1990. március 22.
Nagyon nehéz józanul elviselni ezt az állapotot, alakoskodni naphosszat, nyelni a hazug, goromba megnyílvánulásokat, és közben gondolkodni, tervezni.
Van, aki nem bírja: ma valósággal beesett az irodámba Onucsán Ibi, az Unitatea szövetkezet elnöke, és sírva kérdezte: ezek után még itt tudok maradni? Elmondta, hogy félti a két gyerekét ettől a vandál hangulattól, felpakolnak férjével együtt a Skodájukba és kimennek Magyarországra. Ha nem jönnek három hét múlva, akkor tudjam, hogy ott maradnak, kitelepszenek. Arra kért, hogy „tartsam a hátam” a városnál, ne mondjam el, hogy mi a szándékuk, mert csak szabadságot kért a férje. Nehezen fogadtam el, amit mondott, maradásra biztattam, de csak a fejét csóválta, mondván, hogy javíthatatlan naiv vagyok. Belátom, valahol mélyen irigyeltem a határozottságáért, de persze fiatalabbak, mint mi, keresem a kibúvót a magunk számára.
Siklódi Péter (volt benzinkutas Koronka határában) is megkeresett, és elmondta, nem szabad maradni! Hogy ezt még hányan mondták el ma, nem jegyeztem fel, de azt mindenképpen ide írom, hogy Nagy Lacika munkatársam és futball-szenvedélyben szinte velem versenyző kommentátor, akinek kisfia tavaly januárban született, szintén a távozás mellett döntött. A gyermeke jövőjére hivatkozva.
Közben nincs béke a Városháza elötti téren. Az épületet továbbra is tankok és kétéltű harckocsik (TAB) fogják körül. Az éjjel is bent voltam egy ideig, aránylag csendesebb volt, de napközben még össze-össze jönnek román csoportok és skandálnak: hol vannak a halottaink? A magyarok inkább csendben vagyunk és egyenként próbáljuk feldolgozni a szégyenletes eseményeket, amelyek szerintem megtörték Marosvásárhely nimbuszát. Vagy csak hazug barátság volt az itteni magyarok és románok egyetértése mindezideig?
Kommentár 2005-ből
Nincs mit szépíteni, szinte semmit nem változott a véleményem azóta sem: Marosvásárhely azokkal a napokkal úgy vonult be az országos, de akár a nemzetközi tudatba, mint egy nagyon veszélyes hely, nagyon aggresszív, elvakult, elállatiasodott lakosokkal, akiktől jobb távol maradni. Most sem mondhatok mást, mint amit akkor mindannyian tudtunk, akik itt éltünk-élünk azóta is: a békés, feleségeik, gyerekeik társaságában, az előző esti vandál támadás bűnöseinek felelősségre vonásáért tüntető , fegyelmezett magyar tömeget leitatott és félrevezetett, a Maros felső folyásának falvaiból, a Görgény völgyéből, autóbuszokon beszállított, botokkal és egyéb eszközökkel felfegyverzett románok (az igen kis létszámú, ijedt és irányukban elfogult rendőrsorfal szándékos tehetetlensége miatt) alattomosan megtámadták. Miután az első sorokat nekinyomták a nagyobb tömegnek és mivel a beszállított románok lényegesen kevesebben voltak, mint a magyar tüntetők, a visszacsapó nagyobb erő és a románok hátában váratlanul, de annál hatásosabban megjelenő magyar cigányok („Ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok!” kiabálták), alaposan helyben hagyták a betolakodókat, így értelemszerűen lényegesen több volt a román sebesült, mint a magyar. Csakhogy a sürgősségi orvosi ellátást rögzítő regiszter sorrendje világosan igazolja, hogy az első esetek, időrendi sorrendben, döntő többségükben magyar áldozatok voltak, míg utána tömegesen románok részesültek segélynyújtásban. A románok közül sokan nem szívesen emlékeznek arra, hogy napokkal az események után, a román TV nyilvánossága előtt a Hodac-i ortodox lelkész elismerte, sőt büszkén jelentette ki, hogy ő maga szólította fel a helybeli románokat a templomban, hogy menjenek be Marosvásárhelyre, mert ott kiűzik a román gyerekeket az iskoláikból és a fejükkel futballoznak a magyarok! Ugyanabban az adásban hangzott el az a vád is, hogy minden középületen magyar nemzeti zászló lengedez, de erről azóta sem tudtak egyetlen bizonyítékkal sem szolgálni a manipulálásban oly gyakorlott szekusok sem.
Később Farkas István operatőr bátor munkája révén alkalmam volt látni azokat a rémálomszerű jeleneteket, amelyeket Gyárfás Mikiék lakásából ( a Városházával pont szemben levő épületből) filmezett, miközben a ház lakói rémüldöztek, nehogy valaki észrevegye a függöny félrehúzását és betörjön az első emeleti lakásba. Azok a filmkockák minden bizonyítéknál világosabbak az események valós, időrendi történéseiről. Hiszek benne, hogy az RMDSZ rendelkezik legalább egy kópiával. Farkas Istvánt veréssel, fenyegetésekkel elüldözték az országból. Egy ideig, úgy tudtam, hogy Svédországba menekült, de aztán semmi hírem nincs felőle, ami azt is jelentheti, hogy soha nem tért vissza oda, ahol minden illúzióját elvesztette a magyar-román megbékélés esélyeivel kapcsolatban. És vajon hány ezer egykori marosvásárhelyi szaladt meg, hányat üldöztek el hozzá hasonlóan, azokban a hetekben-hónapokban? És vajon kinek van erkölcsi alapja ezért elítélni őket? Az eseményeket követően több, mint háromezer magyarról voltak információim, akik 1990 április- május-júniusában elhagyták csupán Marosvásárhelyt! Hogy mennyire valós ez a szám, azt a lakosság nemzetiségi összetételét legközelebb érzékenyen jelző 1992-es helyhatósági választásokon (és később!) tapasztalhattuk meg, amikor már csak alig valamivel volt ötven százalék fölött a magyarok lélekszáma Marosvásárhelyen!
És még arról, hogy kik hoztak be tömegeket Marosvásárhelyre: a románok-e vagy a magyarok? Említettem akkori bejegyzésemben, hogy március 21-én beszéltem telefonon több szövetkezeti elnökkel, hogy ne küldjenek be embereket Marosvásárhelyre. Ennek ellenére kétségtelen, hogy többen, magyarok, autóval igyekeztek bejutni a megyeszékhelyre a Nyárád-völgyéből, a Kis-Küküllő völgyéből, el egészen Szovátáig. Csakhogy egyrészt ezek a magyarok nem valamilyen szervezett formában, előre megrendelt és fizetett autóbuszokon utaztak többségükben, hanem a rádiós és televíziós hírekre, rokonaik, barátaik kétségbeesett hívására igyekeztek személygépkocsijaikon Marosvásárhelyre, hogy a megtámadott magyarokat megvédjék. Természetesen közülük kevesen jutottak be a városba, hiszen akkor már a központ katonai ellenőrzés alatt volt, de persze „kitűnő” alkalom volt arra, hogy a „szabad” román TV helyi tudósítója, Nicolae Băciuţ, bemutassa, milyen botokkal és egyéb,”fehér fegyverekkel” felszerelve kísérelnek meg „betörni” a magyarok a városba, hogy lemészárolják a románokat. Ismétlem: a pogrom után, március 21.-én! Jellemző az akkori állapotokra, hogy szinte kizárólag olyan magyar nemzetiségűeket és cigányokat vettek őrizetbe, akiket a verekedésben részt vevőkként azonosítottak, illetve azokat az ugyancsak magyar nemzetiségűeket ítélték börtönbüntetésre, akik a városba igyekeztek bejutni március 21-én! Az RMDSZ vezetősége minden évben megemlékezik és anyagilag megpróbálja segíteni az akkori verekedésben elhunytak hozzátartozóit, de az erkölcsi elégtétel még mind mai napig várat magára…
A magyarellenes , szervezett pogromra megemlékező, idei rendezvényeken elhangzott, hogy az 1990 február 10.-i könyves-gyertyás, méltóságteljes magyar tüntetés óta készült ez a vandál támadás és erről titkosan egyeztettek Bukarestben Ion Iliescu vezetésével, Petre Roman és más, akkori magasrangú, román vezetők hatékony együttműkdödésével az „illetékes szervek”, vagyis a Securitate akkor még háttérben meghúzódó, de egyre aktívabb emberei. Be kellett bizonyítani, hogy „veszélyben az ország területi integritása”, tehát szükség van a belbiztonsági intézmény visszaállítására. Ami meg is történt, csak akkortól nem Securitate, hanem SRI (Serviciul Roman de Informatii ) a neve. A személyzet pedig szinte teljes egészében az egykori szervezetből került vissza posztjaira, meg is látszott a későbbiek folyamán (a Bukaresti Egyetem-téri, kommunista-ellenes tüntetés felszámolása, a sorozatos bányászjárások stb.) És mind a mai napig ez az állapot alapvetően nem változott, hiszen a később megfogalmazott jelentés, amelyet a marosvásárhelyi „eseményekről” a kormánybizottság kiadott és eljuttatott az Európa Tanácshoz is, azt tartalmazza, hogy marosvásárhelyi románok és magyarok verekedtek össze, ami súlyos félremagyarázása a valóban megtörtént, drámai eseményeknek. Az említett megemlékezésen ketten is szóltak minderről, akik joggal tekinthetők a romániai magyarság hiteles képviselőinek nemcsak akkori szerepükért, de hitelességüket éppen akkor is vállalt kiállásukért senki értelmes ember meg nem kérdőjelezheti: Király Károly és Sütő András. Mindketten megdönthetetlen tárgyi bizonyítékokkal tudják igazolni, hogy hetekkel az esmények megtörténte elött, több alkalommal hivatalos felszólításban is, figyelmeztették az akkori román vezetést, elsősorban Ion Iliescu elnököt a magyarok és cigányok elleni atrocitásokról, amelyek január hónap folyamán megkezdődtek Maros megyében, de felirataiknak, sürgetésüknek semmilyen megelőző intézkedés nem lett a következménye. Gondolom, eléggé világos minden józanul gondolkodó számára, hogy a hatalom akkori vezetői nemcsak bűnpártolókként, hanem aktív szervezőkként vállaltak dicstelen szerepet ennek a magyarellenes pogromnak az előkészítésében..
1990 március 23.
Ez már egyenesen tragikomikus: megválasztottak (kineveztek?) a Maros megyei NEIT egyik alelnökévé!
Pedig nem így indult a nap. Kora reggel a kisipari teendőket néztük át munkatársaimmal, tervezetet készítettünk a következő hetekre, és megállapodtunk, hogy az áprilisban esedékes kongresszusra kiket jelöljünk, milyen kritériumok alapján. Tele volt a fejem a közeljövő munkahelyi gondjaival, amikor a megyei NEIT rendkívüli gyűlésére siettem. A székház előtt már meg sem lepődtem a harckocsik jelenlétén meg azon sem, hogy a téren mintegy kétszáz román tüntetett és skandált egyvégben: Unde ne sunt morţii? Noi suntem cu Vatra, voi sunteţi cu şatra! Murim, luptăm, Ardealul nu cedăm! Vagyis: Hol vannak a halottaink? Mi a Vátrával, ti a sátorosokkal! (egyértelmű célzás a cigányok fraternizálására a magyarokkal)! Meghalunk, harcolunk, de Erdélyt nem hagyjuk! Ilyen „díszletek” között is az foglalkoztatott, hogy minél hamarabb visszatérhessek a munkahelyemre, hiszen rengeteg problémát kellett még áttekintenem.
A gyűlésteremben is inkább a magammal hozott papírokkal bíbelődtem, illetve a közelemben ülő Makkai Jánossal, Pokorny Lászlóval, Körmöczky Zolival váltottam néhány szót. Nem nagyon figyeltem a szervezési felvezetésre, csak azt rögzítettem, hogy bizonyára a teljes eddigi vezetést leváltják, ezt előre tudni is lehetett. Az asztal főhelyét teátrálisan uraló, lövedékekkel teli hevederrel, pisztolyos egyenruhájában Voican-Voiculescu, a miniszterelnök, Petre Roman személyes küldötte foglalta el. A folyosókon is így közlekedett, több, szintén fegyveres testőre kíséretében, így fel sem tűnt, hogy a fegyverek teljesen indokolatlanul (és nem éppen veszélytelenül) „vettek részt” a gyűlésen. Amikor valahogy sikerült mederbe terelni a tennivalókat, elhangzott az a javaslat, hogy a leendő vezetőket úgy kell javasolni, hogy a román nemzetiségűeket a „magyar fél”, a magyar nemzetiségűeket pedig a „román fél” fogja megnevezni. Némi vita után ez elfogadásra került. Ezek után „kiosztották” a szerepeket: a megye élén román elnök lesz, hiszen többen vannak, ugyanakkor a három új alelnök közül kettő magyar nemzetiségű lesz. Mivel pedig figyelembe kellett venni a politikai pártokat, az egyik alelnököt mindenképpen a történelmi román pártok soraiból kell megválasztani és itt a Keresztény Demokrata Nemzeti Paraszt Párt volt a „kedvezményezett”. Nemigen figyeltem ezekre a dolgokra, hiszen tudtam, hogy a magyar fél Kolozsváry Zoltánt és Körmöczky Zoltánt fogja jelölni, illetve az ő támogatásukat fogja javasolni a román félnek az időközben elrendelt szünetben megejtett egyeztetés során. Azzal a biztos tudattal ültem vissza a helyemre,a hátsó sorok egyikébe, hogy rövidesen vége lesz a gyűlésnek. Az elnök személyére tett javaslat az eddigi egyik alelnököt, Gilea Valert „léptette elő”, hogy-úgymond-valaki képviselje a folytonosságot a régi vezetésből. A szavazás kézfelemeléssel és különösebb számolgatás nélkül, vagyis teljesen szabályellenesen zajlott, de nem foglalkozott senki ezzel. Javasolták alelnöknek Aurel Rusu állatorvost, egykori szomszédomat, aki görög-katolikus lelkész fia, kitűnően beszél magyarul és a Paraszt Párt tagja. Itt kisebb incidens történt, mert az ifjúsági kérdésekért eddig felelős Dorel Pop üzemmérnök, aki szeretett volna alelnöknek avanzsálni, sértődött hangon kérte számon, hogy miért nem őt jelölik a magyarok és látványosan kivonulva bevágta a nagyterem ajtaját. Voican-Voiculescu ellentmondást nem tűrő hangon mondta ki a szentenciát, miután persze szavaztatott: Aurel Rusu az egyik alelnök. A román fél részéről a javaslatokat Vlad Radescu színész (történelmi név, nagyapja a II világháború utáni Radescu-kormány miniszterelnöke volt) olvasta fel: Kolozsváry Zoltán. Voiculescu megkérdezte, ki az, álljon fel! Zoltán eleget tett a felszólításnak, de azonnal elhárította a bizalmat azzal, hogy neki legalább hatvan ember munkájáért kell felelnie a privatizációnak indult műhelyében, de Voiculescu ingerülten leintette: rendkívüli helyzetben rendkívüli intézkedések szükségesek, és mivel az egyeztetés során világossá vált, hogy a románság megbízik benne, mint vezetőben, Zoli nem utasíthatja vissza a javaslatot. Voiculescu az ablakon át a térre mutatva patetikusan kérdezte: maga nem hallja, hogy kiabálnak az emberek odakint? Most nincs idő mérlegelni, most azonnal kell dönteni és az új vezetőségnek meg kell tenni a legsürgősebb lépéseket a nyugalom helyreállítására. Zoli tudomásul vette, hogy a gyűlés egyhangúlag megszavazta alelnökké választást, és nem erősködött tovább. Elmerülten diskuráltam szomszédommal, amikor a nevemet hallottam. Nem hittem a fülemnek, hogy engem javasoltak második magyar alelnöknek! Felemelkedtem, de mielőtt tiltakozni kezdtem volna, Voiculescu már le is zárta az ügyemet: egyhangúlag megszavazva! Amellett, hogy fel sem ocsúdtam a meglepetésből, tudom, nem lett volna sikere, Kolozsváry Zoltánhoz hasonlóan, az én tiltakozásomnak sem, még ráadásul szégyelltem is magam, hogy nem szóltam. Teljesen meg voltam zavarodva és csak néztem, hogy mi történhetett. Kiderült, hogy Körmöczky Zoli jelölése azon bukott meg, hogy a románok kifogásolták, hogy a felesége abban a Tudor negyedbeli gyógyszertárban dolgozik, ahol napokkal előbb megpróbálták kiírni a kirakatra a magyar szöveget!
Késő estig egyeztető tárgyalásokon vettem részt, de csak nem tértem magamhoz. Történt, hogy Voiculescu paritásos alapon összehívta a román és magyar képviseletet és megpróbáltak egyeztetni, hogy milyen kommünikével csillapítsák a felkavart kedélyeket. Nehezen ment az egyezkedés, a kölcsönös vádaskodások miatt. A magyar oldalon Kincses Előd, Frunda György, Kolozsváry Zoltán voltak a megbízott szóvivők, míg a román oldalon Judea ezredes, Man Nistor tanár, Radu Ceontea festőművész, Marius Sabau orvos és mások alig hagyták a magyarokat szóhoz jutni. Aurel Rusu friss alelnök kollégámmal fegyelmezett némaságban figyeltük a vitát, nekünk „nem osztottak lapot”, nem voltunk a paritásos bizottság tagjai, meg igazából én továbbra is le voltam ragadva a „hogyan tovább” állapotnál. Végül magának Voiculescunak is sok volt az egyoldalú hőzöngés és az asztalra csapva mondta Ceonteának: maga egy szót se szóljon, mert mindjárt mutatok valamit és kicsapott a táskájából az asztalra egy köteg újságot, amiből ideges kézzel kivett egy példányt a Glasul Vilcean (talán ez a lap neve) március 21.-i számából és olvasni kezdte, amit Ceonteára, Judeára és Tira őrnagyra névszerint hivatkozva írt az újság. Ez egy felhívás volt, amelyben Marosvásárhelyre hívják a „román testvéreket”, hogy megmenekítsék az itteni románokat a vérszomjas magyarok markából. Frunda és Kincses megpróbálták megszakítani a felolvasást, mondván, ők is birtokában vannak számtalan, durva hamisítást tartalmazó kiadványnak, de most késő este van, inkább próbáljunk haladni a közlemény szövegével. Voiculescu viszont nem hagyta abba, hanem felolvasta azt a részt is, amelyben a magyar nemzeti lobogó minden középületen való kitűzését hazudják a fent nevezettek, és feltette a kérdést: tudják maguk, hogy vonatokat kellett leállítani a Zsíl völgyéből és Olténiából, mert ennek a hazugságnak a következtében ezrével jöttek volna a románok Marosvásárhelyre és akkor ki felelt volna azért a vérfürdőért, amit nem lehetett volna megakadályozni? Megígérhetem maguknak, hogy felelni fognak ezért a felhívásért!
Itthon Vera, látva „kiborult állapotomat”, azonnal kezelésbe vett és elmondta, hogy ez úgyis csak a választásokig tart, azok két hónap múlva lezajlanak, ne vegyem annyira a szívemre a dolgot, csak annyit kell teljesítenem, amennyit a kisiparban betöltött elnöki teendőm megenged, arra koncentráljak. Ezzel együtt nem tudott megnyugtatni, hiszen ez a felelősség nyomasztóbb volt minden eddiginél.
Kommentár 2005-ből
Személyes sorsomat hosszú időre meghatározó nap volt március 23. A következő hetek történéseit szinte képtelenség volt jegyezni, hiszen helyt kellett állanom a munkahelyen és a „fehér házban” is. Többnyire pedig, Vera elgondolásával szöges ellentétben, a politikai szerepemet kellett ellátnom, fizikai időm döntő többségét ez kötötte le. Bár mindkét funkció felelősségét vállaltam és elláttam, úgy döntöttem, „megtakarítok” a kisiparnak egy fizetést és csak az alelnöki funkcióért vettem fel javadalmazást. Ma sem cselekednék másként. Azt viszont ide kell jegyeznem, hogy a nagy felelőségrevonás alig másfél hónappal később képviselői állással „büntette” Radu Ceonteát, alezredessé emelte Tira őrnagyot, és később városi, majd megyei tanácsossá Judea ezredest. Mindegyikük immár „hivatalosan” folytathatta magyargyalázó tevékenységét, büntetlenül adhatta ki írásait, visszaemlékezéseit a legfelháborítóbb hazugságokkal és csúsztatásokkal.
1990. március 24.
Tovább folytatódtak a tárgyalások a magyarok és románok megbízottai között, de magam alig értesültem a dolgok állásáról, hiszen valakinek a vezetőségből jelen kellett lennie több helyszínen is, amellett igyekeznem kellett a hivatalos papírjaim aláírásával, elosztásával a kisipari tevékenységemet is folytatni.
Megérkezett a kormány által kinevezett bizottság, amely a marosvásárhelyi események kivizsgálását hivatott lefolytatni. Magyar tagjai Lászlóffy Pál tanár Csíkszeredából és Verestóy Attila vegyész, bukaresti műegyetemi tanár. Számos újságíró az ország több helységéből, de külföldről is, szinte folyamatosan kerestek, nyilatkozatokat kértek, fényképeztek. Hallottam, hogy a Kossuth Rádióban bemondták a megválasztásomat és ismét rám tört a kétely. Vajon meg tudok-e felelni az elvárásnak?
