1990. január 14.
„Jól” kezdődött a vasárnap: reggel nyolctól gyűléseztünk, a katonai parancsnokság és a katonai ügyészség számolt be eddigi tevékenységéről. Egyenruhásan vonultak be az egykori megyei elsőtitkár szobájába, ahol most Király Károly dolgozik. Nem ismertem a katonai ügyészek egyenruháját, a személyeket sem, de Gambrea parancsnok ugyanaz a személy, aki a forradalom előtt is vezette a megyei rendőrséget. Alaposan felháborított alamennyiünket, vagyis az egész végrehajtó bürót, mivel szinte minden kérdésre azzal válaszolt, hogy „vă raportez: nu ştiu”! (Jelentem, nem tudom.) Egyszer Kincses Előd meg is állította a válaszadásban, és ő mondta ki, hogy „nu ştiu”. Tény, hogy leginkább Előd, Jakabffy Attila és Smaranda Enache, ritkábban Körmöczki Zoli és jómagam tettünk fel kérdéseket, feltűnő volt, hogy a Király Károly távollétében „rangidős” Scrieciu tábornok nem sok vizet zavart, folyton békülékeny hangot ütött meg. Cojocaru ezredes pedig, aki a tanklaktanya parancsnokaként volt jelen, ugyanazokat a közhelyeket ismételgette, amelyekkel a helyi sajtóban is azt próbálta bizonygatni, hogy a katonaságtól senki nem adott ki tűzparancsot, vagyis senki nem felelős a Marosvásárhelyen lelőtt hat személy haláláért.
Személyes ügyem sem tisztázódott: itt vagyok naphosszat a „Fehér Házban”, de ki és mennyit fog fizetni? Ezt a helyzetet valamennyien próbáltuk végre rendezni, de egyelőre nagy a bizonytalanság, csak azt tudom, hogy a régi munkahelyemen már nem kapok pénzt.
A nemzetközi életben is erős mozgás tapasztalható. A Szovjetunió minden eresztékében recseg: Litvánia, Azerbajdzsán és még ki tudja, hány köztársaság, kiválni készül, délen harcok zajlanak, sok halottal.
Nálunk, reméljük, többé nem fognak lőni, de a katonai diktatúra réme továbbra is fenyeget. Nem nyugszanak a kedélyek a vállalatokban, így nincs termelés, nincs termék és ezt az ország amúgy sem túl erős gazdasága nem bírhatja sokáig. Az import ideig-óráig megoldhatja a napi ellátást, de az infláció fog olyan mértékben növekedni, hogy attól koldulunk majd!
És hogy ne legyen túl könnyű az élet, nekünk még itt van a nemzetiségi kérdés, amely erős indulatok hordozója mindkét oldalon. A múlt héten még Bukarestben is úgy ígérték, hogy a nemzeti kisebbségek jogait teljes körben biztosítani fogja az új hatalom, de Petre Roman miniszterelnök legújabb nyilatkozatai teljesen mást mondanak. Ez pedig semmi jót nem ígér…
Menekülnünk kéne? Hova? Ki tud tanácsot adni? El lehet felejteni negyven évet, hagyományt, emléket, és még vegetálni vagy húszat? Nagyon le vagyok törve!
1990 január 15.
Annyira elbizonytalanodtam, hogy még az öngyilkosság gondolata is átvillant az agyamon!!! Összekülönböztem a főnökömmel, nem tudja, mit is akar – de én vagyok a hibás, amiért ő ostoba? Elégedetlen volt az összeállítással, amit a megye iparának helyzetéről készítettem, de nem tudta megmondani, mi nem jó benne.
Kati tizenkilencedik születésnapja csendesen telt. Készül az egyetemre, de nem döntötte el, hova fog felvételizni. A Rádiónál nem hiszem, hogy jobb volna neki, mint a fordítóirodában, de rá bízzuk a döntést.
1990. január 16.
Ma némileg nyugodtabb vagyok. Tény, hogy a minap Tőkés László által is emlegetett „belső nyugalom” hiányzik belőlem. Az viszont jót tett, hogy kihasználva a végre szabad délutánt, Verával sétáltunk egy nagyot.
1990. január 17.
Interjút adtam mindkét helyi lapnak, a Népújságnak és a Cuvintul libernek. Nem sikerült valami fényesre, szerintem túl sok általánosságot mondtam, bár tudom, nehéz is konkrétumokkal szolgálni manapság.
Hosszú beszélgetés Gyárfás Pistával, ők mégis a kitelepedés mellett döntöttek, el fogják adni a házukat. Engem is a távozásra biztatott, de nagyon visszafogottan. Elmondta, hogy mintegy két hetet töltött Magyarországon, meggyőződhetett arról, hogy legalább tíz évvel előttünk járnak gazdasági és életszínvonalban. Pedig mennyit „sírnak” állandóan a rádióban is hónapok óta.
Este itthon meglátogatott Makkai János, és arra biztatott, hogy vállaljam el valamelyik marosvásárhelyi kisipari szövetkezet vezetését, főleg, hogy annyian igénylik. Nem tudom, nagyon sok a kétely bennem. Még nem világos előttem sem, hogy mit is akarok jelenlegi megbizatásom után csinálni. Hiszen a választások akár három vagy négy hónap múlva biztosan bekövetkeznek és én csak annyit tudok biztosan, hogy nem vállalok még jelölést sem. Nem vonz sem a helyi, sem (még kevésbé) a bukaresti, parlamenti szerepvállalás.
Késő este telefonált Zalányi Gyuszi, itthon van és gratulál az állásomhoz! Hát mit mondjak erre?
1990. január 18.
Az irodában a munkatársakkal hosszabb megbeszélést folytattam. Jólesik, hogy ők igyekeznek korrekt módon tájékoztatni, csak az Állami Tervhivatal „maradványa”, Nan Gheorghe arrogáns és mindenkitől való függetlenségét hangoztató magatartása háborít fel. Kissé keményebb hangot voltam kénytelen megütni vele szemben, arra hivatkozott, hogy csak bukaresti jóváhagyással hajlandó adatokat szolgáltatni. Nehezen értettünk szót, de miután bukaresti főnökét megnevezte és jelenlétében felhívtam telefonon, akkor volt kénytelen beadni a derekát. De nem tetszik nekem egyáltalán, veszélyesnek és rosszindulatúnak tartom.
Harkó Károly munktársam nyílt levelet közölt a Cuvintul liberben, amelyben Kiss András elnök viselt dolgait, visszaéléseit hozza a közvélemény tudomására. Nem tudom, miért a román lapban? Annak hangneme olyannyira magyarellenes Lazar Ladariu főszerkesztésében, hogy szívesen adott helyet egy magyar ember elleni támadásnak. Ugyanabban a lapszámba támadás jelent meg, tendenciózusan, Jakabffy Attila és Walter József ellen is. Már szinte várom, hogy engem mikor támadnak meg…
Elfogadtam a Constructorul szövetkezet felkérését, hogy vezessem le a holnapi, beszámoló és elnökválasztó közgyűlésüket. Nem lesz pedig könnyű!
Miközben este bridzsezni voltam, Balogh Erzsébet és Laci Svédországból beszélt telefonon Verával, kérdezték, miben segíthetnek. Jóleső érzéssel vettem tudomásul.
1990. január 19.
Nagyon nehéznek bizonyult az Arta mozi termében megtartott Constructorul-közgyűlés levezetése. Sikerült ugyan egykori főnökömet, Szekeres István eddigi elnököt meggyőzni, hogy helyesebb, ha nyugdíjba vonul, hiszen minden feltétele meg is van ehhez, az új elnök személye is elég hamar világossá vált, annyi szimpátia irányult az eddigi főmérnök, Halmágyi Ferenc barátom felé. Alelnököt viszont most nem sikerült választani, amellett a hűlésem is nehezítette a dolgomat, de legalább kordában tudtam tartani a nagylétszámú gyülekezetet. Sokat segített, hogy az emberek ismernek és – úgy éreztem – tisztelnek is, ami biztató a szövetkezeti hálózatba való várható visszatérésem szempontjából. Ha majd úgy döntök..
Késő estébe nyúló gyűlés ismét a székházban. Hosszas egyezkedés után a megyei Nemzetmentési Front szintjén az a döntés született, hogy a folyamatban levő iskolai év „megmentése” érdekében a Bolyai Farkas Líceum csak ez év őszétől alakul vissza kizárólag magyar oktatási nyelvű intézménnyé. A józanság győzelmét látom ebben a döntésben, bár nagyon feszült a helyzet, és a magyar diákok nem ezt várták. Igen fontos volt Léstyán Ferenc plébános és Smaranda Enache felszólalása, mindketten a megbékélés fontosságát és a felelősséget hangoztatták. Furcsa közjáték volt, hogy Tira őrnagy, aki vehemensen tiltakozott a magyar nyelv ellen, szinte tettlegességre ragadtatta magát Smaranda Enacheval szemben, annak beszéde után. Kerek István doktorral, Körmöczki Zolival együtt többen odasiettünk Enache asszony közelébe, megvédendő egy esetleges agressziótól, de végül nem került sor fizikai erőszakra.
Kommentár 2005-ből
Azóta sem tudom eldönteni, vajon jobb lett volna-e, ha az iskolai évre, különösen az érettségi előtt álló diákokra nem gondolva, azonnali „magyarosítást” határoztunk volna el? Éveken keresztül visszatérő vád volt valamennyiünk ellen, hogy nem kellett volna ezt a békülékeny határozatot megszavazni. Mégis, ha eszembe jut, hogy ott voltak szülők, magyarok és románok, nemcsak a Bolyaiban, hanem a Papiuban tanulók szülei is, akik közül többen szinte könyörögtek, hogy ne tegyük tönkre gyerekeik jövőjét, ha meggondolom, hogy az ötvenöt tagú, szavazati joggal rendelkező Front-tag többsége román volt, és ha hozzáteszem, hogy akkor mi, magyarok, többségünkben még hittünk az adott szóban, a jogállam eljövetelében, akkor azt mondom: így kellett döntenünk. Bizony, szívesebben emeltem volna a kezem olyan határozati javaslat megszavazására, amelyben az azonnali szétválasztást fogadtuk volna el, mert pontosan a mi évfolyamunk volt az első, 1961-ben, amellyel párhuzamosan egy román osztály érettségizett a Bolyaiban, az iskola 404 éves története során először, tehát nagyon jól emlékeztem arra, hogyan száműzték a magyar tannyelvű, humán osztályt az érettségi évében a Papiuba és hozták helyette a román A osztályt anélkül, hogy diáknak-szülőnek-tanárnak a véleménye számított volna. Mindezek ellenére, amikor végül 2002 áprilisában megszületett a döntés arról, hogy nem indítanak többé román tannyelvű osztályokat a Bolyaiban és így 2005 őszétől kezdődően kizárólag magyar tannyelvű lesz egykori iskolám, úgy éreztem, hogy több mint tíz év távlatából sem született más döntés, mint amit a hangulati elemeken felülemelkedve, a román állam vezetése is kénytelen volt elfogadni. Nem nagy öröm, sokan most is elvesztegetett éveknek minősítik az 1990 utáni időt, de vallom, hogy felelősen akkor nekünk adatott döntenünk és mi nem dönthettünk másként egyszerűen azért, mert már akkor is kevesebben voltunk. Mindezzel együtt nagy várakozással tekintek a 2005 szeptember 15-i évnyitó elé…
1990. január 20.
A hűlésem miatt vagy két órányit voltam csupán az irodában, majd szinte egésznapos kezelést adott Vera, ez mindenképpen jót tett.
