg, Winston Churchill: A második világháború című, önéletrajzi regényét hozták. Lelkesen beszéltek a beilleszkedésük esélyeiről, szemmel láthatóan nekik könnyebben fog menni, mint Balázs Jóskának, de azért nekik is hiányzanak az itthon hagyott barátok, ismerősök, beszélgetések.
A világbajnokságon Románia-Szovjetunió 2-0, nagy ünneplés az utcákon, a városközpontban. Mit mondjak, nem lehet majd bírni az elfogult kommentárokkal…
