1990. március 25.
Megszűntek a tüntetések a székház előtt, nyugalmasabb volt ez a nap. Vasárnap ellenére is bent tartózkodtam az irodában, rengeteg olvasnivaló, kivizsgálandó panasz foglalt el. Később egy francia, majd egy temesvári újságíró járt nálam, ez utóbbi megörvendett, mikor megtudta, hogy Temesváron végeztem a műegyetemet, sok személyes dologról is kérdezett.
Beszélgettem N.S. Dumitruval, aki bukaresti egyetemi tanárként szintén a kormánybizottság tagja. Művelt, széles látókörű embernek tűnik. Miután kint járt a Görgény völgyében, négyszemközt egy kávéra leültünk beszélgetni az elnöki iroda egyik sarkában. A helyiségben senki nem tartózkodott, amikor kijelentette: nézze, számomra már kialakult a pontos kép arról, hogy mi és milyen időrendi sorrendben történt. Elismerte, hogy a megtámadott fél a magyar volt, és azt is sejtette, hogy a szeku emberei közreműködtek. Legemlékezetesebb kijelentése mégis ez volt, mintegy következtetésként: magának mint magyarnak elmondom, ne várja, hogy ezt a bizottság hivatalosan elismerje, amit mondtam, de azt szerettem volna, ha tőlem tudja, mi a magánvéleményem. Átnyújtotta névjegykártyáját és arra biztatott, ha Bukarestben járok, keressem fel, szívesen segít, ha teheti.
Amikor este hazaértem, a TV-híradó elfogultan magyarellenes adását kikapcsoltam, nem volt türelmem nézni. A késő esti híradó viszont annál meglepőbb volt, mert abban kerek perec elhangzott, hogy sem Hodákon, sem Libánfalván sem más Görgény-völgyi faluban nincsenek halottak. De miért ilyen későn mondják, ezeket a híreket kevesen nézik?!
1990. március 26.
Születésnap, amelyet alig volt alkalmam megünnepelni. Egész nap az irodákban voltam, a kormánybizottsággal tárgyaltam, panaszosokat fogadtam. A szövetkezeti elnökök felkértek, tartsunk minél hamarabb összejövetelt, hogy a kongresszusra lehetőleg egységes állásponttal jelentkezzünk.
Este szűk, családi körben köszöntöttük a 46. születésnapomat.
1990. március 27.
Roppant nehéz, fárasztó napon vagyok túl. Reggel az uniónál kezdtem, aláírtam az aktákat, majd a tanácsnál az Adevarul című lapnak adtam interjút a marosvásárhelyi helyzetről egy bizonyos Achim nevű újságírónak. Nem volt szimpatikus, kértem, szöveghűen írja azt, amit mondtam, nem volt bizalomgerjesztő.
Délután Tolmár Klára magyarországi újságíró kért gazdasági helyzetjelentést, majd egy órát faggatott. Utána Tófalvi Zoltánnal megkíséreltük időrendi sorrendbe szedni a januártól március 15-ig történt eseményeket, de sajnos Zoli elég gyatrán gépel, ezért is nagyon amatőr munkának éreztem mindazt, amit sikerült kihozni ebből a közös kísérletből, pedig mindketten igyekeztünk.
Este kilencre jutottam haza.
1990. március 28.
Most már napok óta nincsenek utcai tüntetések, viszonylag nyugalom van a városban. De folytonosan kapom a híreket újabb és újabb ismerősök meneküléséről vagy legalábbis kísérletéről a kitelepedésre. Tartom a „váltogatós” munkabeosztást, de nagyon leterhelve érzem az idegeimet, nem tudom, meddig bírom.
1990. március 29.
Telekonferencia az uniónál, a kongresszusi előkészületek jegyében. Több pontban javaslatokat terjesztettem elő az elnök-kollégákkal való konzultálás után, az UCECOM ígérte, hogy a javaslatainkat befoglalják a tervezett záródokumentumba.
Délután nemzetközi sajtókonferencián vettem részt, a kormánybizottság tagjai számoltak be eddigi megállapításaikról, de nem vontak le végleges következtetést, még sok munka vár rájuk, mondták. Egyre jobban szót értünk Lászlóffy Pállal, egyformán látunk számos kérdésben.
Az egykori munkatársak közül már Georgescu Guszti (de újabban Ágoston Péter) is Magyarországon telepedett le, második feleségével, Jutkával. Ezt Balázs Jóska telefonálta meg ma este. Vajon meddig kell leltároznom ezeket a veszteségeket? Már amelyek egyáltalán tudomásomra jutnak…
És Kincses Előd meg Jakabffy Attila is elmentek, sietve, mert bizonytalannak (vagy személyükre nézve nagyon is egyértelműnek …) látják a közeljövőt. A határátlépésükhöz szükséges igazoló, „munkahelyükre” vonatkozó hivatalos aktát azzal a rossz érzéssel írtam alá, hogy talán győzködnöm kellett volna őket: ne meneküljenek! De nem éreztem magamat olyan magabiztosnak, hogy ezt megtehettem volna
1990 március 30.
Gyűlés az Uniónál, tanácsülés az Electromecanica szövetkezetnél, sok jó ötlet az átszervezéssel kapcsolatban és kellemetlen kérdések a megyei szervezet szerepét illetően. Elgondolkodtató! Később az IMATEX-be hívtak egyeztetésre a vezetőség és a szakszervezet között, aztán Makkai Jánossal ültünk le egy kis eszmecserére és megettünk néhány mititeit. Sokkal radikálisabban gondolkodik az eseményekről, és határozottan kijelentette, hogy ő soha nem fog innen elmenni, ha másért nem, hát azért, hogy bosszantsa jelenlétével és „pörös szájával” a románokat. Tulajdonképpen igazat adok neki, de nem vagyok biztos benne, hogy egy adott időben nem fogok magam is elmenni innen. Érdekes, hogy minden határozottsága ellenére kilátástalannak ítéli a megbékélést a közeljövőben a magyarok és románok között.
Este felköszöntöttük Miskát 45. születésnapján, nagy örömmel fogadtak, jót dumáltunk.
1990. március 31.
Ma nem voltam valami bizakodó hangulatban az Unió jövőjét illetően. Túl sok tapasztalt ember készül nyugdíjba menni korkedvezménnyel, és nem tudom, kivel pótoljuk tudásukat. Emberileg értem, nagyon kedvezőnek is tűnik az új lehetőség, de sajnálom, hogy nem számíthatok rájuk a jövőben. A szövetkezeti elnökök pedig egyre élesebben vetik fel az önállósodás gondolatát, csak arra nem gondolnak, hogy a szövetkezés alapgondolata sérülhet, túl azon, hogy milyen szerepet szánnak (ha szánnak egyáltalán) a megyei képviseletnek. Nem lesz könnyű elvezetni ezt a heterogén szerkezetet, és biztosan nem a jelenlegi formájában fog megmaradni. Vezetőtársaim, a két alelnök, mintha kissé sértődötten várnák, hogy munkára biztassam őket…
Kommentár 2005-ből
Ezt az egész márciusi hónapot ki kellene törölnöm az életemből, de természetesen lehetetlen. Az a Marosvásárhely süllyedt el iszonyatos gyorsasággal, amelyben addigi tudatos életem közel negyven éve pergett le. Brutális volt a kiábrándultságom, ezrével voltunk azokban a hetekben olyan marosvásárhelyiek, akik azt vártuk, hogy fel fogunk ébredni ebből a rémálomból és lesznek közülünk sokan, akik művészi érzékkel és tehetséggel írják majd meg, hogy mindaz, ami történt, a valóságban nem is létezett…
Sajnos, kevesen maradtunk és azok közül, akik mégis elutasítottuk a kitelepedést, legtöbben annyira belekeveredtünk a nap mint nap megvívott etnikai és egyéb csatákba, hogy bele is keseredtünk, nem tudtunk annyi erkölcsi, szellemi erőt magunkba gyűjteni, hogy mindezekről a történésekről azon melegében írjunk. Hogy ne is említsem a fizikai idő hiányát, hiszen mindannyiunknak a létünkért, családjainkért is meg kellett küzdenünk az alakuló, forrongó, új világban. Az akkori események magyar nemzetiségű főszereplői közül Király Károly rövidesen Sepsiszentgyörgyre költözött, Kincses Elöd évekig kénytelen volt Magyarországon élni, Sütő András fizikailag és lelkileg meggyötörve jelentetett meg leírásokat az akkori hetek borzalmairól. Nem tudok róla, hogy rajtuk kívül másvalaki írt volna azokról az eseményekről, talán Tófalvi Zoltán készült, de ő nem szerepelt a politikai porondon, Lászlóffy Pál is őrzi még feljegyzéseit, de nem jelentette meg azokat. Magam is nehezen és hosszú idő után, nyugdíjasan fogtam hozzá ezeknek a naplófeljegyzéseknek a megszerkesztéséhez, erről bevezetőmben is említést tettem.
Itt viszont azt szeretném megjegyezni, hogy az elmúlt 15 év során nagyon sokan fejtették ki véleményüket arról, hogy mit és hogyan kellett volna tegyen 1990 márciusában x vagy y, netán az RMDSZ. Bosszantott, hogy nagyon sokan képzelték azt, hogy jobban tudják (utólag!), hogy mi lett volna a helyes cselekvés. És mai napig bosszant, amikor súlyosan téves megítélések hangzanak el vagy látnak napvilágot a sajtóban vagy általában a médiában, netán magánbeszélgetések során hangzanak el. Természetesen lehet mindenkinek véleménye és szabadon ki is fejtheti, de engedtessék meg nekem, hogy kimondjam-leírjam: azokban a hetekben, napokban, pillanatokban a fent említett személyek és számosan, itt meg nem nevezettek, valóságosan ott voltak-voltunk a „gáton” és legjobb hitünk szerint tettük a dolgunkat. Bizonyára sok rossz döntésünk is volt, de azt határozottan vissza kell utasítanom, hogy különösen Király Károlyra, Kincses Elödre és Jakabffy Attilára bárki, aki nem volt a közvetlen közelben (egyébként szerintem még azok sem) elmarasztaló, lekicsinylő, netán lejárató vagy becsmérlő minősítéseket fogalmazzon meg. Azért kiemelten a nevezetteket említem, mert egyrészt a legelső percektől ott voltak a tűzvonalban és éppen határozottságukkal, meg nem alkuvó magatartásukkal tűntek ki és jutottak mindhárman a leváltás sorsára a március 19-20-án történtek után. Lehet egyet nem érteni utólagos politikai szerepükkel, elképzeléseikkel, megnyilatkozásaikkal vagy cselekedeteikkel, de azt igenis el kell ismerni, hogy az 1990-es év első három hónapjában ők ott voltak, ahol a legnehezebb volt, ezért pedig erkölcsi alap híján van minden, őket akkori tetteikért ócsároló megállapítás. Mint ahogy természetesen a március 19-én az RMDSZ székházának padlásán történtekről is hitelesen csak azok szólhatnak, akik valóban ott voltak. Fájdalom, hogy sokan közülük már nincsenek a városunkban, az országban, egyesek pedig már nincsenek az élők sorában. Valamennyiükre és nagyon sok úgymond névtelen magyar nemzetiségű akkori társunkra csak a legnagyobb tisztelettel emlékezhetünk és kell emlékeztetnünk mindenkit!