1989 szeptember 1.
Megkezdtem írni a naplótöredéket, de nagyon nem érzek hozzá ihletet. Inkább kiolvastam egy norvég írónő, Ellefsen: Anette című írását, érdekes jellemrajzokkal. Délután Katival elsétáltunk Eforie Sudra, oda-vissza vagy hét kilométer gyaloglás, nem is rossz. A helyzet ott sem különbözik Eforie Nordtól: egy néhány felújított vagy jó karban levő szálloda, de a környék elhanyagolt.
Ötven éve támadta meg a hitleri Németország Lengyelországot…
1989. szeptember 2.
Azon filozófáltam, hogy lám, a vakációm idejére „elfeledkezem” a kisebbségi lét gondjait forgatni. Pedig időm van bőven. Lehet, hogy a szórványban vagy az anyaországtól távol élők ritkábban gondolnak arra, hogy magyarok?
1989. szeptember 4.
Ma láttuk az első és mindmáig egyetlen magyar rendszámú autót a tengerparton, pedig ma ismét bent jártunk Constantan is.
1989. szeptember 5.
Elmondhatom, hogy összességében jó volt a tengerparti szabadság, de számomra továbbra sem vonzó ez a fajta időtöltés. Nem jutok magyar hírekhez, a napozás-fürdés soha nem tartozott a kedvenc kikapcsolódásaim közé. Egészségileg bizonyára jót tett a sós levegő és a másfajta mozgás, de egy ideig biztosan nem térek vissza ide.
1989. szeptember 6.
Végre elindultunk haza. Alighanem jól imádkoztam, mert az autóból nem lopták el a benzint, jól is működött, amire igencsak nagy szükségünk is volt. Miután ugyanis Brailan megebédeltünk és sétáltunk egyet, egy Szeret folyó feletti híd lezárása miatt nagy kerülőre kényszerültünk, ami a benzinnel kapcsolatos optimizmusunkat kikezdte, mármint hogy elég lesz-e hazáig, hiszen szándékosan választottuk a hosszabb hazatérő utat Moldován át, hogy olyan helyeket is bejárjunk a gyerekekkel, ahova nem volt eddig alkalmunk utazni. A hidat azért zárták le egyébként, mert egy megyecímert kellett függeszteni föléje; erről senki nem értesítette a többszáz gyanútlan autóst, volt is nagy „népharag”, de mindenki visszafordulni kényszerült, ha nem akart esetleg órákat vesztegetni a várakozással. Zuhogó esőben, viharos szélben vergődtünk el Tecucion át Birladig majd Vaslui-ig, de szállást sehol nem kaptunk, így kénytelen-kelletlen tovább autóztunk Iasi felé. Iasiban éjjel 12-kor szobát nyitottak nekünk a Moldova-szállóban, rövid ideig a szovjet TV műsorát is néztük.
1989 szeptember 7.
Kellemetlen időjárási viszonyok között távoztunk Iasiból, benzint sehol nem adtak, akárhogy könyörögtünk, pénzt is ajánlottunk pluszban. Sötétedett, mikor végre egy sokadrangú fogadóban szobát kaptunk Gura Humorului közelében. Itt már bejött a Kossuth-adó, örömmel hallottam, hogy tegnap a magyar válogatott világbajnoki selejtezőn nyert Belfastban!
1989. szeptember 8.
Végre itthon írom e sorokat, este, nagyon fáradtan, de azzal a boldog tudattal, hogy szerencsésen megjártuk ezt a nem egyszerű utat.
1989. szeptember 9.
Érdekes beszélgetés a 168 óra című műsorban a magyar honvédelmi miniszter helyettesével arról, hogy visszamondták az Ilie Ceausescu meghívását, a román katonai fenyegetésről, a hírszerzésről, az oda menekültek szükséges ellenőrzéséről, összefüggésben különösen az esetleges provokátorok tevékenységével.
1989. szeptember 10.
Régen várt, szenzációs hír: Magyarország – egyoldalúan és ideiglenesen – felfüggesztette az NDK-val kötött, utasforgalmi egyezmény néhány pontjának alkalmazását, és elengedte az NSZK-ba vágyakozó, hetek óta Magyarországon táborozó, keletnémet állampolgárokat!!! Természetesen az NSZK és Ausztria beleegyezésével és hathatós támogatásával!
Durva hangú ADN-közlemény volt a válasz: emberkereskedelemmel vádolta Magyarországot az NDK kormánya. Horn Gyula külügyminiszter visszautasította a vádat, és elmondta, hogy a magyar kormány hetek óta várja, hogy a két német állam megoldja a vitás kérdéseket és az immár 60 ezer keletnémet állampolgár magyarországi tartózkodását sem nézhette tétlenül. Rámutatott arra is, hogy immár csehszlovák és szovjet állampolgárok is egyre nagyobb számban kérnek ideiglenes letelepedési engedélyt Magyarországon.
Kommentár 2005-ből
Évek múltán sokan és sokféle jogcímen sajátították ki az érdemet, hogy úgymond ők engedték át az NDK-sokat a magyar-osztrák határon. Többen nem tudták lenyelni, hogy ha természetesen nem is egyedül döntött ebben a kérdésben, mégiscsak Horn Gyula külügyminiszter nevéhez kötődik ez a történelmi cselekedet. Aki viszont nem szereti a tényeket, annak hiába mondom, hogy menjen el a Berlinben pompázó Reichstag épületéhez, és olvassa el azt a bronz emléktábla-feliratot (nekem megadatott, hogy le is fényképezhettem), amelyben a német nép megköszöni a magyaroknak ezt a határnyitást. És aztán gondolatban szaladjon végig az elmúlt éveken és nézzen utána, a magyar politikusok közül kit illettek a németek elismeréssel, erkölcsiekkel elsősorban, de politikailag is azért a szeptember tizedikéért? Ha pedig nem tetszene, amit olvasnak-látnak, akkor még mindig lehet tovább hamisítani a történelmet, Ceausescuval (!) szólva, a mi történelmünk, azt csinálunk vele, amit akarunk…
1989. szeptember 11.
A világ nyugati fele tapsol, a keleti fanyalog a magyar döntés miatt. Miközben mintegy négyezer keletnémet állampolgár már meg is érkezett az NSZK-ba, újabb ékes bizonyítékát adva a „szocializmus felsőbbrendűségének”. Ők bizony a lábukkal (vagy inkább az autóikkal?!) „szavaztak” erről a kérdésről.
A nagy ködben a Dunán egy román utasszállító hajó egy bolgár uszállyal ütközött, a pánikban 160 ember (!) vesztette életét, de a román rádió nem foglalkozott az üggyel, sehogy sem passzol a dicsőséges kongresszusi előkészületekkel.
Kati mától dolgozik a fordító-irodában.
1989. szeptember 12.
Már több, mint tízezer keletnémet jutott át az NSZK-ba Magyarországon át és legalább még kétszer annyi készül! Hans Dietrich Genscher német külügyminiszter a közeli napokban Budapestre érkezik, hogy felmérje a helyzetet.
Sokatmondó, hogy Moszkva nem bírálja a magyar döntést, viszont az NSZK-t felbujtással vádolja. Ebből arra következtetek, hogy a magyar kormány előzőleg tájékoztatta lépéséről a szovjet vezetést, talán a beleegyezését bírta…
A Le Figaro című francia lap szerint a Román Kommunista Párton belül alakult egy Nemzeti Felemelkedési Front, amely arra próbálja rávenni a kongresszusi küldötteket, hogy ne válasszák újra Ceausescut. Értelemszerűen nem tudni a neveket, de bíztató hír mindenképpen.
1989. szeptember 13.
Folyik a polémia Magyarország és az NDK között arról, hogy mosthány volt keletnémet települt át két és fél nap alatt az NSZK-ba. A Varsói Szerződés tagállamai közül főleg Csehszlovákia és (minő meglepetés?!) Románia fújnak egy követ a Honecker-féle NDK-vezetéssel. Csak rajta!
Drezdából (!) csomagunk érkezett Ildikóéktól és meg is volt benne minden, amit küldtek és amiről a kísérőlevelük szólt: kávé, édesség, szalámi, könyvek Katinak.
1989. szeptember 14.
Vége a szabadságomnak. A munkahelyen semmi rendkívüli, a szokásos menetben zajlanak a dolgok, de persze majdnem mindenki lelkes, eléggé nyíltan, a magyar-osztrák határon történtek miatt.
A magyar kormány jegyzékben utasította vissza az NDK vádjait, és nem zárja le nyugati határát, mert nem szűntek meg azok az okok, amelyek miatt a megnyitásról döntöttek! Közben lengyel turistákat bántalmaztak súlyosan a román határon. Nocsak, már nemcsak a magyarok az „ellenség”?
