1990. március 16.

Csak ma tudtam meg, hogy a román „szabad” TV bemutatott egy írást, amely 1989 januárjában (!) jelent meg az Egyesült Államokban és amely arra szólítja fel az USA kormányát és népét, hogy tegyen lépéseket az Erdélyben élő 3 millió magyar kisebbségi megmentésére. Az amerikai magyarok által jegyzett írás egy térképet is tartalmazott, amely a történelmi Magyarországot ábrázolja. A román TV „elfogulaltalan” kommentátora mindezt úgy tálalta, mintha a minap történt volna és ugyanezt a csúsztatást átvette a vásárhelyi román napilap, a Cuvintul liber is, felháborodottan kommentálva, hogy a magyarok követelik Erdélyt! Éles, uszító hangnemben, aljas módon támadták az erdélyi magyarságot, mintha mi írtuk volna a cikket és mi volnánk a felelősek mindezért…
Kincses Előd és Jakabffy Attila azonnal Bukarestbe utaztak, és ma este elmagyarázták, milyen körülmények között és mikor született a cikk, ami pedig a térképet illeti, annak mondták, ami: történelmi tény, de sehol nincs a cikkben olyan utalás vagy , hogy vissza kellene követelni Erdélyt. Persze, minden igyekezetük ellenére, nem tudták meggyőzni az eleve rosszindulatú, román műsorvezetőket.
Függetlenül a magyarázattól, a tegnap esti bemutatás következményeként, ma este itt vonult el a Hosszú utcán a Főtér felé, mintegy háromszáz-négyszáz félrészeg román, üvöltözve: Murim, luptăm, Ardealul nu cedăm! De ki kérte tőlük? És mi az, hogy előbb meghalnak, aztán harcolnak? Tragikomikus, de nyilvánvaló a provokációs cél.

1990. március 17.

Mint megtudtam, az esti, román tömegbe beleszaladt egy Trabant, állítólag mozgás-sérült magyar által vezetett gépkocsi, és tizennégy ember kisebb-nagyobb sérülést szenvedett. Majd meglincselték a szerencsétlen embert, és persze az a vád, hogy szándékosan cselekedett. Nagyon feszült a hangulat a városban. Tüntetések úgyszólván minden utcasarkon. Az RMDSZ kezdeményezésére a magyarság megszervezte a védelmet a Székely Vértanúk emlékművénél, és gyertyás, csendes vigyázással óvta az esetleges támadástól a koszorúkat és az obeliszket.
Nagyon nyugtalan nap végén az is növeli aggodalmamat, hogy Kati még nem érkezett vissza Pestről, és hírünk sincs róla.

1990. március 17.

Hála Istennek, megérkezett Kati, sikerült beiratkoznia az ELTE angol nyelv karának felvételijére.
A városban jártam, vihar előtti csendet éreztem. Ma nem volt nagyobb szabású, utcai tüntetés nálunk, de több intézményben, iskolákban, továbbra sincs nyugalom, egyesek szinte kéjelegve szítják a gyűlöletet, élen jár a helyi román napilap, de ez már fel sem tűnik. Az országos helyzet is nagyon zavaros, hiszen a Temesvári Nyilatkozat 8. pontja melletti kiállás (miszerint volt kommunisták ne juthassanak vezető szerephez a választások után) utcai megmozdulásokhoz vezetett Kolozsváron, Bukarestben, Constantán. Ugyanakkor hírek szerint Iasi-ban azért vonultak fiatalok az utcára, hogy a … marosvásárhelyi orvosi egyetemen történő magyar oktatás ellen tüntessenek!
A román média mindent megtesz, hogy tovább szítsa a nemzetiségi ellentéteket. Azt terjesztik, szemrebbenés nélkül, hogy tízezrekre rúgó, magyar állampolgár tömege özönlötte el Erdélyt a március 15-i ünnepség idején és nem átallottak Szatmárnémetiben, Marosvásárhelyen és több más városban magyar nemzeti zászlókat lobogtatni. Szatmáron állítólag incidensekre is sor került a helyi románok és magyarok között.
Szorongással telve tértünk nyugalomra.

1990. március 19.

Emlékezetes nap! Délelőtt randalírozó román tömeg, amelyet vidékről, állítólag a Görgény völgyéből szállítottak be Vásárhelyre, a Főtéren garázdálkodtak, a Színház-téren összetörték és letépték a magyar plakátokat, minden magyarul szóló emberbe belekötöttek, csoportosan jöttek-mentek. Végül délfelé a Városháza előtt ordibálva kikövetelték Kincses Előd lemondatását a megyei NEIT alelnöki funkciójából. Körmöczky Zolival tizenkét óra körül a Park szálló felé tudtunk csak kijutni az épületből, mert a főbejáratot és a két oldalbejáratot lezárta a részegnek tűnő, román falusiak hada, Tira őrnagy ott „vitézkedett”-intézkedett közöttük, keresték az egész épületben Kincses Elődöt, hogy személyesen jelentse be lemondását, de nem találták. Én az unióhoz mentem, hogy a holnapi megyei konferenciával kapcsolatos utolsó híreket megtudjam, Körmöczky Zoli később megtelefonálta, hogy Kincses ugyan bejelentette lemondását, de nem tekinti ezt hitelesnek, hiszen a NEIT gyűlését senki nem hívta össze. Mégis, a tömeg lecsillapítását remélte elérni ezzel a bejelentéssel.
Holnapi jelölésem miatti aggodalmakkal terhelten, késő délután kerültem haza, és döbbenettel hallgattam a marosvásárhelyi rádió adását, amelyben folytonosan felhívással fordult a rendőrséghez és katonasághoz, hogy védjék meg az RMDSZ székházát, amelyet elvadult román tömeg ostromol! Felszaladtam a Petelei-utcán, a Deák Farkas (Retezatului) utcában, a börtön épülete elött azonban már sűrű tömeg volt, többnyire aggódó magyarok, rendőrök alig. A Törvényszék utcájába már nem is sikerült bejutnom, de vérfagyasztó is volt a hangulat, üvöltözés. Hazaindultam Miskával, otthon lestük a rádió híreit és nem hittünk a fülünknek, hogy mindez megtörténhet Marosvásárhelyen: a tömeg szó szerint megpróbálta rágyújtani a házat a bent rekedt mintegy hetven magyar fejére, köztük az RMDSZ több vezetője is ott szorongott a padláson. A késő éjszakai hírekig fennmaradtam, pedig holnap nehéz nap vár rám. Az utolsó hírek megborzongattak: Sütő Andrást alig sikerült kimenekíteni a székházból, állítólag eszméletlen állapotban van a fejét ért ütések miatt! A többi magyar is kisebb-nagyobb sérülést szenvedett, de végül is nem sikerült felgyújtani az épületet, az utolsó utáni pillanatban a katonaság menekítette ki a bent szorultakat.
Ezek után marad a kínzó kérdés: kell-e nekem ilyen helyzetben vezetői állást megpályáznom? Hiszen ha megválasztanak, itt kell maradnom és nem számíthatok „kegyelemre”! Holtfáradtan zuhantam az ágyba.

1990. március 20.

Mit írhatnék ma, ha a tegnapot nevezetesnek jeleztem?! Hihetetlen, személyes sorsomat, a család sorsát, de bizonyára az erdélyi magyarság közeljövőbeli sorsát is meghatározó események forgatagában megpróbálok összegezni. Zúgó fejjel…
Reggel nyolcra kellett a Kisipari Szövetkezetek megyei Konferenciájára jelentkeznem az Egyetemiek Házában (Ifjúsági Ház, Mihai Eminescu Ház). Feszültségemet oldandó és a tegnap esti események színhelye látásának kényszere gyaloglásra sarkallt, ezért idejében elindultam a friss márciusi reggelen. A Bolyaiak terére érve láttam a füstös RMDSZ-székházat, a szokatlanul kihalt utcán kevesen és sietve haladtak a téren, magam sem időztem hosszasan, a Teleki Téka elöttről visszanézve próbáltam elképzelni, mi is zajlott le tegnap este. A Kossuth Rádióból már ébredésemkor hallottam, hogy Sütő András egyik szeme látását bizonyára nem nyerheti vissza, mentőhelikopteren szállították Bukarestbe.
Így „felvértezve” érkeztem a megyei Konferencia színhelyére. A gyűlésre nincs értelme sokat vesztegetnem a szót, a három jelöltből (Kiss András, Albu Liviu és jómagam) két forduló alapján (az elsőben Kiss András már kiesett) döntő többségben engem választottak a küldöttek a Kisipari Szövetkezetek Maros Megyei Szövetsége elnökévé. A délután négy körül befejezett konferencián az alelnököket (Sabău Rodica, Bucin Vasile) is megválasztották, aztán az UCECOM (a kisipari szövetkezetek országos központja) elnökével, Dumitru Dingával és az eddigi elnökkel, Kiss Andrással az Unió Kossuth utcai kantinjába mentünk ebédelni. Ebéd közben tudtuk meg, hogy a Főtéren nagy magyar tüntetés zajlik a tegnapi atrocitások miatt, Kincses Elődöt visszahelyezték alelnöki funkciójába, és a tízezresre becsült tömeg követeli Iliescu elnök marosvásárhelyi jelenlétét valamint a bűnösök példás megbüntetését. Az ebéd alatt csak szórványosan érkeztek a hírek hozzánk, de amikor autóval elindultunk, hogy a miniszteri rangú vezetőt kísérjem a repülőtérre, csak az Arany János utca felé mehettünk, mert a Főtér teljesen le volt zárva továbbra is a forgalom elől. Dinga is megjegyezte, hogy vajon kik ezek az emberek, akik az egykori pártgarázs előtti parknál veszteglő autóbuszokról szállnak le, botokkal és rönk-akasztó eszközökkel (ţapină) a kezükben? Csodálkozva néztük a sürgölődő katonákat-rendőröket, akik a buszból kiszálló embereket irányítgatták, de bennünket nem akadályoztak haladásunkban. Mikor megérkeztünk Kiss András Gyulai Pál utcai lakásához, Dinga elbúcsúzott a volt elnöktől, és mi Pitó János sofőrünkkel a régi repülőtér felé kanyarodva mentünk ki a vidrátszegi repülőtérre. Ott még több, mint egy órányit beszélgettünk a szövetkezeti kisipar jövőjéről, az áprilisban esedékes Kongresszus előkészületeiről, majd a repülő felszállása után magam is hazatértem.
Itthon Pista bátyám fogadott azzal a rémisztő hírrel, hogy majd agyontaposták a Grand szálló felől támadó románok, futva menekültek Attila fiával együtt, a Nyugdíj-palota udvarán át nyertek egérutat az őket üldözők elöl. Még szerencse, hogy mivel évekig a Kultúrpalotában laktunk, bátyám nagyon jól ismerte a járást, de annyira meg volt rémülve az átélt eseményektől, hogy még elmesélés közben is egész testében remegett a felháborodástól és az átélt iszonyattól. Kapkodva és részletekben értesültem tőle, hogy egész nap ott voltak a tüntetésen, de valamikor hat óra körül az Albina tér felől reájuk rontó, román tömeg megfutamította az addig békésen tüntető magyarokat. Bár nagyon fáradt voltam, visszaöltöztem és igazolványomban bízva, megpróbáltam bejutni a székházba, bár Vera megpróbált lebeszélni róla, hogy odamenjek. Nem jutottam túl az Albina-téren, le volt zárva a forgalom, senkit nem engedtek a székház közelébe, ahol állítólag ideiglenes elsősegély-nyújtó pontokat rendeztek be, mert több tíz sebesültet kellett ellátni sürgősen. Egyes hírek szerint halottak is vannak.
Hazajöttem, hogy mindezt még lefekvés előtt leírjam, és közben figyeltük a híreket. Állítólag Ploiesti mellől ejtőernyős egységet irányítottak a városba, amely körülzárta a központot.
Még röviden beszámoltam Verának a megválasztásomról, a gyerekek nem nagy lelkesedéssel fogadták a hírt, mindhárman féltenek az exponált pozícióm miatt. Ugyanakkor azzal vigasztaltam őket, hogy amennyiben nem éppen ma lett volna a konferencia, biztosan a székházban kellett volna lennem a tüntetés ideje alatt, és ha Pista is ilyen nehezen menekült meg, ki tudja, velem mi történhetett volna? Ezzel a „jó hírrel” zártuk a napot, furcsa megkönnyebbülést érzek, mert biztos vagyok abban, hogy a politikai pályát végre elhagyom.

A véres március – tankok Marosvásárhely főterén

1990. március 21.

Hajnali ötkor már elindultam a székház felé. Soha nem fogom tudni kitörölni emlékeimből a szőnyegnyi vastagságú üvegtörmeléket a Grand szálló előtt, a megrongálódott, egy oszlopot is kidöntő teherautó-roncs látványát a volt görög-katolikus katedrális lépcsőjén, a megalvadt vértócsákat. Ez lenne a csendes, kedélyes, nyugodt, műveltségére oly büszke Marosvásárhely?!
Két kordonon kellett átjutnom, harckocsik, kétéltű járművek fogták körül a székházat, gyanakodva vizsgálgatták igazolványomat az egyértelműen máshonnan ide vezényelt katonák, de átengedtek. Az épület is feldúlt állapotban van, szőnyegek locsognak a víztől, a folyosókon fel nem csavart, tűzoltásra használt csövek, betört ablakok sokfelé, piszok és szemét, amerre látok. A holtfáradt és teljesen berekedt Kincses Előd örömmel üdvözölt, azt hitte, átadhatja, úgymond , a kényszerű szolgálatot végre valakinek. Közöltem vele és az ugyancsak ott toporgó Scrieciu tábornokkal, hogy csak búcsúzni jöttem: tegnap óta elnöke vagyok a megyei kisiparnak és ott közel húszezer ember sorsáért felelek majd. Előd mégis megkért, maradjak bár néhány órát, mert ő hazamegy, letusol és muszáj aludnia legalább néhány órát, ne is keressük. Átérezve a helyzetet, természetesen maradtam. Scrieciu arra kért, hogy vezessem végig az épületen az ejtőernyősök parancsnokát. Az épület bejárása közben kiskatonákat állított a parancsnok a különböző ablakokhoz. Mikor megkérdeztem, komolyan gondolja, hogy valaki megtámadhatja az épületet, a vállát rándította: ő azt a parancsot kapta, hogy biztosítsa az épületet. Arra a kérdésre nem volt hajlandó válaszolni, hogy amennyiben tömeges megmozdulásra kerül sor, belelövet-e a tömegbe? Belátom, ostoba kérdés volt részemről.
A kiskatonákkal beszélgetve kiderült, valóban Ploiesti környékéről hozták őket és nem is értik, mi történt itt. Nyilván nem tarthattam nekik előadást a város történelméről, de annyit megjegyeztem, hogy a 19-én történt vandalizmus ellen békésen tüntető magyarokat románok támadták meg botokkal és ennek visszaverése, a sokkal nagyobb magyar tömeg által, vezetett a sok román sebesüléséhez. Láttam, hitték is, nem is. Elég megszeppenteknek tűntek.
Végül délben csak elhagytam a székházat, mert várt Kiss András, hogy átadja az irodáját és néhány fontos dokumentumot. Az irodában a volt munkatársaim bizakodással és örömmel üdvözöltek, kissé nyugodtabban nézek a feladatom elé. Elődöm nem sok időt töltött velem, igyekezett haza, szemmel láthatóan megviselte a tegnapi konferencia eredménye, betegsége is kínozhatta, de megígérte, hogy felhívhatom, ha további beszélgetést akarok kezdeményezni.
Több szövetkezeti vezetővel beszéltem telefonon. Valamennyien nem is annyira a szövetkezeti gondokkal voltak elfoglalva, hanem tőlem akartak hiteles információhoz jutni a tegnapi történésekkel kapcsolatban. Néhányan (Fóris Péter Nyárádszeredából, Marton Károly Szovátáról) mozgósítani akarták szövetkezeti tagságukat a marosvásárhelyi magyarok védelmében. Nyugalomra intettem őket és azt mondtam, ha mi nem tudjuk megvédeni magunkat, akkor az ők esetleges Marosvásárhelyre érkezése csak fokozhatja a bajt, hiszen a román média máris azzal van tele, hogy a magyarok öldösték a románokat.
Délután Lóriéknál néztük a televíziót és szörnyülködve hallgattuk a súlyos csúsztatásokat a román TV-ben: ilyen állítások is elhangzottak, hogy magyar nemzeti zászló leng minden középületen, a magyarok keresik a románokat, hogy megöljék őket stb. Mi, akik itt vagyunk, levegőt sem kapunk a képtelenségek hallatán.