1990. május 13.
Befejeztem Köstler: Sötétség délben című, kiváló, nagyon lehangoló regényét. Elképesztő, mennyi értelmes ember élt a század közepén, akik mind értették és le is írták, hogy a kommunizmus egy hatalmas tévedés, ez az ideológia még a fasizmusnál is rombolóbb! És mi csak mostanában kezdjük kapiskálni…
1990. május 14.
Bonyodalmak a marosszentgyörgyi polgármester körül. Ismét leváltották a magyar polgármestert, úgymond a márciusi eseményekben betöltött szerepe miatt! De majd egy hét múlva kiderül, ki nyeri meg a választásokat!
Egésznapos fogadóóra, rengeteg panaszossal, a szovátai Gagyi házaspár ügye tűnik a legbonyolultabbnak, nem látom, hogy tudok rajtuk segíteni.
Este Bukarestbe repültem, a Negoiu szállodában aludtam.
1990. május 15.
Egész napos gyűlés az UCECOM-nál, jó beszélgetés, biztató kilátásokkal Dinga elnök úrnál. Úgy érzem, fog ez menni, bár elég laza dolognak tartom az alelnöki funkciómból származó jogaimat. És pénz sem jár érte, sajnos…
Az Egyetem téri tüntetés hevessége hetek óta nem csillapszik. Meglátogattam a téren összesereglett, hosszú sátorozásra berendezkedett tömeget. Bevallom, nem tudom megérteni, mire számítanak?! Hogy elhalasztják a választásokat? Azt még értem, hogy tiltakoznak a restauráció ellen, remélem is, hogy a választások demokratikusan leváltják a sok demagóg vezért, de ha nem hiszünk a választások tisztaságában, akkor mi következhet? Csakis újabb, véres utcai harcok. Amit nem kívánok.
Sima hazarepülés, imádok hazatérni. Szokatlanul hosszú beszélgetés a jövőről Öcsi fiammal, sokat kérdezett, az Egyetem téri eseményekről is. Ő nagyon szorít az ottaniaknak, én kételyeimet osztottam meg vele a sikerességet illetően.
1990. május 16.
Átadtam Gileanak a levelet, amelyet tegnap Bukarestben Dinga írt alá. Tudatja a NEIT-tel, hogy felelős pozícióim (megyei elnök, országos alelnök) miatt legkésőbb június elsejétől mentsenek fel a Maros megyei NEIT alelnöki feladatköréből, hiszen amúgy is megszűnik ez a képződmény. Gileát nem túlságosan hatotta meg a levél, mert szerinte csak akkor „szabadulhatok”, ha majd megalakult a Parlament két háza. Elkeserítő perspektíva!
1990. május 17.
A választási kampány utolsó napja. Király Károly felszólította a magyar közösséget, hogy semmiképpen ne szavazzon a Frontra és Ion Iliescura. Csak hát sem Ratiu, sem Cimpeanu nem szimpatikus, akkor pedig egyikre sem fogok szavazni! A TV-vitában mindhárman csak udvarias általánosságokat mondtak, tiszta időpocséklás volt nézni, mérges is voltam magamra.
Egyre jobban foglalkoztat, hogy Kati nem tanul eléggé alaposan a felvételire, de tehetetlen vagyok, képtelen a helyzet megváltoztatására, meg alig vagyok itthon különben is.
1990. május 18.
A „menni vagy maradni” összmagyar társasjátékot gyakoroltuk Miskáéknál, Lóri és Gizike jelenlétében. A következtetés: menni kell, mert itt semmi esély a normális élethez a mi számunkra, életkorunk olyan szakaszában vagyunk, hogy talán még elcsíphetünk egy jobb esélyt most – évek múlva késő bánat. És mégis: nagyon nehéz az elmenetel mellett döntenünk.
Napközben vezetőtanácsi ülés az Uniónál. Még kézben tudom tartani a vezetőket, de elég ennyi? Nyugtalanul fekszem le.
1990. május 19.
Amerikai küldöttséget kellett fogadnunk a Tanácsnál, a választások felügyeletére érkeztek. Egy csapat olyan személy benyomását keltették, mint akik a Holdra szálltak, fogalmuk sincs semmiről, de bizonyára majd nagyon „okosakat” fognak nyilatkozni.
Este Verával a Studió-teremben megtekintettük Frank Widekend: A hőstenor című darabját, nem tetszett sem az előadás, sem a játék, de nem is voltam képes ráhangolódni, ítéletem nem objektív.
1990. május 20.
A szavazás, az első, demokratikus szavazás nagy napja! Édesanyával sorban álltunk a szakiskola elött, órákig tartott a várakozás, hihetetlenül fegyelmezetten vártak sorukra az emberek. Közben azon keseregtem, Édesanya mennyire leépült, szellemileg elesetté vált. Sajnos, a folyamat visszafordíthatatlan. Együtt mentünk be a szavazófülkébe, megengedték, hogy segítsek neki. Néhányan a szavazóbizottságból felismertek és csodálkoztak: miért álltam sorba? Mert így természetes, mondtam, különben nekem máshol is ki kellett állni egy sort, hiszen nem ebben a körzetben kellett leadnom a szavazatomat.
Késő délután befejeztem Raffay Ernő könyvének olvasását. Megjegyeztem magamnak, hogy a román külpolitika alapja, évtizedek óta legalábbis: mit kezdjek az igazsággal (vagy helyesebben: mit érdekel engem, mi az igazság), ha a nemzetemről (hazámról) van szó?! Ezt nem tudta a magyar külpolitika soha megtanulni…
Kommentár 2005-ből
Hetekkel ezelőtt bemutatták a Trianon című filmet az Antena 1 román TV-adón, és a kommentátorok között ott volt a film egyik szaktanácsadójaként Raffay Ernő történész. Minden igyekezete ellenére még számomra sem volt meggyőző megszólalásaiban, olyan értelemben, hogy a felvetett kérdésekre nem tudott pontos, határozott válaszokat megfogalmazni vagy legalább diplomatikusan kikerülni a csapdákat, amelyeket a többségben jelen levő román publicisták és történészek állítottak neki kérdéseikkel. Többet reméltem tőle, a film minősítése pedig igencsak nehéz, hiszen a magyarság java által ismert történelmi tényeket tükröző, dokumentáris jellegű képsorokat érzelmileg magyarként érthető, de román fül és szem számára elfogadhatatlan, művészileg is megkérdőjelezhető jelenetek váltották. A bemutatás és a kerekasztal-beszélgetés nem sokkal vitte előre a helyzet valós megismerésének ügyét a románság számára. Vajon mi lett volna, jutott eszembe a beszélgetés alatt, ha Raffay kivágja: Románia mind Erdélyt, mind Dobrudzsát, de még Besszarábiát is furfanggal és hintapolitikával szerezte meg?! Talán rá is borították volna az asztalt!
1990. május 21.
A választás első részeredményei lesújtóak: a Front elsöprő többséget szerzett, igaz, az RMDSZ a második legnagyobb politikai alakulat a maga alig 7-8 százalékos eredményével. Ezzel együtt valóban kommunista restaurációról lehet beszélni.
A Maros megyei helyzet szerint az RMDSZ talán 50 százalékot is elér!
1990. május 22.
A Parlament két háza szinte egyszínűen „frontos” lesz. Erről tárgyaltunk Miskával és Bakó Jóskával a teke utáni szaunában. Lazítottam, mert ha engednek, ha nem, a Tanácsnál maradt szerepemet nem akarom folytatni olyan intenzitással, mint eddig tettem, nagyon elegem van.
1990. május 23.
Antalffy Gabi azzal a hírrel lepett meg, hogy talán Onucsán Ibi hazajönne családostól. Vajon mi történhetett: hiszen mindent megkaptak odaát, lakást, állást. A lelkiismeretfurdalás, a beilleszkedési nehézségek vagy a gyerekek miatt jönnének? Kíváncsi vagyok, hogy tudjuk majd kezelni alapszabályszerűen az ügyet, hiszen közgyűlés választotta elnökről van szó!
Megkaptam Gyárfás Pistáék címét, Mohácson telepednek le.
1990. május 25.
A Cuvintul liber napilappal hadakoztam; a zsidó temető feldúlását állították be olyan aljas módon, amely jellemző rájuk hónapok óta. Lazar Ladariu főszerkesztő és csapata nem képes felfogni, mekkora felelősséget visel mindazért, ami Marosvásárhelyen történik, az uszító hangnemet visszautasítottam, ebben még Gilea is egyetértett velünk. Később többen próbáltak meggyőzni arról, hogy a doamna Balaneanut nem kell kitenni a szövetkezetből, célozgatva arra, hogy csak azért került ebbe a kínos helyzetbe, mert… román! Pont jókor emlegette ezt Moisoiu, Cindea Radu és mások. Persze nem mondtam, hogy nincs módomban beleszólni a dologba, de segítséget biztosan nem várhatnak tőlem!
Délután Fekete Marikától búcsúztunk, Ceglédre költözik. Este színház, Kusin szlovén szerző Galócza című darabját néztük meg, nagyon fáradt voltam hozzá, de azért nem volt rossz.
1990. május 26.
Az immár hagyományosnak tekinthető találkozó egykori osztálytársaimmal és Filep Sanyi bácsival, osztályfőnökünkkel. Jelen voltak Ignácz Anikó, Incze Rózália, Huszti Gyuri, Kallós Anikó, Koros Miki, Kakasi Margit, Mánya Béla, Páter Gyöngyi a férjével, Sármási Magdi, Raáb Éva, Szurkos Géza, Tóth Bálint,Turbucz Kati, Vargha Ági, Varga Boldizsár. Jó hangulatban tervezgettük a jövő évben esedékes, harmincéves találkozót és elmeséltük, ki merre van, mivel foglalkozik a nagy felfordulás után.
Még délelőtt kevésbé idillikus hírt kaptam Miskától: bizalmas forrásból tudta meg, hogy a katonai körzetekbe kizárólag román nemzetiségű tartalékosokat hívtak be arra az esetre, ha valaki(?!), belső vagy külső(?!) ellenség megtámadná az országot! Biztató jövő elé nézünk.
Kommentár 2005-ből
A felsorolt egykori osztálytársak közül időközben elhunyt Raáb Éva, és nincs már közöttünk osztályfőnökünk sem. Jellemző azonban, hogy az akkor megjelentek közül senki nem telepedett ki, ezt később is jólesően nyugtáztuk a rendszeres találkozókon. Végülis a 46-os (!) létszámú osztályból közel harmincan a mai napig itthon vagyunk, ami az események ismeretében nem rossz arány. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy gyerekeink többsége viszont már határon-határokon túl keresett megélhetést, függetlenül attól, hogy mi, a szülők, milyen mesterségben, társadalmi pozíciókban voltunk a kilencvenes években. Ezeket a sorokat egy kissé a magam „vigasztalására” is jegyzem, mert folyamatosan úgy éreztem, hogy valamivel több energiával kellett volna itthon maradásra ösztönöznöm mindkét gyerekünket, de ilyenkor látom, hogy másoknak sem sikerült. Sajnos.
