1990. január 21.
Nem javult az állapotom, hasogat a fejem, az influenza klasszikus tünetei…
Azerbajdzsánban a már megszokott (?) harcok mellett egyre nagyobb az igény a Szovjetunióból való kiszakadásra, újabban Ukrajna is kinyilvánította hasonló szándékát. Ki tudja, meddig bírja ezt a nyomást Gorbacsov? Mongóliában is tüntettek, a demokráciát követelve. Az egész világ átalakulóban, csak a saját munkakörömben nem vagyok képes tisztábban látni továbbra sem.
1990. január 22.
Nehéz napok, nehéz hetek! Egész délelőtt az export adataival bíbelődtem, nehezen áll össze egy világos kép. Gyárfás Pista keresett meg és röpkére sikerült beszélgetésünkben azt „kóstolgattuk”, hogy valóban államcsíny volt-e a forradalom. Én nem hiszem, de azt elfogadom, hogy egy szűkebb értelmiségi és pártpolitikusi réteg tudta, mit kell tennie adott pillanatban és magukhoz ragadták a kezdeményezést. De vallom, a tömeg felháborodása reális volt, ha pedig nem mozdulnak ki az utcára, akkor nem következett volna be a változás. Megfontolandó egy másik gondolat is: a szekunak már nem volt érdeke fenntartani Ceausescut, mert rátette a kezét a vagyonra, amit külföldi bankszámlára helyezett el. Félelmetes!
Késő este Barabás Öcsi hívott fel Erdőszentgyörgyről. Amikor tavaly decemberben szinte a fejére égett a háza az emberek hirtelen haragja miatt, nagyon meg voltam döbbenve, most azt tapasztaltam, hogy józanul döntött, amikor elfogadta, hogy leváltották. Pedig időközben a sok haragos rájött, hogy minden hibája ellenére sem bizonyult rossz vezetőnek. Értékeltem a józanságát és azt a döntését, hogy magáncéget alapít és „új életet” kezd.
1990. január 23.
Újabb, gyűléssel terhelt nap, ezúttal a munkahelyemen, az uniónál. A szövetkezeti elnökök többsége közömbösen fogadott, mert megyei megbizottként érkeztem, de vetélytársat láthattak bennem a közelgő szövetkezeti választásokon, amellett valamennyiüket elsősorban a szövetkezetük sorsa és kevésbé a megyei kisipari szervezet gondja nyomasztja. Hosszabb beszélgetés következett a székházban Kincses Előddel és Makkai Jánossal. Azt próbáltuk meghatározni, hogy a Népújság miként viszonyuljon a helyi román lapban megjelenő, egyre féktelenebbül magyarellenes írásokhoz. Makkai azon a véleményen volt, hogy nem kell felvenni a kesztyűt, de világosan rá kell mutatni az általunk ismert, de a románok számára teljesen ismeretlen történetekre és helyzetekre. Kincses Előd és jómagam azt forgattuk, hogy hasznos lenne egy román nyelvű kiadvány megjelentetése, legalább hetilap szinten, amely ellensúlyozhatná a szemenszedett hazugságokat, amelyek a Cuvintul liberben megjelennek. Előd később tárgyalt ebben az értelemben Smaranda Enacheval is.
Este egy magyarországi újságíró, Bali János, a Dátum című, független napilap szerkesztője keresett meg itthon. Arról tárgyaltunk, hogy időnként írnom kellene a magyarországi sajtó számára, és azt is felvetette, hogy segítenem kellene az anyaországi sajtótermékek forgalmazásában, terjesztésében. Megállapodtunk, hogy lépéseket teszek mindkét ügyben, de konkrétan még nem tudom, hogyan.
1990. január 24.
Tudom régen, hangoztattam is eleget, hogy nagyon mélyek a magyar-román ellentét gyökerei. Mégsem gondoltam volna, hogy ilyen nagy a távolság a két nemzet gondolkodása, felfogása között! Ördögi átokként telepszik ránk Ceausescu politikájának öröksége: az önnön nagyságába szédült (szédített) románság úgy érzi, hogy saját hazájában (vajon nekünk nem az?!) egyenlőtlen küzdelemre kényszerítik azzal, hogy a magyarság (netán a szászok-svábok is?) versenytársként jelentkezhet a mindennapos életben, horribile dictu, még akár a vezető állások betöltésében is!
Dúl a harc az iskolákban, az orvosi egyetemen. Tartok tőle, hogy manipulálják a gyerekeket és szülőket. Tudomásul kellene venni, hogy Marosvásárhely már régen nem az a város, amelyben a helybeli románság tisztelte a magyarokat, a szomszédokat-rokonokat, munkatársakat és viszont, hanem itt van az évtizedek óta betelepített, missziószerű feladatot végzők tömege, akiknek a magyar kimondottan ellenségnek számít. Így tanulták őket, csak ők kaphattak lakást, vezető állást, sokszor pusztán azért, mert románok. Különösen jó pont volt, ha semmilyen kötődésük nem volt a helyiekhez. Akkor pedig nekünk a „régi” románokkal kell együttműködnünk, mert ellenkező esetben kiszámíthatatlan következményekkel kell szembenéznünk. Csak az a nagy dilemma, hogy van-e bátorság a „régi” románokban, egykori haverekben, arra, hogy nyíltan velünk „masírozzanak”? Mert lassan magamat is azon kapom, hogy nincs türelmem mások véleményét meghallgatni, nemhogy mérlegelni, netán elfogadni…
1990. január 25.
„Sztrájktörésre” kaptam feladatot a gyapotszövődében. Könnyebbnek bizonyult szót érteni a munkásokkal, mint reméltem. Tulajdonképpen itt is meg kellett találni a személyes ellentétek szövevényében az alapvető problémát, a kifizetések hiányát és azután jöhetett annak a kutatása, hogy hányféle megoldás létezik, onnan pedig már csak egy lépés volt a legkedvezőbb megoldás kiválasztása. Azért kifáradtam ebben az egyeztetésben is, a hűlésem még mindig jelen van.
Öcsi hívott telefonon Craiováról, rendben van, nincs semmilyen veszélyben, a még hátralevő tíz napot már féllábon is kibírja.
Nyugtalanító, kósza hírek a szeku készülődéséről a holnapi, Ceausescu születésnapját jelző megemlékezésekkel kapcsolatban. Nem árt majd vigyázni!
1990. január 26.
Mivel Nám Lóri nem hagyott békén, amíg el nem mentem orvoshoz a légúti panaszaimmal, végül csak rászántam magam: Adorján doktor nagyon kedves volt, figyelmesen megvizsgált és megnyugtatott, hogy semmi súlyos gond nincs a tüdőmmel, de persze még utónyomai vannak a hűlésemnek. Jót beszélgettünk, szívesen hallgattam fejtegetését az orvosi magyar oktatási nyelvű jövőjéről, cserében én is beszámoltam a „fehér házban” folyó eseményekről.
Vaklármának bizonyultak a Ceausescu születésnapjával kapcsolatos készülődések, semmi rendkívüli nem történt, hála Istennek.
1990. január 27.
A Janus-arcú hatalom menesztette Pálfalvy Attilát az Oktatásügyi minisztériumból, úgymond „hatáskör túllépése” miatt. Persze valójában azért, mert szorgalmazni merészelte a magyar tannyelvű oktatás erősítését. Ilyen körülmények között nem nagyon látok esélyt az anarchia, a gyűlölködés visszaszorítására.
Sok látogatóm közül Balázs Jóska most is csak rövid ideig volt, nem tud továbbra sem beilleszkedni a magyarországi életbe. Fordítói feladatot kellett ellátnom egy magyar származású, svájci üzletembernek Gileaval való találkozásán, mert – meglepetésemre – a főnököm szinte semmit nem ért magyarul!
Felkerestem a Bolyai Líceumot, jóleső érzés volt látni az érettségi tablónkat az emeleti folyosón, de a hangulat az egész intézményben rendkívül nyomott, mindenki mindenkivel szemben bizalmatlan, a diákok meg mintha élveznék a szabadosabb életet, a nem oly szigorú rendet. Értem én, hiszen mi is örvendtünk egy-egy lyukasórának, ki tagadhatná, de most sokkal többről van szó!
1990. január 28.
Hatalmas tüntetés Bukarestben, ahol a politikai pluralizmus nevében a Nemzeti Parasztpárt próbálta meg elfogadtatni, hogy a többpártrendszer alapvető érdeke Romániának. Harckocsik bevetésével némileg sikerült lecsillapítani a tömeget, végül áldozatok nélkül kimenekítették az idős parasztpárti vezetőket a szorításból, úgymond győzött a Front, de ez még sokba fog kerülni! Nem vagyok elragadtatva a parasztpárttól, a liberálisok is riasztó múltat tudhatnak maguk mögött, már amennyire én magyar szempontból meg tudom ítélni, hiszen a Maniu-gárdákról még hallottam gyerekkoromban, de az az összbenyomásom, hogy nagy hiba volt ilyen ellenségesen kezelni a követeléseiket. Hiszen azzal én is egyetértek, hogy a Front ne induljon pártként, főleg ne egyedüli pártként, a választásokon!
1990. január 29.
Ez a hét jól kezdődött: megjött budapesti gyógykezeléséből Király Károly, rögtön jobb lett a hangulatom a székházban. Azonnal érzékelte, hogy mennyire nem tetszik a román kollégák jórészének a magyar intézményrendszer megerősítését célzó minden intézkedés, de nem hagyja magát kizökkenteni saját ritmusából. Ismerem, öt évig volt főnököm, szemmel láthatóan nyugodtabb és eltökéltebb, mint valaha.
Bátyám nagyobbik fia, Pistu, vásárolt egy Skoda 1000MB típusú autót! Felnőnek a gyerekek, örvendek is ennek a vásárnak, Pistu az a fiú, aki lelkiismeretesen dolgozik, megérdemli, hogy öröme is legyen benne.
1990 január 30.
A főnököm kisebb csapattal, Belgiumba készül utazni, és kiadta nekem, hogy készítsek egy ismertető filmet nagyon gyorsan a megye lehetőségeiről. Persze semmit nem szólt arról, hogy ki fizeti a filmet, az operatőrt, csak legyen meg, és nagyon reprezentatív legyen, mert üzleti tárgyalásra megy. Elkövettem azt a hibát, hogy meg találtam kérdezni: milyen idegen nyelven beszél, vagy lesz-e vele tolmács? Nem szereztem jó pontokat nála…
1990 január 31.
Belevetettem magam a munkába, beutaztam a fél megyét, este tíz után keveredtem haza. Felkerestem Marosvásárhelyen több vállalatot, de jártam Nyárádszeredában, Backamadarason Gombos Bercinél, Segesváron az inggyárban és a kerámiagyárban, Dicsőszentmártonban a Tehnolemn szövetkezetnél, a síküveggyárban, sokat filmeztünk és magam jegyzeteltem az adatokat. De messze még a munka vége és közben testközelből ismerhettem meg több állami vállalat alapvető gondjait, amelyekről eddig többnyire telefonon tájékozódhattam csupán.
Az alapanyagok hiányát eddig is állandóan közvetítettem Atanasie Stanculescu tábornoknak, aki a gazdaság állapotáért felelős minisztériumot vezette, de a vezetők tájékoztatása szerint szinte semmi nem történt, ami kézzel foghatóan javította volna a helyzetet. Maradt a mindenkire bízott „descurcă-te!” (találd fel magad!) jelszó, amit pedig már meg kellene haladni.