1990. január 1.
A „megtisztelő” éjszakai szolgálat után a párás, ködös hajnalban nyugodtan tartottam hazafelé. Szemmel láthatóan nyugodt volt az év-váltás, sehol sem láttam összetört üvegeket az utcán! A Continental szálloda körül számos vöröskeresztes autó parkolt, több ezen az éjszakán érkezett!
Az egész napot az ágyban vagy a közelében töltöttem, fáradt vagyok. Minden nyugodtnak tűnik ugyan, de várakozással vagyok tele, ez belső feszültséget okoz. Újévi beszédében Iliescu márciustól kezdődően megígérte az ötnapos munkahét általános bevezetését. Nagy kihívásnak és elsietett lépésnek érzem… Ezen felül más könnyítéseket is ígért, árszabályozó mechanizmust, mezőgazdasági egyéni érdekeltség kialakítását és támogatását, vámmentes hazatelepülést az ezt szándékozóknak, szabad utazást, az útlevelek otthon tartását stb.
Este a TV-ben Petre Roman miniszterelnök, a francia TV 3-as csatornáján közvetített interjúban tagadta, hogy együttműködtek volna a volt párt- és állami vezetőkkel a forradalom előkészítésében. Azt bizonygatta, hogy a „robbanás” spontán történt, és az Ideiglenes Kormány meg a Nemzetmentési Front napok alatt alakult, nem kompromittált személyekből.
1990. január 2.
Ez a nap is még a pihenésé, aztán holnap beindul az élet hivatalosan is.
Váratlanul elhunyt, 68 évesen, Corneliu Dragomir frissen kinevezett külügyminiszter-helyettes.
A Kossuth Rádió nem sok jót ígér a magyar lakosságnak az új évre. Megjegyezték, hogy Románia csak úgy tudta kifizetni küladósságát, hogy kiárusította nyolcvan tonna aranytartalékát. Nem tudom felfogni, hogy ez mit is jelent valójában.
Mától az eddigi Agerpres helyett Rompres a hivatalos román hírügynökség neve.
1990. január 3.
Az idei első munkanap olyan változást hozott az életemben, amilyent nem kívántam, de semmi nem lehet véletlen: a Megyei Nemzetmentési Front kilenctagú Bürójába választottak. A gazdasági ügyek felelőse lettem. Az történt, hogy délben alig tudtunk Candea Raduval bejutni a Nemzetmentési Front alakuló gyűlésére, annak ellenére, hogy mandátumunk erre feljogosított. A nagy gyűlésterem a Városházán (most megyeháza) zsúfolásig megtelt, a kapunál működő ellenőrzés tehát nem volt hatékony, sokan úgy jöttek be a nagy tumultusban, hogy semmi joguk nem volt szavazni. A hosszas választási procedúra a Király Károly hozzáértő vezetése ellenére is estig tartott. Miután szinte közfelkiáltással megválasztották az ötvenöt tagú Megyei Frontot (köztük engem, mint a szövetkezeti kisipar képviselőjét, beleértve a fogyasztási szövetkezeteket is), a kis gyűlésterembe vonultunk, és ott került sor a kilenctagú Büró megválasztására. Király Károly természetesen lett elnök, az alelnökök körül vita volt, végül Kincses Elődöt és Gilea Valer konzervgyári főmérnököt választottuk alelnököknek, de a sok (román) erősködés miatt első alelnököt is választottunk, Ioan Scrieciu tábornok személyében. A többi öt tag megválasztása tevékenységi terület szerint történt, így Kincses Előd és Király Károly javaslatára engem gazdasági ügyekért felelős személynek választottak arra való tekintettel, hogy ismerem a megyét. Titkárnak Dan Baculea, ifjúsági felelősnek Pop Dorel, panasziroda-vezetőnek Körmöczky Zoltán, művelődési felelősnek Smaranda Enache, oktatási felelősnek Man Nistor tanár került megválasztásra.
Ideges vagyok, bánom, hogy elindultam ezen az úton! Nem vagyok biztos benne, hogy bírni fogom. Máris látszik, hogy sok gondunk lesz a magyar-román szembenállás okán, és ki tudja, meddig tudom elviselni tisztességgel ezt a feszült állapotot? A bizalom jól esik, bár nem teljesen tűnik őszintének, de túl nagynak érzem egyelőre a feladatot.
1990. január 4.
A betegszabadságáról visszatérő Kiss András megkért, tartsak vele Erdőszentgyörgyre és Nyárádszeredába. Új szerepköröm kapcsán felajánlotta segítségét, hiszen sokat dolgozott gazdasági területen mint a Központi Bizottság instruktora. Megköszöntem ugyan, de azt hiszem, hogy a magam elképzelései szerint kell kialakítanom egy tevékenységi programot, nem a központosított kézivezérlés alapján. Ezt azért nem mondtam neki, minek bántsam?
1990. január 5.
Ma már bent jártam a „nagy házban”. Egész nap bent gyűléseztünk, ezért lemaradtam az Irgalmas hazugság cenzúra nélküli változatának bemutatójáról (Székely János darabjának „vizionált” változatát ismertem).
Némileg legyőztem szorongásomat, azt kellett látnom, hogy mások sem „okosabbak” nálam a teendőket illetően. Ha sikerül korrekt kapcsolatokat kialakítanom Kádár Pistával, Irimievel, Dragut Mirceaval és a többi, az épületben maradt egykori pártfunkcionáriussal, akkor talán segíteni fognak a problémák leltározásában és kezelésében is. Mégiscsak évek óta dolgoznak a megyeházán. Konzultáltam Papp Lajcsival is, aki a tagkönyvekért volt felelős, hasznos tanácsokkal látott el, de ő mindenképpen betegnyugdíjba vonul. Nem csodálkoztam, a szíve sokat rakoncátlankodott eddig is.
Közvetlen főnököm, Galea Valer viszont nem tetszik startból. Régivágású főnöki allűrjei bosszantanak, kioktató stílusa, tudálékossága nem sok jóval biztat. De majd meglátjuk, mire megyünk egymással.
