1990. február 1.
Nagy hírrel keresett meg Kolozsváry Zoli: a jövő héten, mintegy tíznapos tapasztalatcserére Budapestre kellene utaznom! Remélem, összejön, bár még nem tudom pontosan, miről van szó. Az útlevelemet is rendeznem kell.
Nyilvánosságra hoztak egy pártdokumentumot, amelyet belső körökben terjesztettek a forradalom előtt. Ebben tételesen benne van, hogyan alakult Marosvásárhely nemzetiségi összetétele 1977-1985 között, és megfogalmazták, hogy mindent meg kell tenni azért, hogy a román lakosság részaránya minél hamarabb meghaladja az ötven százalékot! Persze tudjuk, hogy ezért (is) volt szinte lehetetlen Marosvásárhelyre magyar nemzetiségű személynek lakhelyet (személyazonosságit) és munkahelyet szereznie az elmúlt két évtizedben – számunkra ez „zárt város” volt. Szóbeszéd tárgya volt, hogy amikor a nyolcvanas években Ungur Ioant nevezték ki megyei első titkárnak, kisebb társaságban „szellemesen” kijelentette: én vagyok az utolsó „ungur-magyar”, aki bejött Marosvásárhelyre! Ezzel együtt döbbenetes volt leírva látni ezt a körlevelet.
Komoly tanulmányt olvastam a marosvásárhelyi, magyar nyelvű orvosképzés megalapozottságáról.
1990. február 2.
Ma újabb lehetőséget kaptam Magyarországra utazni, ezt tartom valószínűbbnek: a Bethlen Gábor Alapítvány meghívására kellene február 19-én kiutazni. Addig biztosan el tudom intézni az útlevelemet is.
Délután megalakult a CPUN ( Consiliul Provizoriu de Uniune Nationala – a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa, NEIT) megyei szervezete. A vezetőségbe bekerült Octavian Plesa doktor a Parasztpárt képviseletében, az egész Tanács nagyon heterogénnek tűnik, de elfogadom, hogy a demokrácia nevében meg kellett lépni ezt a változtatást. Személy szerint nem érinti a feladatkörömet, és sajnos, semmivel sem lett világosabb, hogy mit is várnak el tőlem.
1990. február 3.
Szombat, de idegesen telt ez is. Feszültség a Tehnolemn szövetkezetben, Dicsőszentmártonban, tisztáztam, hogy nem írtam alá semmilyen megbizatást Barbu Toma részére, hogy javasolnám a vezetőségbe. Szerintem teljesen egyértelmű, hogy Parhon Nicu a legmegfelelőbb jelölt, hiszen Belényesi Béla keze alatt volt éveken át és a nyugalmazott elnök igen jó véleménnyel volt róla.
Incidens: egy németországi kocsioszlop segélyeket hozott, és nem akarták kiszolgálni őket a Vegyipari Kombinát melletti benzinkútnál. Az Ilea-fiú (szüleim volt szomszédja) kérésére garanciát vállaltam arra, hogy kifizeti a megye az üzemanyagot, aláírási joggal egyedüliként voltam jelen az épületben, és azt tartottam szem elött, hogy nem akadályozhatom a konvojt, hiszen a segítőszándékot értékelni kell.
Este egyenes adásban közvetítették Budapestről annak a magyar-román rendezvénynek a műsorát, amelyben a megbékélés volt a legfontosabb jelszó. Tőkés László volt a főszereplője, egyértelmű és osztatlan elismerés övezte megszólalását, gondolatgazdag előadását.
Kommentár 2005-ből
Milyen naiv voltam akkoriban! Jóval később kellett megtudnom, hogy számos ügyeskedő azon gazdagodott meg az első hetekben-hónapokban, hogy ezeket a segélyszállítmányokat különböző módon „megvámolta”, értékesített rengeteg, Nyugatról érkező terméket, hogy az üzemanyag ingyenességének kihasználásáról, amely a segélyszállítmányokra vonatkozott, nem is beszélve. Könnyű most azt mondani, hogy miért nem voltam-voltunk figyelmesebbek ezekkel a visszaélésekkel szemben, de az ügyeskedők éppen ezt használták ki, hogy mi a „fehér házban” folyamatosan időszűkében voltunk kénytelenek dönteni. Lelkiismeretünk szerint. Az enyém tiszta… és számoljon el mindenki a sajátjával. Azok is, akiket néhány hónappal később figyelmeztetnem kellett, hogy ingzsebükből kiütköző dollárjaikat legalább ne hordják látható helyen!
1990. február 4.
Már a vasárnapokon sincs nyugtom, folyamatosan a munkahelyi gondok foglalkoztatnak. Azért olvastam Leon Uris: Exodus című könyvét, sok érdekes dolgot tudtam meg Izrael állam megalakulásáról. Újabb bizonyíték az ókori mondás igazolására: csak azt tudom, hogy nem tudok semmit! Mennyit kellene még olvsani! Filozofáltam azon is, hogy nem vállalhatom-e mindkét magyarországi kiszállást, bármennyire csábító volna egybekötni. De a túl hosszú eltávozás ebben a zavaros helyzetben, egyáltalán nem előnyös. Meg aztán a zsebünk sem bírná a két hétnél hosszabb kinntartózkodást.
Este nem volt türelmem nézni a magyar-román közös műsort, mert több volt benne a balett, mint amennyi jelen hangulatomban befogadható lenne.
Nagy gondok a Szovjetunióban. Hiába, eltelt öt év, amióta Gorbacsov vezeti a szövetséget, és nem valami biztató a jövőre nézve az emberek helyzete. Csak ennek is ne legyen robbanás a vége!
1990. február 5.
Közel járok az infarktushoz: az uniónál is tárgyaltam a kollégákkal a közelgő szövetkezeti választások ügyében, tartok tőle, nehogy két szék közt (két munkahely) közt a pad alatt maradjak. Nem tudom eldönteni: azonnal hagyjam ott a megyei politizálást, vagy maradjak? Igaz, restellném Királynak azt mondani, hogy lemondok. Főleg, hogy mint országos alelnök, Király Károly sokkal kevesebbet tud Marosvásárhelyen lenni és szüksége van, kimondva-kimondatlanul, megbízható, helyi információkra. Biztosan nem kérlelne, ha bejelenteném a visszalépésemet a szövetkezetekhez, nem az ő stílusa, de nem esne jól neki..
1990. február 6.
Pillanatnyilag úgy tűnik, megyek hétfőtől Budapestre és ott bevárom a csoportot 19-én, de még nem konzultáltam Kolozsváry Zolival.
Egyenes adásban voltam a rádió-stúdióban, aztán bemutattam Gileának az elkészült kazettát, meglepetésemre meg volt elégedve a képanyaggal és a zenei aláfestéssel is. Szöveget nem adtunk hozzá, de neki elkészítettem egy román nyelvű változatot, hogy majd ott tolmács segítségével elboldogul, mondta. Nagy munkám volt ebben a kezettában, de nem voltam olyan elégedett, mint a főnököm.
1990. február 7.
Ismét változott a helyzet: nem megyek Pestre az OKISZ meghívására, de remélem, 19-én mehetek a csoporttal a Bethlen Gábor Alapítvány meghívására.
Hosszabb beszélgetés Onucsán Ibivel, az Unitatea szövetkezet elnökével a kilátásokról. Biztatott, hogy jelentkezzem az elnöki funkcióra márciusban. Sokmindenben egyet értettünk, de nem látjuk biztatónak a közeljövőt. Hetekkel előbb még sokkal optimistábban beszélgettünk, de időközben az események óvatosabbá tettek. Többek között a munkanélküliek tüntetése, meg a diákok forrongása a Bolyai-Papiu szétválasztása ügyében.
1990. február 8.
Kezemben az útlevél! Most már nincs formai akadálya annak, hogy mehessek.
Többezres román gyűlés a sportcsarnokban: az Uniunea Vatra Romaneasca szervezésében: magyarellenes hangulat, fenyegetésekkel. Nyilván (?) magyarokat be sem engedtek a terembe. A végkicsengés: semmivel nem értenek egyet abból, amit az RMDSZ igényel, főleg nem az iskolák „szeparációjával”. Hogy velünk, magyarokkal akkor mi történjen? Röviden: menjünk a nagy francba!
1990. február 9.
Nem hiányzanak az ilyen napok: a székház előtt négyszáz-ötszáz román diák tüntetett egész délelőtt. Minősíthetetlenül viselkedtek, szemmel láthatóan élvezték a szabadságot, hiszen tekeregtek az órákról. Egyes tanáraik vezetésével és szervezésében skandáltak magyarellenes jelszavakat a „fehér ház” főbejárata előtt. Nem is tudtam figyelni a dolgomra, hiszen ablakomon át, amely a frontra nyílik, folyamatosan és idegesítően hallottam a kiabálást.
1990. február 10.
Ez a nap visszaadta a nyugalmamat. Felemelő volt együtt vonulni a hetvenezer (vagy több?) magyarral, akik könyvvel és gyertyával a kezünkben azért tüntettünk néma menetben a jogainkat követelve. Méltósággal, civilizáltan, meggyőződéssel, hogy itt a helyünk, itt kell maradnunk. A gyülekezési helyen együtt voltam mindkét gyerekünkkel, feliratos táblát vitt Öcsi (Magyar iskolát!), Gráma János volt az egyik rendező, akivel ott néhány szót váltottunk. Az első sorban Sütő András is ott vonult, de az RMDSZ vezetői is, természetesen. Gyárfás Pistáékkal, Oltyán Magdival, rengeteg más ismerőssel együtt sodródtunk, hol közelebb, hol távolabb egymástól, lefelé a Bolyai utcán, majd onnan jobbra fordulva, az ortodox katedrális előtt balra, majd a Főtér másik, nyugati oldalán végig a városházáig mentünk. Onnan a tömeg a Kultúrpalota mellett bekanyarodva végigment a Cuza Voda utcán a sportcsarnokig és ott beszédeket hallgatott meg. A lassan aláereszkedő estében is kitartóan vonultak az emberek és fegyelmezetten hallgatták az értékes gondolatokat. Micsoda különbség színvonalban a két nappal előtte, a sportcsarnokon belül elhangzottakhoz képest! A rendezők azt kérték, hogy mindenki tartsa be: a tüntetés ötkor véget kell érjen, de elkerülhetetlen volt, hogy ezt az időpontot a nagy tömeg miatt túllépjük. Ezzel együtt semmilyen incidens nem zavarta meg a rendezvényt, mi pedig igyekeztünk a gyerekekkel haza, hogy az Attila születésnapját (18.), Aradról közben megérkezett anyósommal és apósommal együtt, megünnepeljük.
Igazi ünnepnap volt!
1990. február 11.
Csendes, békés vasárnapomat csak az zavarta meg, de nagyon, hogy egy zápfogamból nagy darab levált. Még éppen idejében, hogy az elutazásom elött rendbe tehessem.
1990. február 12.
Király Károly bürógyűlést tartott a napi és közeljövőbeli teendőkről, főleg a szervezési problémákat feszegette, amelyek nagyon lassan alakulnak a NEIT igényeivel összhangban. Nekem nem volt módom külön beszélgetni vele a gazdasági gondokról, ez egy kicsit bántott, de átadhattam neki az általam eddig írt közbenjárások összefoglalóját.
Mivel a valutáért is pénz kellett, az adó kifizetésére is, Kati (!) kellett kisegítsen. Persze, még büszke is volt erre.
Kulcsárék kérdezték telefonon, mikor megy Kati Pestre, beiratkozni az angol szak felvételijére. Ez most még nem lehetséges, de mindenképpen sor kerül rá.
1990. február 13.
Amióta az eszemet tudom, nem történt meg eddig, hogy ezt a napot a Kossuth Rádió nem úgy tartotta számon, hogy ez Budapest felszabadulásának napja!
Látogatás a Prodcomplexnél, szakmai beszélgetés Bod Alival és Hamza Ottóval növényi kivonatokról.
Végre ismét teke és szauna, most csak Miskával és Lórival. Utána Lóriéknál borozgattunk, beszélgettünk. Meglepett, hogy Gizike továbbra is, de egyébként már évek óta, a kitelepedés mellett teszi le a garast. Szerinte nagyon hamar kiderül, hogy a románok nem fogják válasz nélkül hagyni a minapi tüntetést, akármennyire is felemelő volt, vagy éppen azért. Lóri inkább maradna, de nincsenek nagyon meggyőző érvei, míg Gizike nagyon határozott.
Az utazásunk ismét bizonytalanná vált, nem tudom, mit gondoljak.
1990. február 14.
Megalakult a Nemzeti Egység Ideiglenes Országos Tanácsa, Iliescu az elnök, Király Károly az öt alelnök egyike.
Délelőtt Moldovan Sandával (főnöknőm volt 1981-1985 között az Uniónál) és Orbán Dezsővel beszélgettem, mindketten a városi tanácsnál (polgármesteri hivatalnál) dolgoznak pillanatnyilag, de szeretnének kiszakadni a politizálásból. Hasonlóan érzek én is, de nem vagyok képes határozottan lépni.
Teljes a bizonytalanság az utamat illetően is. Még nyolcan a jelöltek közül nem rendelkeznek útlevéllel!
1990. február 15.
Megyünk! Zsebemben a vonatjegy, oda-vissza! A délelőtt kellemetlen emlékkel telt. Jakabffy Attila megkért, kísérjem el volt munkahelyére, ahol nem akarják kiadni a munkakönyvét. Nemcsak a vezetőség, hanem a volt munkatársai sem fogadták szimpátiával, ami meglepett: Jaki ugyanis a fiatalok körében nagyon népszerű és magam is értelmes, tájékozott, friss eszű embernek tartom. Ezért nem értettem, mi bajuk vele a volt kollégáinak. Végül csak nem kapta meg a munkakönyvét, mert valamilyen számítógép-lemezekkel még tartozik. No de ez már az ő dolga!
Kati döntött: megkísérli a felvételire beiratkozni a Budapesti Eötvös Lóránt angol szakára. De ehhez oda kell utaznia, vagy postán el kell juttatnia a felvételi kérelmét.
1990. február 16.
Hamar peregtek az órák: megbeszélés az egészségügyi igazgatósággal, később a munkaügyiekkel, a kereskedelmi szervezetekkel.
Végre tisztázódni látszik a munkajogi helyzetem, a fizetésemet talán meg is kapom még az elutazásunk előtt. Délután vásároltunk Verával, Katival és megnéztem a menetrendet: négy óra várakozás Székelykocsárdon!
1990. február 18.
Feszülten várjuk a híreket Kati felvételi kérelmével kapcsolatban. Bár jobban örvendek az angol szaknak, mint ha mérnöki pályát próbált volna megcélozni, azért a magyarországi követelményeknek nem lesz könnyű eleget tenni.
