1989. november 1.
Természetesen a temetőben jártunk, rengeteg ember, nagy tolongás, gyertyák ezrei. Édesapa sírja után a Magdiét is felkerestük, aztán a Körösi Csoma Sándor és a két Bolyai szobrainál gyújtottunk gyertyát.
Nevetséges, groteszk: Ceausescu rendeletére eltávolították a vendéglátóhelyek függönyeit, hogy úgymond, ne lehessen lopkodni az ételt!
1989. november 3.
Egyik munkatársunk lánya és veje, két kis gyermeket hátrahagyva, átszöktek a román-magyar határon. Az a benyomásom kezd kialakulni, hogy a románok szándékosan engednek át ilyen tömeget, hogy ezzel az elégedetlenektől szabaduljanak. Hogy aztán ezzel még nagyon sok kalandor román (és nemcsak ) a magyar hatóságoknak okozzon gondot, nem is keveset. Mégsem hiszem, hogy ilyen könnyen lehetne átjutni a határon…
1989. november 5.
A Vasárnapi Újságban felolvasták Sütő András levelének második részét, amelyet még 1988-ban írt volt Vincze Jánosnak, a Magyar Nemzetiségű Román Dolgozók Tanácsa alelnökének. A múlt vasárnapi, első részhez képest, amely nem tetszett, most világosabban megfogalmazott, konkrét adatokat sorol a magyar kisebbség jogfosztottságáról, és kemény kritikával illeti Vinczét, amiért ilyen látszat-intézmény élén szerepet vállal. És az egész nagyon hasonlított azoknak a leveleknek a tartalmához, amelyeket tizenkét évvel előtte Király Károly megfogalmazásában magam diktáltam volt gépbe és küldte el akkori főnököm ugyanahhoz a Vincze Jánoshoz. Eszembe jutott, hogy akkoriban Király Károly meg szerette volna nyerni a levelek aláírásához többek között Sütő Andrást is, de az akkor talán még mindig Központi Bizottsági póttag író nem vállalta (vagy közösen megbeszélték, hogy végülis jobb, ha nem vállalja) az aláírást. Természetesen András bácsi azt sem tudhatta, hogy esetleg nem valami provokációról van-e szó, hiszen abban a légkörben és abban az időben igencsak nagy „divatja” volt az ilyen akcióknak, amelyekkel jóhiszemű, nem elég óvatos magyar és nem magyar értelmiségieket hoztak lehetetlen helyzetbe, hogy aztán zsarolni tudják őket.
1989. november 6.
Érdekes gondolat Teller Edétől: legyünk optimisták, mert a pesszimistának majdnem mindig igaza van ugyan, de sohasem örülhet az igazának!
1989. november 7.
Évtizedekig ünnepnap, most munkanap Magyarországon.
Lemondott az NDK kormánya, nagyon forronganak a keletnémetek hosszú hetek óta, nem tudom, meddig maradhat fenn a két német állam különállása?
Harisnyaálarcos banditák támadták meg lakásán Tőkés Lászlót, és késsel megsebesítették a homlokán. Jogállam Romániában, 1989-ben!
1989. november 8.
Lemondott jószerével az egész Német Szocialista Egység Párt (NSZEP) vezetése, de maradt Egon Krenz az első ember, s a tömegnek ez tetszik a legkevésbé a jelek szerint. Tény, hogy Magyarország helyett most inkább Berlinre figyel a politikai világ. Van oka rá: erőteljesen szóba hozták a német újraegyesítés gondolatát! Ami ezzel kapcsolatosan nagyon lényeges: mind a francia, mind a brit álláspont kedvező, ha utóbbi kissé visszafogottabb támogatást jelent is. Egy háttérbeszélgetésben külföldön dolgozó, magyar tudósítók úgy értékelték, hogy a december elején esedékes Gorbacsov-Bush „kötetlennek” tervezett találkozón központi téma lesz a Jaltai Egyezmény helyzete és egyben az egész európai békerendszer esetleges összeomlása! Ez akár fegyveres konfliktushoz is vezethet, figyelembe véve különösen az elvakult nemzetállamok (főleg Románia, de talán Bulgária) magatartását. És nem tudom elfelejteni, hogy magam a román hadsereg tartalékos századosa vagyok… Nem érzem jól magam a bőrömben, gyors döntésre lehet rövidesen szükségem, mert hogy harcolni ebben a „minőségemben” nem akarok, az számomra egyértelmű.
Végre csak elmentünk a szemészetre, és kiderült, hogy Vera is, én is szemüveggel kell ezután olvassunk, ha nem akarunk gyors romlást a látásunkban.
1989. november 9.
Felgyorsulni látszanak az események a németeknél: megnyitották a Kelet- és Nyugat-Németország közötti határt, a németek szabadon utazhatnak egymás felé! Beérett a magyar határnyitás szeptember 10-i kezdeményezése! A világ meglepődött, még nem hangzott el tiltakozás, Talán Ceausescu a XIV. Kongresszuson kioktatja, szokásos stílusában a világot…Persze értem, hogy egyfajta biztonsági szelep ez a nyitás, de remélem, hogy megnyitja a demokratizálódás útját egész Európában, nem is olyan távoli időben. És talán nálunk is történik valamilyen váltás, bár azt hiszem, amennyiben nem mozdulnak nagyobb tömegek, addig nem lehet remény a változásokra. De ki veszi kézbe a „tömeg” irányítását?!
1989. november 10.
Már nem is tudom rangsorolni a napi történeteket fontosságuk szerint, de az tény, hogy bontják a szó szoros értelmében a hírhedt Berlini falat, amelyet még 1961-ben építettek fel. Karneváli hangulat egész Berlinben, de itt is sokan ujjongunk, csak úgy magunkban persze. Közben egyre csökken azoknak a keletnémeteknek a száma, akik végleg akarnak az ország nyugati felébe távozni, hiszen máris lakásgondok merültek fel az NSZK-ban, amire Margaret Thatcher felajánlotta a brit támaszpontokat lakhelyként az áttelepülni óhajtóknak. És munkaerőhiány lépett fel Kelet-Németországban, hiszen ugyanazért a munkáért többszörösen nagyobb pénzt lehet keresni az NSZK-ban.
Franciaországban mind a baloldali (Francois Mitterand) mind az ellenzéki (Jaques Chirac) vezetés üdvözli és támogatásáról biztosítja a német újraegyesítés folyamatát. Moszkva szintén „bölcs döntésnek” nevezi a határnyitást, de a határok átszabását nem tartja járható útnak. Washingtonban óvatos hurrá-hangulatban várják a közelgő Bush-Gorbacsov találkozót.
Folyamatosan érkeznek az újabb bombahírek: lemondott Todor Zsivkov, aki 1954 (!) óta volt a Bolgár Kommunista Párt főtitkára, helyére Petar Mladenov volt külügyminiszter került. Ki következik, kérdem óvatosan: csehek, románok, kubaiak, koreaiak?! Recseg-ropog a „betonszilárdságúnak”, „monolitnak” mondott egység, a szocialista tábor!
1989 november 11.
Craiovára utaztam, Öcsi fiamhoz, szülői értekezletre. Magammal vittem egy szállodai szobába (Jiul), mert ott kényelmesen voltunk, melegvíz és televízió is volt, belaktunk az otthonról hozottakból, beszélgettünk egy sort.
1989. november 12.
A szülői értekezleten sok jót hallottam a fiamról, megnyugtató volt látni, hogy amint megfogadta, ha fát is vágnak a hátán, akkor is elvégzi az autószerelői szakiskolát. És közben halad az esti líceumban is, azt tervezzük közösen, hogy mikor hazajön, átiratkozik a Bolyaiba.
A Doljana vendéglőben ebédeltünk (drága és gyenge), majd délután meglátogattuk a Ciovica családot (Emi nővérem Marosvásárhelyen, az orvosin tanuló lányukat istápolja), akik néha segítettek Öcsinek a dolgai intézésében. Beszélgettünk, arra a következtetésre jutottunk, hogy még az értelmesebbnek nevezett dél-romániai, oltyán családokban is mennyire másként viszonyulnak a munkához, kötelességhez, mint Erdélyben. Nem sok jóval kecsegtet a jövőnket illetően, pedig azt sem lehet állítani, hogy odahaza mind „szaggatjuk a hámot” a nagy munkakedvünkkel…
1989. november 15.
Komor gazdasági programot jelentettek be a magyarok: emelkedik a nyugdíjkorhatár, 15 százalékkal nőnek az élelmiszerárak, 25 százalékkal a háztartási energiaárak, ezek a legfontosabb mutatók 1990-re. Az első reagálások nagyon élesek, de tartok tőle, hogy elkerülhetetlenek az intézkedések.
Itthon pedig megkaptuk az egyhavi adagunkat: négy liter olaj, négy kiló fehérliszt és kukoricaliszt, hat kiló cukor, négy kocka vaj! A tojás (fejenként öt darab), hús-, sajtadagot későbbre ígérik.
Tüntetés Moszkvában (!), Washingtonban (!), Budapesten a brassói megmozdulások második évfordulója alkalmából. Moszkvában elhangzott: Pinochet diktátor (a chilei) elment, Ceausescu következik!
De a kongresszusi előkészületek tovább folynak. Azért valami lehet a kulisszák mögött, hiszen mától minden, Bukarestbe irányuló küldöttség utazását leállították, november 18. és 24. között csak a kongresszus hivatalos küldöttjei utazhatnak a fővárosba!
