1990. január 6.
Viharos gyűlés a cukorgyárban, sok ismerős arc. A közhangulat olyan volt, hogy Gilea Valer főnököm engem küldött levezetni a feszültségeket. Az első, amit érzékeltem, hogy a közvélemény egyértelműen a vezetőség, főleg Augustin Mănişor leváltását akarja elérni, de a szakszervezeti, vagy munkástanács nem volt egységes állásponton ebben az ügyben. Azonnal látszott, hogy a tanács román nemzetiségű tagjai máris attól tartottak, hogy valamilyen magyarosítás következik be, ha mennie kell az igazgatónak. Több fordulóban tárgyaltunk, végül maradt ideiglenesen a vezetőség, de az alkalmazottak képviselői részt vehetnek, szavazati joggal, a vezetés aktusában. Fontosnak tartottam, hogy ne álljon le a termelés, hiszen diplomamunkámat ennél a gyárnál készítettem 1968-ban, és tudtam, hogy ilyenkor, februárig, huszonnégyórás üzemmódban kell dolgozni, később, az úgynevezett „remont” ideje alatt, ami augusztusig szokott tartani, lehet vitatkozni vezetésről, sérelmekről.
A döntés, hogy a vezetőség a helyén marad, nem tetszett a munkásoknak, de a helyzet nem destabilizálódott. Az igazgató személyesen ismert, hiszen felesége munkatársnőm volt a kisipari szövetkezeteknél. Kikísért az autóhoz és folyamatosan hálálkodott, ami rossz érzést keltett bennem. Kételyekkel küszködtem, hogy nem kellett volna inkább azonnali váltást kicsikarni a vezetésben, de mintha ez sem lett volna egyértelmű, hiszen a többi jelölt is a régi gárdából került volna ki. Eszembe jutott a munkahelyem helyzete, ahol magam is a kollegák „jelöltje” voltam folyamatosan, de én azzal hárítottam el ezt, hogy majd tavasszal, amikor hivatalosan és szabályszerűen választásokra kerül sor, talán jelöltetem magam.
Késő este kerültem haza csupán, közben a főnököm megdicsért, amiért úgymond megoldottam a feladatot, ez ismét felkeltette bennem azt a megfoghatatlan rossz érzést, hogy valamit elhibáztam.
Itthon Vera elmondta, hogy Gyárfás Éva felajánlotta Katinak: menjen esetleg a Marosvásárhelyi Rádióba dolgozni, szükség lesz ott a fiatalokra. Kati be is látogatott a stúdióba, majd meglátjuk, lesz-e valami a munkahelyváltásból. Én azt vetettem fel, hogy a legfontosabb szempont, hogy készülni tudjon, a munka mellett, az egyetemi felvételire.
Kommentár 2005-ből
A későbbi események „visszaigazolták” a rossz sejtelmeimet, de már nem tehettem semmit. A vezetőség ebben a gyárban is, mint nagyon sok egységben, intézetben, erőre kapott és mivel döntő többségükben román nemzetiségű igazgatók voltak a forradalom pillanatában a legtöbb helyen, megakadályozták, hogy magyar nemzetiségű személyeknek döntő szavuk lehessen a következőkben. Ez a folyamat akkor számomra nem volt ilyen egyértelmű, mint tizenöt év távlatából visszatekintve, de például a márciusban bekövetkezett marosvásárhelyi magyarellenes pogrom, az orvosi egyetemen, a Bolyai Líceumban és más intézményekben kirobbant konfliktusok mind annak a következménye volt, hogy az egyes számú vezetők, akiknek utasítására hozhatták-vihették az embereket tömegesen, többségükben román nemzetiségűek és a régi hatalomhoz hű emberek voltak. Azokban a hetekben találkoztam volt, véletlenszerűen, az utcán egyik volt osztálytársammal, Kürti Andrással, aki a cukorgyár dolgozója volt, családja évtizedek óta lakója volt a gyár tőszomszédságában levő szolgálati lakásoknak, ő természetesen jól ismerte a „helyi viszonyokat”. Ő mondta, mennyire nagy hiba volt megtartani a vezetőket azon a forró délutánon-estén 1990-ben. El is magyarázott néhány belső ügyet és sajnálta, hogy abban a rohanó időben nem volt módja, hogy felvilágosítson. Akkor már régen túl voltunk a gyertyás-könyves tüntetésen, de még nem a márciusi eseményeken…
1990. január 7.
Vasárnap pihenhettem egy keveset, azonban a Biblia olvasása sem nyugtatott meg, hamar félre is tettem. Leveleket írtam Pestre, Drezdába a barátainknak. Megosztottam velük is kételyeimet a szerepem kapcsán, amit most sem politikainak látok. Bár nagyon bizonytalan vagyok ebben a megállapításban. Nem akarok egyéni kezdeményezésbe fogni, nehogy azt gondolja bárki, hogy nagyravágyó, vezető szerepre törő vagyok. Azt hiszem, mindent el fogok követni, hogy minél hamarabb visszatérjek a munkahelyemre, nem kívánok szerepet vállalni a politikában. Vera sem biztat erre, látva, mennyire gyötrődöm a mostani helyzetben.
1990. január 8.
Teljes a bizonytalanság abban, hogy melyek is az elvárások és feladatok a Megyei Nemzetmentési Fronttól. Gyűlést gyűlés követ, háromszor is elmagyaráznak sokadrendű dolgokat, de a lényeges kérdések megválaszolására sem idő, sem tudás nincs senkiben. Persze, én sem vagyok okosabb másoknál, de azt már kezdem érezni, hogy a régi „elvtársak” egyre bátrabbak, egyre „okosabbak”, az újak között pedig könnyen „királykodhatnak”, mert azok legtöbbje azt sem tudja, mi fán terem a szervezés, a termelés, a szolgáltatások biztosítása, a folyamatosság, a felelősség. Egyre inkább látom, hogy nekem milyen sokat segít az, hogy a kisiparban a melóstól a vezetőkig, emberek tömegével voltam kapcsolatban, volt alkalmam sok mindent megtanulni, míg az új kollégák ezzel a tapasztalattal nem rendelkeznek, némelyikük pedig az erkölcsi hozzáállásban egyáltalán nem jeleskedik.
Délután a radnóti tömeggyűlésen volt a cukorgyárihoz hasonló tapasztalatom, csakhogy itt nem volt olyan éles szembenállás etnikai értelemben, így a kisváros hamar megszabadult első titkárától, és megválasztott egy ideiglenes, új vezetőt. A rendfenntartás is közbe kellett lépjen, hogy a zsúfolt teremben kézben lehessen tartani valamennyire a fegyelmet és a szavazás is lebonyolódjék. Fáradtan jöttem haza.
1990. január 9.
Reggeltől délig az IMATEX-ben, a Bútorgyárban és a munkahelyemen voltak találkozóim. A délig tartó programban feljegyeztem az illető vállalatok legégetőbb gondjait azzal a felemás érzéssel, hogy senkit nem fog érdekelni más, mint hogy ki legyen a vezető?! Mindhárom helyen ezzel kezdték, egymást szapulták az esélyes vagy alkalmi (ön)jelöltek, alig lehetett megkérdeznem: és a termelés hogy megy?
Hihetetlen, de mivel nem kaptam megbizatást vidékre, délután sikerült kuglizni és szaunázni is!
1990. január 10.
Kiszállás Nyárádkarácsonfalvára, a falusi Tanáccsal tartott megbeszélésen otthonosan mozogtam, mert hasonló volt a hangulat, mint mikor közgyűlésre jártam a nyárádszeredai vagy erdőszentgyörgyi kisipari szövetkezetekhez az elmúlt években. Inspirált az is, hogy magyarok közt voltam, azt hiszem, hatásosan és jól beszéltem. Süveg Albert pénzügyi ellenőr vitt és hozott az autóján, jót beszélgettünk a rövid úton oda-vissza. Mivel a megyei Néptanácsnál dolgozó ellenőrként volt alkalma,, hogy megismerjen bizonyos összefüggéseket, hasznos tanácsokkal is ellátott.
A délután ismét a Házban telt el, a befutott adatokat összesítettem és továbbítottam telexen Bukarestbe a megye gazdasági helyzetéről és a legsürgetőbb gondokról.
1990. január 11.
Újabb vidéki megbizatás, valamivel csendesebb gyűlést vezettem Kerelőszentpálon. Ízlelgetem az ismét magyarul is megnevezhető helységneveket, várom már, hogy mikor lehet a falvak határában is kiírni, remélem, rövidesen.
Délután visszatértem a székházba, ott érdekes beszélgetést folytattam Kincses Előddel az irodájában. Megkért mindenekelőtt, hogy üljek mellette, amíg Iliescu elnökkel beszél telefonon, és jegyezzem, amint csak tudom, hogy mit mond a telefonba, hogy utólag tudjon esetleg elnézést kérni, ha udvariatlan lenne. Első beszélgetése volt telefonon az elnökkel, szemmel láthatóan izgult. Miután a kapcsolat létrjött, bemutatkozott és arra hivatkozott, hogy Tőkés László ügyvédje volt a kilakoltatási perben, így bizonyára jobban megjegyzi az elnök úr, hogy kivel is beszél. Természetesen elmondta, hogy a megyei Nemzetmentési Front alelnöki minőségében kéri a segítségét azzal kapcsolatban, hogy mivel Király Károly gyógykezelésre utazik, a problémákat ő személyesen szeretné ezután közvetíteni Bukarestbe, és amennyiben erre alkalom lesz, kérte, hogy az elnök úr majd fogadja. Az ígéretet megkapta, nem is sorolta Előd a gondokat, hiszen úgyszólván naponta mentek a többnyire általam megszerkesztett telexek a gazdasági problémákról, de ő maga is sokat írt a tanügy, egészségügy és a művelődés számos gondjáról.
Este bridzsezni voltam Görbééknél. De megszakadt a parti, mert hazajött Lippáról, a katonaságból Istvánka fiúk, nagy volt az öröm a többheti aggódás után. Bod Ali meg én is ott maradtunk rövid időre, hogy Istvánkától halljunk részleteket a Temesvár környéki eseményekről és azok visszhangjáról a lippai kaszárnyában.
1990. január 12.
A világ végére kívánkozom a jelenlegi munkám helyett! Az emberek nem értik egymás szavát, nem is nagyon találok olyant, aki türelmesen meghallgatna akár egyetlen problémát is, máris fújja a magáét. Kincse Elődöt például Scrieciu tábornok kiküldte önmaga helyett a görögkatolikus templom előtti tüntetéshez, hogy próbálja az embereket lecsillapítani. Az történt ugyanis, hogy ott tüntetést szerveztek, senki nem tudja, kik, és követelték a kommunisták, a régi „elvtársak” eltávolítását az összes vezető helyekről. Előd megoldotta a feladatot, de sok energiájába telt. Elmagyarázta, hogy semmi baja nincs olyan kommunistákkal, akik feslett könyökű kabátban próbáltak például az ötvenes években vállalatokat, intézményeket vezetni, csak azokat kell minden döntő helyről elzavarni, akik az utóbbi években visszaéltek hatalmukkal és minden előjogot megszereztek maguknak, miközben a tömeg éhezett és nélkülözött, de főleg szellemi nyomorba taszították az országot. Jól beszélt, tudom, a hatás nem maradt el, bár voltak bekiabálások az ereszkedő, ködös estében. Scrieciu bizonyára azért nem mert kimenni, mert „találva” érezhette magát…
1990 január 13.
Alig tudok eleget tenni a naplóírás követelményeinek, nem is biztos, hogy a legfontosabb eseményeket rögzítem, így is nagy erőfeszítés egyetlen nap kihagyása nélkül írni.
Ma tartották Marosvásárhelyen az RMDSZ II. Országos találkozóját. Nem lehettem ott, annyi gyűlésre küldtek megbízatással, de különben sem volt mandátumom. Több, mint három órán át egyezkedtem a konfekciógyárban főleg asszonyokkal, akik követelték, hogy helyezzük vissza az igazgatói funkcióba Szabó Józsefet, aki a forradalom elött már volt igazgatója a gyárnak. A sokszoros egyeztetés után, okulva némileg a cukorgyári történetből, teljesen a demokrácia szabályaira hagyatkozva, a közvélemény egyértelmű döntését fogadtam el és Grama Virgil ( az eddigi igazgató) egykori szövetkezeti munkatársam helyére elfogadtam a Szabó József megválasztását.
Késő este Szurkos Géza barátom hívására Nemes Paliékhoz mentem, ott volt egy népes társaság, Kiss Madocsa és felesége, valamint Paliék Magyarországról érkezett rokonai is. Valamennyien arra voltak kíváncsiak, hogy én, aki úgymond a hatalomban dolgozom, hogyan látom a fejleményeket. Éjszakába nyúlóan fejtegettem, a konfekciógyárban történtek friss emlékével, hogy van esély a kibontakozásra, és lehetnek magyar vezetők is a közeljövőben a vállalatok élén. A tanügyi helyzetről faggattak, de mivel nem voltam nagyon tájékozott, hogy mi is zajlik a Bolyaiban és az Orvosin, elhárítottam, hogy „okosakat” mondjak. Inkább megosztottam aggodalmamat, hogy amennyiben a nemzetiségi feszültségeket nem tudjuk kezelni, elképzelhető akár egy katonai diktatúra bevezetése is, és utána már csak arra fogunk figyelni, hogy el kell-e nekünk is menekülnünk vagy sem. Bizonytalan érzések gyötörtek a hazafelé vezető sétán, az egésznapos feszültséget ugyan oldotta némi alkohol, amit elfogyasztottam a társasággal, de nem vagyok nyugodt a kilátásokat illetően.
