1990. április 28.
Idehaza rengeteg gond szakadt a nyakamba: többen a munkatársak közül siettek a kedvezményes nyugdíjazás lehetőségével élni, mások menekültek, tőlem vártak biztatást és „igazolást” a megfutamodásukra (nem értettem egyet velük, de nem is tudtam senkit visszatartani). Ma nem is mentem be a Tanácshoz, csupán a hivatalos papírokat kellett aláírnom, amelyeket onnan átküldtek.
Este a TV-ben Iliescu és Petre Roman magyarázták a bizonyítványukat a Bukaresti, Egyetem téri kommunistaellenes tüntetés-sorozat kapcsán. A nemzetközi sajtótájékoztatón nem nagyon hagyták szóhoz jutni a külföldi újságírókat, szokásos lehengerlő stílusukban azt állították, hogy demokrácia van és magától fel fog oszlani a tömeg. Petre Roman francia nyelvtudása sokat segít neki az imázsépítésben, de ettől még nem lesz hitelesebb, legalábbis nálam. (De az persze kit érdekel?)
1990. április 30.
Miska édesanyja telefonált: végre lap érkezett Miskáéktól, és telefonon is beszélt velük! Bernben vannak mindketten Erzsébettel. Furcsa, de az az érzésem, hogy vissza fognak térni, aminek természetesen nagyon örvendenénk.
Verával megbeszéltük, hogy a nyáron, de legkésőbb ősszel kifestjük a lakást: mi ketten, a parkettet is felújítjuk és ismét lakkozzuk. Vagyis: mi maradunk! Pedig a választási kampányban elhangzó szövegek nem sok optimizmusra adnak okot. De maradunk!
1990. május 1.
Még ma sem kellett hivatalosan bemenni, de azért sokat olvastam, egyebek mellett befejeztem a Bűn és bűnhődést, nyomasztó volt. De az sem kellemes érzés, hogy holnaptól ismét „beindul a verkli”.
1990. május 2.
Mindenfelé személyi kérdések, Tanácsnál, Uniónál. A Tanácsbeli munkatársakat jobban megértem: a volt rendszer apparátusában dolgoztak, szeretnének innen kiszakadni, talán hogy lekopjon róluk ez a rossz kapcsolat.
Újabb ismerősök (Fekete Marika, talán Csernátoni Gyuri is) jelentették be, hogy mennek Magyarországra véglegesen. Nem is értem, miért „leltározom” a távozókat, de egyszer talán össze kellene adnom a csupán általam ismert neveket. Milyen szomorú, tragikus kis lajstrom lesz!
Holbach-Bordi Juliéknál átvettem a frankfurti németek ajándékát, amelyet Simon Jancsi juttatott el hozzájuk: nagyobb mennyiségű xerox-papír, indigó, írószerek stb., ezeket holnap át kell adnom az RMDSZ-nek.
Napközben és este focimeccseket is néztem, Dinamo-Steaua: 6-4, a kupadöntőben. Mintha teniszmeccset játszottak volna. Juventus-Fiorentina 3-1, az UEFA-kupa döntőjének első mérkőzésén, visszavágó két hét múlva.
1990. május 3.
Telefonált ismét Balázs Jocó Magyarországról, reménytelenül vágyik haza! Számomra megfoghatatlan, hogy ennyire elhagyja magát, de biztosan nem lehet könnyű a beilleszkedés.
Balogh Csaba keresett meg egy személyes ügyben, a sógornője fiát kellene beajánlanom András Dezsőnek a Higiéna szövetkezethez, talán sikerülni fog.
Délben a szászrégeni könnyűipari szövetkezetet kerestem fel, sok gonddal küszködnek ott is, rengetegen távoztak a szalagmunkára betanított munkások közül is, nehezen tudnak folyamatosan dolgozni, a szerződéseknek eleget tenni.
1990. május 4.
Nagyon rossz hangulatban írom ezeket a sorokat: ma törölték a jelöltek sorából (többek között) Kincses Elődöt és Smaranda Enachét, úgymond destabilizáló tevékenységük miatt!
Továbbra is kilátástalan hadakozás a rosszindulattal, a magyarellenességgel, csak most „demokratikus keretek között”! Nagyon magam alatt vagyok, mert ahhoz sem érzek erőt, hogy elszaladjak, ezt is be kell ismernem és ez nem tölt el örömmel. Ráadásul az is nyomaszt, hogy legalább egy, de inkább két kollektíva is figyel a szavamra, véleményemre, elvárja, hogy irányt és értelmet szabjak tevékenységének és biztassam a jövőt illetően. Nagyon nehezen megy.
1990. május 5.
Két szövetkezet hadakozik (a Muresul és a Solidaritatea) az ingatlanok és aktívumok megosztása fölött, én inkább Blaj Lacinak adok igazat (Muresul), de pártatlannak kell lennem.
Zajlik a kampány, sok alattomos híreszteléssel, egyesekkel szemben a személyi jogok durva megsértésével. De legalább sikerült egy kicsit dumálni Makkai Jánossal, és örömmel tapasztaltam, hogy továbbra is egy húron pendülünk.
1990. május 6.
A választási kampány hevében Brailán megpróbálták tettlegesen bántalmazni Radu Cimpeanu liberális-párti államelnök-jelöltet. A TV tanúsága szerint mindenesetre alaposan megverték a munkatársait, akik őt körülvették. Hát, ha ez a demokrácia?
Éjfél körül Simon Jancsi hívott Mannheimból. Nála van Kincses Előd, és arról érdeklődik, hogy jöjjön-e haza több mint egy hónap távollét után? Személyes véleményemet fogalmaztam meg: jöjjön! Elismertem, hogy ez biztosan kockázattal is jár, ennek ellenére arra biztattam, jöjjön haza! A döntés joga persze személyes ügy, de úgy érzem, ha nem jön, akkor sok mindent megpróbálnak egyesek rákenni, kihasználva távollétét. Megköszöntem közben Jancsinak az RMDSZ számára küldött ajándékcsomagot.
Kommentár 2005-ből
Sajnos, Előd nem jött haza akkor. Megértem egyébként, nem elítélően jelentem ki sajnálatomat, hiszen könnyű volna azt állítani (most, utólag!), hogy én bizony jöttem volna az ő helyében. Mégis azt érzem, hogy talán sikerült volna meggyőzőnek lennie, ha itt van közöttünk. Gondoljunk bele: Király Károly még mindig igen fontos pozíciót töltött be, szenátorrá is választották május 20-án, meggyőződésem, hogy sokat tett volna, többekkel együtt, hogy a marosvásárhelyi, magyarellenes pogrom egyik szenvedő alanya, Kincse Előd ne kerüljön megalázó módon börtönbe. Azt is tudom, hogy nem lett volna könnyű élete itthon sem Elődnek, de talán könnyebb, mint évekig Magyarországon kényszerűen meghúzódni.
1990. május 7.
Ma délelőtt rövid beszélgetést folytattam Ion Ratiuval, a Nemzeti és Kereszténydemokrata Parasztpárt országos elnökével. Civilizált, világot járt ember, formailag Plesa doktor mutatta be, beszélgetésünk is inkább kölcsönös udavariasságokkal volt tele.
Az országos NEIT megtárgyalta a „vásárhelyi eseményeket”, de nem hozta nyilvánosságra véleményét. Biztos nem mernek annyi hazugságot a közvélemény elé tárni. Mármint a magyar közvélemény elé, mert én ismerem jórészét a jelentésnek és az minden, csak nem objektív, erősen elfogult a románság iránt.
A Vatra Romaneasca első kongresszusa felháborító kisebbségellenes – főleg magyarellenes – hangulatban zajlott. Mi mást várhattunk?!
1990. május 8.
Végre képeslapot kaptunk Miskáéktól, Lausanne-ból érkezett, azt írják: jönnek! Vagyis beigazolódni látszik megérzésem!
1990. május 9.
A mai nap eseménye nem a második világháború évfordulója, hanem az, hogy megérkeztek Miskáék! Csak késő este mehettünk át hozzájuk, nagy dumapartira, mert napközben koszorúzásokhoz voltam köteles megjelenni a városközpontban, a román hősök emlékművénél, majd Marosorbón is.
Még reggel Pop Dorel beinvitált néhányunkat egy pohár italra, kávéra, születésnapja alkalmából. Formailag eleget is tettünk a meghívásnak, csak figyelmeztetnem kellett arra, hogy a rövidujjú inge felső zsebéből kikandikáló dollárokat valahova máshova tegye! Ő köszönte a figyelmeztetést, de nem értette meg, hogy nem az ellopástól akartam megóvni, hanem kihívónak tekintettem, hogy ő, akit többen vádoltak azzal, hogy a külföldi segélyekkel, az üzemanyag ingyenességével üzletelt, jobban teszi, ha nem kérkedik ezzel a pénzzel.
Délután Csernátoni Gyuri keresett meg, hogy segítsek neki a kitelepedési formanyomtatványok kitöltésében. Pedig „Tóni” nem ijedős fiú, mégis megy! Felemlegettük, hogy alig három hónapja együtt voltunk Pesten, Csillebércen és akkor még minden szépnek látszott: vagy csak mi voltunk naivak? Ez a valószínűbb.
Miskáék ugyan visszatértek, hoztak magukkal egy színes TV-t is, sok jó könyvet, miegymást, de nincsenek nyugodt hangulatban. Felkavarta őket ez a német-osztrák-svájci körút és nem tudják, mit hoz a jövő. De ki tudja megmondani?!
1990. május 11.
Négy hét után újból megnéztük a Mózest, de sajnos Öcsi nem tudott velünk tartani. Napközben szokásos ingázás a Tanács és az Unió között. Rácz Bandi kollégám nyugdíjazási ünnepségére is benéztem rövid időre, majd a budapesti Híradástechnikai Szövetkezettel próbáltam telefonkapcsolatba lépni, sikertelenül.
1990. május 12.
A tegnap megkezdett, temesvári tüntetés mára csendesen véget ért. A kommunista hatalmi restauráció veszélyére figyelmeztető tüntetésre jobban kellett volna figyelnem, valóban megvan annak az esélye, hogy a volt kommunista vezetés második vonala ragadja magához a kormányrudat a választások eredményeként. Rossz a közérzetem és a lelkiismeretem is.
