1989. december 23.
Öröm és bánat váltogatja egymást szédületes sebességgel: óriási tömeg a népgyűlésen, a Városháza előtti téren, Király Károly vezérszónoklata azt próbálta mindenkivel megértetni, hogy ne engedjenek a sovén-nacionalista uszításnak.
Közben Bukarestben, Temesváron, Aradon, Kolozsváron, Brassóban, Nagyváradon, de Vajdahunyadon is véres utcai harcok dúlnak. Magam is részt vettem a népgyűlésen és tele torokkal skandáltam: Suntem frati! – Testvérek vagyunk! Mert bizony voltak román megszólalók, az eufória első óráiban, akik azt feszegették, hogy milyen arányban is vannak Marosvásárhelyen románok és magyarok?!
Hadnagy Sanyival álltunk egymás mellett és a szaunában, tekézésben eltöltött éveket idézgetve ismételtük: erről beszélgettünk annyiszor, ezt reméltük megérni! De ott volt körülöttünk nagyon sok ismerős, munkatárs, régi marosvásárhelyi, és mindnyájunknak az öröm volt a meghatározó életérzése.
Délben a szomszédok jöttek át hozzánk a blokkból többen is, pezsgőt ittunk és nem tudtunk betelni a reményteljes várakozás túlcsorduló örömével. A tévét lestük minden pillanatban, rettenetes volt hallani az olyan híreket, hogy Temesváron talán 12 ezer ember is életét vesztette, ezt telefonon Ferenczy Matild, Vera egykori osztálytársnője cáfolta.
Bejelentették a házaspár foglyul ejtését.
1989. december 24.
Sokszorosan különleges vasárnap. Bukarestből hívta Miskát a barátja, egykori osztálytársa a Bolyaiban, Lányi Szabolcs, aki alig menekült meg a jilavai összevert emberek közül, és az országos Nemzetmentési Front tagja lett. Kérte, próbálja megkeresni Király Károlyt, hogy vegye fel azonnal a kapcsolatot Bukaresttel, ahol jelenléte nagyon fontos volna. Együtt mentünk Miskával Király Károly Kiss Ernő utcai lakására, de délelőtt csak feleségét, Helgát találtuk otthon, a karácsonyi előkészületek közepén. Miután beszélgettünk egy órányit, és kávét meg süteményt fogyasztottunk, megkértük, közvetítse a kérést férje felé. Helga, aki az Unitatea kisipari szövetkezet könyvelője volt, így évek óta ismertük egymást, bizalmasan elmondta, hogy megpróbálta férjét lebeszélni a politikai szerepvállalásról, mert annyi év viszontagsága után nagyon félti. Természetesen azt is elmondta, hogy Károly nem hallgat rá ilyen szempontból, és azt tartja, neki most kötelessége szerepet vállalni, nehogy mások, oda nem való és az elmúlt években dicstelen szerepet játszó párt-fejesek kerüljenek az új hatalomba.
Hazafelé menet megpróbáltunk ismét bejutni a megye első emberéhez, hiszen úgy gondoltuk, hogy régi barátságunk okán könnyen tud fogadni bennünket, de olyan felfordulást tapasztaltunk a székházban, ami elriasztott bennünket attól, hogy köszöntsük legalább. Különben is biztosak voltunk benne, hogy valóban nagyon fontos hagyni őt, tegye a dolgát legjobb belátása szerint.
Este Karácsony, szabad Karácsony, azzal a plusz jó érzéssel, hogy holnap hivatalosan szabadnap, az első, hosszú évtizedek után.
Továbbra is aggasztó híarek Temesvárról és Bukarestből. A Ion Iliescu-vezette Nemzetmentési Front riasztó képet fest a fővárosi állapotokról. Terroristákat emlegetnek, akik a Ceausescuhoz hű szekusok és a hadsereg egy részének a tevékenységével próbálják menteni a régi rendet. Mindenkit felszólítanak az éberségre, civil védelmi csoportok szervezését kezdeményezik.
1989. december 25.
Az éjjel szolgálatban voltam, botokkal felfegyverkezve a blokk lépcsőháza aljában. A bejárat elött és benn, az épületben beszélgettünk a lassan húsz éve együtt töltött évekről, a kilátásokról. Rádiót hallgattunk, mindenféle információt kommentáltunk, de annak ellenére, hogy nagyon a központ közelében vagyunk (vagy éppen ezért?), hála Istennek, senkitől nem kellett megvédeni közös lakóhelyünket.
Délután szolgálatos voltam a munkahelyemen. Nem örvendtem ennek most, aztán éppen ott ért egy beadvány, amelyet végül, némi vívódás után, aláírtam, Kiss András főnököm ellen. Este is rossz volt a lelkiismeretem emiatt az aláírás miatt, hiszen annak ellenére, hogy nem volt köztünk jó munkatársi viszony és a beadvány tartalma lényegében megfelelt a valóságnak (hatalmával visszaélt valóban több alkalommal, egykori Központi Bizottsági felügyelőként sok bűne lehetett), mégis rosszul éreztem magam, mert a munkatársak, akik megfogalmazták, nem éppen kiváló munkájukról voltak ismertek. De ennél is jobban bántott az, hogy egy súlyosan beteg embert támadtam, az aláírók közül nekem volt a legmagasabb „rangom” mint osztályfőnöknek, ezzel úgymond hitelesítettem az ott leírtakat.
Éjszaka ismét ébren maradtam és kivártam a bejelentést, hogy kivégezték, egy tirgovistei helyőrség ( vagy iskola?) udvarán a diktátor-házaspárt. Elégtétellel vettem tudomásul!
Kommentár 2005-ből
Nem kellett hónapoknak sem eltelni, hogy sokadmagammal szégyelljem azt az örömöt, amit a kivégzés okozott. Irodalma alakult ki annak, hogy így kellett-e történnie mindennek a házaspárral, de az tény, hogy rövidesen és azóta sokszor éreztem, milyen emberhez nem méltó érzés volt az az öröm. Nem arról van szó, hogy a felelősségre vonás nem lett volna szükséges, de azóta megbizonyosodhattunk róla, hogy csak a Ion Iliescu és hirtelen megjelent köre ravaszságának áldozatai voltunk: a riogatás a nemlétező veszélyről és terroristákról, a külföldi erők esetleges beavatkozásáról mind azt szolgálták, hogy bizonyítsák, csak akkor tűnik el ez a sokféle veszély, ha látják a régi rend támogatói, hogy az elsőszámú vezetőjük halott. Az időközben eltelt tizenöt év is arról győzött meg, hogy bizony csak a második vonal foglalta el a helyét az elsőnek és a mai napig azok vezetnek, akiknek semmi, de semmi erkölcsi alapjuk nincs. Meg is látszik az eredményeken, az ország állapotán! Kétségtelennek mutatkozik az is, hogy Máltán elhatározták, hogy nem avatkoznak be, ha Ceausescu ellen elindul a belső harc, de azt is feltételezhetjük, hogy esetleg igaza is volt a diktátornak, amikor annyit rikácsolt a külföldi ügynökökről. Ezzel együtt biztos, hogy a tömeg minden városban őszinte felháborodással és rendkívüli bátorsággal, de naivan hitt a változásokban és nem azért ment az utcára, mert valaki külföldről szervezte volna ezeket a megmozdulásokat. Ismerek olyan „elméletet”, hogy Tőkés László lakása körül külföldi ügynökök szervezték volna meg az élőláncot, de ezzel az aberrációval nem tudtam, nem tudok és nem akarok ma sem foglalkozni…
1989. december 26.
Reggel, hogy szabaduljak a lelkiismeretfurdalásomtól, az át nem aludt éjszaka ellenére irodája ajtajában vártam Kiss Andrást, hogy személyesen tájékoztassam arról, mit írtam alá ellene egy nappal előtte. Szánakozva figyeltem, ahogy emeleti irodájába érve, botra támaszkodva elhelyezkedett székében, és kérdően tekintett rám: mi olyan sürgős ezen a napon? Megviselt volt. Előadtam, hogy miről szól a beadvány, és fenntartottam, hogy tartalmával egyetértettem, de szégyellem magam, amiért előtte nem szóltam neki, szemtől szemben. Csendben hallgatott végig, majd szúrósan, jelentőségteljesen rám nézett és azt mondta, ismeri már a beadványt tegnap este óta, hiszen Király Károly telefonon szólt neki, hogy a munkatársak a leváltását követelik. Csak azon csodálkozik, mondta, hogy olyan színvonalú személyek mellett írtam alá, akiket semmire nem tart. Nem kommentálta a tartalomra vonatkozó megjegyzésemet, de arra kért, hogy próbáljam, amennyiben lehetőségem lesz, rendben levezetni az aznapra meghirdetett, az egész kollektíva részére tartandó gyűlést, hiszen a kevesek közé tartozom, akikre talán hallgatnak. Ő egyébként amúgyis betegnyugdíjba fog vonulni, de várjam meg, amíg a szövetkezeti szabályoknak megfelelően leváltják, és utána nem érdekli, hogy ki lesz a vezető. Azzal engedett el, hogy bár nagyon csodálkozott rajtam az aláírás miatt, azt becsüli, hogy személyesen szóltam, még ha utólag is.
Megkönnyebbülten mentem vissza az irodámba, és máris keresett telefonon Király Károly, akit annyit „vadásztam” az elmúlt napokban. Jól legorombított, hogy most miért akarom destabilizálni a szövetkezeti hálózatot egy ilyen leváltással, mikor rendet kell tartani és fegyelmet, hogy dolgozhassanak az emberek?! Nem lepett meg, ismertem annyira, hogy tudjam: komolyan gondolja, hogy ilyenkor mellőzni kell a látványos leszámolásokat és a napi feladatok megoldására kell koncentrálni. Jött is a kérése, hogy vegyem inkább a kezembe a dolgok irányítását, hiszen szerinte is kell egy jó vezető, de a leváltást formailag ne erőltessem. Egy beteg emberbe nem szabad belerúgni, még ha sok okom is van a haragra. Biztosítottam, hogy nem törekszem a Kiss András utódja lenni, bár a munkatársak nagyon erre akarják felhasználni a mai gyűlést. Erre kijelentette, hogy segítsem őt azzal, hogy rendet tartok a szövetkezetekben is, nemcsak a megyei szervezetben, aztán majd úgyis beszélnünk kell arról, hogy milyen szerepet szán nekem.
A gyűlést, a beszélgetések hatására is, másnapra halasztattam, arra való hivatkozással, hogy nagyon karácsonyi a hangulat és ez igaz is volt, az irodákban mindennel foglalkozott mindenki, csak a munkával nem.
Bejelentették, hogy számos törvényt azonnal hatályon kívül helyezett az új vezetés, sorolták is, de nem volt türelmem mindent megfigyelni. Nagyon nehéz nap van mögöttem.
1989. december 27.
Ha kellett ez nekem, most megkaptam: olyan mértékben hallgatott rám a Ligetben, a kiállítási csarnokunkban megtartottt gyűlésen a kollektíva, hogy szinte már restelltem magam, amiért elhárítottam a vezetői szerep vállalását. El kellett fogadnom a vállalati Nemzetmentési Bizottság elnöki funkcióját, és ezzel automatikusan részt kell majd vennem Megyei Nemzetmentő Tanács alakuló ülésén a szövetkezeti kisipar képviseletében. Kétségek gyötörnek: le tudom-e győzni gátlásaimat, kételyeimet, vannak-e reális adottságaim vezető állást sikeresen betölteni? Tudok-e szervezni? A sugárzó bizalom és szimpátia ellenére sem vagyok magabiztos.
A TV-ben bemutatták, utólag, a házaspár bűnügyi tárgyalását utána pedig kihűlő porhüvelyeiket. Kellett így sietni? Bizonyára…
1989. december 28.
Egész nap a hivatalban voltam. Kiss András betegszabadságra ment. Onucsán Ibi, az Unitatea szövetkezet elnöke megkért, lépjek át hozzájuk egy kis „tűzoltásra”, le kellett szerelni a forrófejűeket. Rengeteg energiám ment el, amíg jobb belátásra bírtam az embereket, közben számtalan telefonbeszélgetést folytattam vidéki szövetkezeti vezetőkkel is. A munkatársakkal is meg kellett értetnem, hogy nem vagyok elnök, egyelőre a vezető a betegszabadságát töltő Kiss András, helyettese közvetlen főnöknőm, Sabau Rodica és Danescu Constantin. Nehezen fogadták el, nagyon elfáradtam.
1989. december 29.
Sorra vonják vissza az emberi jogokat sértő törvényeket: abortusz tiltása, utazási szabadság korlátozása, szállástörvény stb. Özönlenek a segélyszállítmányok, a magyarországiak járnak élen, de számtalan csomag és szállítmány érkezik Nyugat-Európából is. A szinte egyenes közvetítésben bemutatott forradalom óriási szimpátiát kelt szerte a világban. Bár a házaspár Karácsony első napján történt kivégzése sok bírálatot is maga után vont.
Megbeszélésen voltam a Constructorul szövetkezetnél, később az Igienánál, ott a tagok mindenképpen le akarják váltani a kiállhatatlannak és embertelennek bizonyult elnöknőt. Csak azt tudtam elérni, hogy tartsák be a saját szabályaikat.
Az országban tovább folynak a terroristák (?) garázdálkodásai. Hadnagy Sanyi körbe telefonálta a barátait, hogy Constantin Copotoiu orvos-barátja értesülésére hivatkozva óvjon a vezetékvíz használatától, mert állítólag megmérgezték a vízüzemet. Vaklármának bizonyult ez is, mint annyi más rémhír, de persze köszöntem a jóindulatú figyelmeztetést.
1989. december 30.
A vezetőink elbúcsúztatták az évet, de ünnepi beszéd helyett inkább „mosakodtak”. Főnöknőm sértve érzi magát, hogy engem keresnek meg minden problémával, pedig formailag még ő a vezető, ha csak helyettese is Kiss Andrásnak.
Lassan normalizálódni látszik a helyzet az országban. A sok munkahelyi gond miatt alig van időm a nagy horderejű hírekre figyelni, a Kossuth Rádióban is nagyon sokat foglalkoznak az itteni eseményekkel, de most már szabad híráramlat van, a TV szinte szünet nélkül sugároz és most tobzódunk abban, hogy sem áramkorlátozás, sem fűtés vagy melegvízprobléma nincs. Meg aztán az üzletekben korlátozás nélkül lehet egyre több alapcikket kapni, benzin is van szabadon, ez maga a csoda egyelőre.
1989. december 31.
Hogy jobban érezzem a felelősségem súlyát, Szilveszter éjszakáján magam vállaltam egyedül munkahelyi szolgálatot. Erre készülve megpróbáltam mérleget készíteni az elmúlt évről, de nem sokra mentem vele, annyira meghatározóak voltak az utolsó napok, hogy a többi 350-re már úgyszólván nem is emlékszem. Közben kabaré-visszatekintőt hallgattam Szepessi Györggyel és Verebes Istvánnal, akik az évtizedváltások történeteiből idéztek.
Azt is kipróbáltam magamon, hogy kitaláljam: milyen lesz a következő év? Hiába, a szívem körül valami megmagyarázhatatlan ürességet éreztem. Bizonytalanul, de azért nem bizalmatlanul várom 1990-et!
