1990. április 11.
Hazarepültem, itthon a családban minden rendben, Öcsi átiratása a Bolyai esti tagozatára sikeresen intéződött. A városban és a megyében, kétnapos távollétem alatt nem lettek egyszerűbbek a problémák. Egyre több gyárban van nyugtalanság és bizonytalanság, rengeteg ember sorsáról semmi biztosat nem tudni: szabadságot vettek-e ki, vagy ki is akarnak telepedni?!
1990. április 12.
Idegfáradtság, szédülés, rosszullét, de be kellett mennem így is, megint csak estefelé keveredtem haza. Egy svájci úriemberrel, Belle Istvánnal volt hosszabb megbeszélésem, szeretne segíteni vállalkozás beindításával a munkahelyteremtésben. Szimpatikus, szinte tökéletesen beszéli még most is a magyar nyelvet (harminc éve él Svájcban).
A parlamenti bizottság levonta a következtetéseket a marosvásárhelyi események történéseit illetően – és megtartotta a véleményét: magának. Állítólag majd a megalakulandó Parlamentnek fogják bemutatni a jelentést. Verestóy Attila és Lászlóffy Pál szerint teljesen félrecsúszott (csúsztatott) a jelentés, ők nem is fogadták el következtetéseit.
Felháborító, hogy miközben a Népújság tartja ígéretét, a Cuvintul liber mintha fokozta volna gyűlölködő és gyűlöletet szító írásainak számát. Felhívtam Lazar Ladariu főszerkesztőt, azzal replikázott, hogy a cenzúra megszűnt!
1990. április 13.
Ugyanaz a kétlaki élet ma is a két munkahely között. Este élmény volt a Mózes bemutatója, Ferenczi Istvánnal a címszerepben. De nem szeretem a premiereket, majd még meg akarom nézni később is a Madách-darabot. Előadás után Makkai Jánossal jöttünk haza, és egy pohár konyak mellett beszélgettünk a kilátásokról. Majdnem egyformán látjuk a jövőt.
1990. április 14.
Figyelembe véve, hogy nem éreztem jól magam a héten, meg aztán Húsvét nagyszombatja is van, mára kicsikartam egy szabad szombatot. Olvastam, pihentem egész nap.
1990 április 15.
Látogatáson „fogadtam” Lányi Szabolcsot, el is humorizáltunk ezen, hogy bezzeg, milyen „fontos elvtársak” lettünk mindketten! Megkért, igyekezzek minél több konkrét bizonyítékot szerezni a marosvásárhelyi eseményekkel kapcsolatban. Hiába magyaráztam, hogy itt nekünk igazságot úgysem fognak szolgáltatni, kitartott amellett, hogy a tények nagyon fontosak, de azokat profi módon kell felkutatni és bemutatni, mert a Securitate ma is él, ha S.R.I.-nek nevezik is, és azok bizony nem ijedős fiúk, a bőrén tapasztalta az elmúlt bukaresti éveiben.
Délután négy katonai helikopter körözött nagy zajjal a város fölött. Mi éppen a temetőben voltunk Verával, az Édesapa sírjánál. Hazafelé benéztem a székházba, és megkérdeztem telefonon a rendőrségen, mi ez a nagy felhajtás… Persze semmit nem tudnak…Hozzászokhattam volna.
1990. április 16.
A gyerekkoromban annyira várt húsvéti locsolkodásban nem nagy lelkesedéssel vettem részt. Minden ismerős, barát azt feszegette, hogy én biztos tudom, mi várható. Mások folytonosan azzal a kérdéssel gyötörtek, hogy mi megyünk-e vagy maradunk, tőlem várták-várják a biztatást vagy lebeszélést. Nagyon kifáradtam ettől az ünneptől.
Nagy Péterék is készülnek, mások is sokan próbálnak legalább tenni valami lépéseket kifelé, miközben mi tovább habozunk. És ha azért tétováznánk, mert úgy érzem helyesnek, hogy maradjunk, még hagyján, de magamnak nem hazudhatok. Kiábrándulást érzek szinte mindenből, fájdalommal, de irígységgel is figyelem barátaink készülődését.
1990. április 17.
A „dolgos hétköznapok” ugyanúgy folytatódnak az ünnep után, mintha semmi nem változott volna. Holott egy hónap múlva itt vannak a választások, és a Tanácsnál egymást érik az értekezletek. Engem csak az bosszant ebből, hogy nem foglalkoztat a választásokra való készülődés, alig várom, hogy kiszakadjak a politikából, miközben komoly dolgokról nem lehet értelmesen senkivel sem tárgyalni, mert körülöttem majd mindenki pályázik valamilyen leendő funkcióra. Miközben nekem igen sok van, de azokból egyelőre nem tudok szabadulni.
Az unióval többet kellene foglalkoznom, a közösség el is várná, de most még egy hónapig nem-igen tudok változtatni a helyzeten.
1990. április 19.
Nálam is elszakadt ma a türelem fonala: alaposan kipakoltam a vásárhelyi Rádió személyi összetétele kapcsán. Az etnikai arányokat messze figyelmen kívül hagyó állapotok felháborítottak, ráadásul az adások többségében hamis hírekkel, a Cuvintul liber lap stílusában tartják fenn az itteni magyarokban a fenyegetettség érzetét. Igaza van Makkainak: csak azért is itt kell maradni, hogy ne érezzék jól magukat!
1990. április 20.
Mezőbándi kiszállás után fogadónap, el sem sorolom, hányan jártak nálam, románok, magyarok vegyesen, ahogy megszokhattam. Hiába, az elnök úr szenátorságra pályázik, majdnem egész héten Bukarestben tartózkodik. Ugyanakkor Rusu alelnök-kolléga megkapta a vízumot, készül Németországba. A hét évvel ezelőtt kiszökött egyik testvére hívta meg, így aztán csak ketten, Kolozsváry Zolival tartunk fogadóórákat.
1990. április 21.
A szombat délelőtt csendes volt a Tanácsnál, utána az unióbeli irodámból hazahoztam a levelezést és a kimutatásokat meg a kongresszusi anyagokat. El is vitte az egész délutánomat az olvasás, de este nekikezdtem Szekfű Gyula: A magyar állam életrajza című kötetének.
1990. április 22.
Édesanya nálunk ebédelt, Mici nénit is áthívtuk beszélgetni. Nagyon aggódik Miskáék miatt, azt sejti, hogy nem térnek haza. Most mondtuk volna azt, hogy mi is így tudjuk?! Töredezik a marosvásárhelyi magyarság. És nemcsak…
1990. április 23.
A nap híre, hogy tegnap megválasztották Domokos Gézát az RMDSZ országos elnökévé, Szőcs Géza lett a szervezet főtitkára. A fiatalabb szárny előretört a megfigyelők szerint, a szervezet központja Kolozsváron lesz.
Ugyancsak reggel hétkor telefonon értesültem András Dezsőtől, hogy Onucsán Ibiék Kaposváron telepedtek le, kaptak egy háromszobás szolgálati lakást, mindketten Attilával állást is. Tehát most már távozásukat véglegesnek lehet tekinteni.
Az uniónál kezdtem a napot egyébként, a Tanácsnál fejeztem be, estig maradtam az irodában.De még éppen idejében értem haza, hogy Simon Jancsival beszéljek, Németországból hívott telefonon és érdeklődött az itteni helyzet felől.
Kommentár 2005-ből
Az olvasó számára talán feltűnő, hogy azokban a hetekben-hónapokban édeskeveset jegyeztem le az RMDSZ tevékenységéről. Ez a valóság, a magyarázat pedig roppant egyszerű: a szervezet munkájában csak olyan szinten vettem részt, ahogy megkívánta az akkori városi és megyei vezetés, de nem terheltek megbízásokkal, gyűlésekkel, mert ezt a nagyon kényesnek bizonyult feladatot bízták rám, és azt is megértették, hogy emellett ott van a szövetkezeti felelősségem is. És volt még valami lényeges ebből a szempontból: folyamatosan hangoztattam, hogy nem óhajtok a választások (május 20.) után politikai funkciót vállalni, ezért nem is iratkoztam fel egyetlen névsorra sem, amelyeket akkor állított össze a szervezet minden megyében a képviselői helyekre. Ma sem bánom, hogy nem törekedtem a Román Parlamentbe.
1990. április 24.
A délelőtt nagy rohanással telt, délig meg sem álltam, majd az uniónál megbeszéltük a kongresszus idejére a munkarendet itthon, aztán este, huszonhatodmagammal Bukarestbe repültem. A Modern szállóban kaptunk elhelyezést, autóbusz vitt oda valamennyiünket, jól szervezett volt az érkezés. Halmágyi Ferivel közösen laktunk egy szobában.
1990. április 25.
Ha még nem lett volna elegem a sok funkcióból, akkor most megkaptam: megválasztottak az UCECOM alelnökének! Igaz ugyan, hogy ez inkább afféle tiszteletbeli és etnikai alelnöki funkció, de rajta lesz a nevem minden országos határozaton, döntésen, ha aláírom, ha nem. Történt, hogy nagyon az elején (másodikként) jelöltek a hozzászólásra a Köztársasági Palota nagytermében megrendezett Kongresszuson. Bár elég rövidre akartam fogni mondandómat, le is írtam mintegy két oldalban, miután felolvastam, úgy éreztem, ilyen alkalmat keresve sem találhattam volna jobbat, hogy elmondjam a nyílvánosság elött a véleményemet a marosvásárhelyi eseményekről. Arra hivatkozva, hogy nemcsak mint a Maros megyei Kisipari Szövetkezetek Szövetségének elnöke vagyok jelen, hanem egy hónapja a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa Maros megyei alelnöke is, szabadon, minél kevesebb pátosszal igyekeztem megértetni a küldöttekkel és főleg a nagy számban jelen levő médiával, hogy Marosvásárhely nem az a város, ahol magyarok és románok egymásra vadászva töltik a napjaikat, hanem civilizált, művelt emberek városa, amely szívesen lát vendégül bárkit, aki jó szándékkal látogatja meg. A vallási toleranciáról szóltam, amelyben Marosvásárhely századokkal előbb európai példát mutatott, és meghívtam mindenkit, akit a félrevezető tájékoztatás megtévesztett: jöjjön el hozzánk és saját szemével győződjön meg a valóságról! Ösztönösen éreztem beszéd közben, hogy nem szabad románellenesnek tűnnöm, ezért nem mondtam ki, hogy vidéki, megtévesztett román embereket szállítottak be a városba, hogy a magyarokat megverjék, de azt kimondtam, hogy nem marosvásárhelyi illetőségűek verték egymást, hiszen azok egymásnak szomszédai, barátai, netán rokonai is, ilyet senki nem gondolhat komolyan. Engem is meglepett, milyen kitörő taps fogadta beszédemet, és míg a helyemre tartottam a termen keresztül, többen megállítottak a sorokból, hogy kezet szorítsanak. Az általános lelkesültségben Maria Cosma Kolozs megyei elnöknő azt javasolta, hogy hozzon létre a Kongresszus egy etnikai alelnöki funkciót és arra engem javasolt megválasztásra. Valóságos közfelkiáltással fogadták el ezt a javaslatot, meg voltam eléggé zavarodva a felém áradó szimpátiától, amely aztán a szünetekben sem hagyott nyugodni. A munkálatok gördülékenyen zajlottak, a vezetőség megválasztása sem okozott senkinek meglepetést, az egykori vezetők közül csupán a pénzügyi alelnök, Fulga maradt benne a szűk vezetőségben, de az is igaz, hogy az elnök Dinga és a másik két alelnök (Proca és Dragan) szintén „régi motorosok” voltak a szövetkezeti hálózatban, egyikük exportos volt, a másikuk műszaki osztályvezető az UCECOM-nál. Számomra ez kedvező, nem ismeretlenek, remélem, jól együtt tudok működni velük.
Meg kell említenem, hogy a szálloda felé tartva is feltűnt, milyen nagy tömeg táborozik az Intercontinental szálló előtti téren, kommunizmus-ellenes jelszavakkal, Iliescu és Petre Roman azonnali távozását is követelve, a Temesvári Kiáltvány nyolcadik pontjának értelmében.
Este a teljes Maros megyei küldöttség és néhányan más megyékből is, megünnepeltük az alelnökké választásomat. Csak tudnám, hogy ez milyen újabb feladatot fog jelenteni, hiszen már így is időszűkében dolgozom állandóan.
1990. április 26.
Az előzetesen három naposra tervezett Kongresszus már ma véget is ért, van egy olyan érzésem, hogy siettünk elhagyni a fővárost, vezetőink nagyon szabadosan kezelték a statutáris problémákat, hogy szabaduljanak a sok vidékitől. Miután elfogadtuk a programokat, felkerestük az ICECOOP-ot, ahol viszont csak holnapra ígértek megbeszélést az exporttal kapcsolatosan.
1990 április 27.
Az alelnök Sabau Rodicával elmentünk az ICECOOP-hoz, amelynek székháza a Magheru sugárútra nyíló egyik kicsi, összekötő utcában van. Ennek azért van jelentősége, mert menet-jövet el kellett haladnunk a tüntetők közelében. A hangulat majálisra emlékeztetett, szónoklatok hangzottak el, az Universitatii (Egyetem) téren rengeteg fiatal, az egyetem balkonjáról sokan szónokoltak sorjában, feliratokkal mázolták tele a falakat és transzparensek voltak láthatók lépten-nyomon. A téma: le a jelenlegi vezetéssel! Helyes, csak nehogy emiatt elhalasztanák a választásokat május 20-ról, mert én akkor valószínűleg ott kell maradjak a NEIT-nél!
Délután aztán hazarepültünk valamennyien, itthon üzenet várt Simon Jancsitól, küldeni fog valamilyen adományt az RMDSZ számára Németországból.
