1989. június 1.
Biztató levelet írtam Topescunak, el is küldtem a Román TV-hez, remélem, nagyon sokan követték példámat. Szüksége lehet a bátorításra, a visszajelzésre, hogy nagyon hiányzott a sportkedvelőknek. Utaltam egykori levélváltásainkra a hetvenes évek közepén. Azért persze nem biztos, hogy meg is kapja.
Állítólag megverték és megkínozták a román hatóságok (persze a Secu!) Doina Corneat, bordatörést és más sérüléseket okozva. A Párizsi emberjogi konferencián tovább folyik Románia bírálata, a román küldött beszédét tüntető csend fogadta.
Immár fél éve írom a naplómat azzal a reménnyel, hogy csak eljön a „nagy változás”. Ki tudja, megérem-e, ma bizonytalanabb vagyok, mint december elsején, bár lehet, hogy nincs meg a „hatodik érzékem” az esemény bekövetkeztének megjövendőléséhez. De kinek van?
1989. június 2.
Mintha tegnapi töprengésemre válaszolna Richard Kapuszcinszki (lengyel újságíró, A császár és A sahinsah című regények szerzője), amikor kijelenti, hogy szerinte Romániában drámai módon fog bekövetkezni egy forradalmi változás. Ugyancsak kijelentette, hogy Magyarországon és Lengyelországban is forradalmi a helyzet, de mindkét országban vértelen átalakulások fognak bekövetkezni. Remélem, jól látja a dolgokat, de az időponttal ő is „adósom” marad!
Kommentár 2004-ből
Könnyű most már belátni, hogy az olyan tapasztalt újságíró, aki említett regényeiben „csupán” feltárta a minden diktatúrára jellemző fejlődési és hanyatlási mechanizmust, nyugodtan biztosra mehetett jóslásában. Tulajdonképpen ugyanazt tette, mint George Orwell 1984 című regényében és ugyanolyan tapasztalatok birtokában, csak néhány évtizedes eltéréssel a brit írótól, de ugyanolyan helyesen állította fel a diagnózist.
Az autót ismét ott kellett hagynom éjszakára a benzinsorban, nem túl nagy meggyőződéssel jöttem el onnan. Sajnos egyre inkább úgy vagyunk, mint abban a viccben, hogy a világ legnagyobb tere a Roosevelt tér Marosvásárhelyen, mert autóval is csak több nap alatt lehet körbejárni!
1989. június 3.
Minő öröm: ma délelőtt megkaptam a múlt havi benzinadagot.
Az esti hírekben elhangzott, hogy Bulgáriából egyetlen hónap alatt mintegy ezer muzulmánt toloncoltak ki, mert nem voltak hajlandóak bolgárokká válni! Vajon reánk is ez a sors vár? Végül is például A szuzai mennyegző, Sütő András darabja történelmi tényekre utal, vagyis semmi új nincs a Nap alatt, ha nem is tételesen ugyanaz történik, de a jelenség nagyon hasonló.
1989. június 4.
Több ezer halott a Tienanmen téren Pekingben, a hatalom fegyverrel támadt a tüntetőkre. Mi lesz, ha ott elszabadul a tömeg? Lehet, hogy abban a hatalmas országban lesz a legnagyobb robbanás?!
Elhunyt Khomeini ajatollah, Irán vallási vezetője, kilencvenéves volt.
Erdélyért gyújtottak gyertyát Szombathelyen, a Trianoni szerződés 79. évfordulója alkalmából. Elhangzott, hogy Erdélyben háborús a hangulat, súlyosan megfenyegették ismét Sütő Andrást, és megszigorították Király Károly házi őrizetét. Ez utóbbi állítás annyiban helyénvaló, hogy a ház megfigyelését szigorították, egykori főnököm továbbra is szabadon (?) mozoghat mint a Konzervgyár igazgatója.
1989. június 5.
Kínában pattanásig feszült a helyzet, mindenki nyugtalan, a Nyugat is lélegzetvisszafojtva várja a fejleményeket, senki nem mer „keménykedni”.
Nagy győzelmet aratott Lengyelországban a választásokon a Szolidaritás, tehát ott máris bekövetkezhet, amit Kapuszcinszki megjósolt pár napja.
1989. június 7.
Most már nyolcezer halottról szólnak a hírek Pekingből. Milyen lehet, amikor puszta kézzel néz szembe az ember az elsütésre kész fegyverrel? Nem hiszem, hogy megtenném.
Levelezőlap Balázs Jocótól: nem tudja megszokni a kinti életet, nem találja a helyét, azt írja, hogy onnan nézve nem is tűnik olyan szörnyűnek az itteni lét! Nem hiszek a szememnek!
Khomeini temetése Iránban. Az egykori vallási vezető végrendeletében meghagyta, öljenek meg számos, más országbeli politikust! És még reméljünk közeledést a vallások és emberek között…
1989. június 9.
Hajnalban megérkezett, kicsit köhögősen (talán csak nem kezdett szivarazni?) Öcsi fiúnk. A nap a Kati ballagására való készülődéssel telt, Vera egyik munkatársnője, Magerusan Ani is jött besegíteni a töltöttkáposzta készítéshez.
Megegyezett az Ellenzéki kerekasztal és az MSZMP vezetősége, hogy leülnek tárgyalni a „hogyan tovább”-ról Magyarországon.
Kína hivatalos vezetése tagadja a többezer halottat, de kénytelen elismerni a „csak” néhány százat. Mintha ez változtatna a tényeken.
Itthon idegklinikára, de inkább „diliházba” utalták Dan Desliu költőt, persze nem gyógyítani, hanem elhallgattatni akarják.
1989. június 10.
Ballagás a Bolyai Farkas középiskolában. Kati tehát itt áll az érettségi kapujában. Botrányos volt egyébként a szervezetlenség. Hol van az egykori ballagások hangulata? Arról nem is szólva, hogy többnyire románul ment a szöveg. Egy több, mint négyszáz évig magyar tannyelvű iskolában! Délután is elég nyomott hangulatúra sikerült a bankett, Kati sem tűnt vidámnak.
1989. június 11.
Végre néhány amerikai politológus sürgeti, hogy Magyarország és Lengyelország kapjanak rendkívüli, gazdasági segélyt. Mark Palmer budapesti amerikai nagykövet szerint minden esély megvan arra, hogy tíz év múlva Magyarország „nyugati” állam legyen és az Európainak nevezett keleti határ a magyar-román határ legyen. Csak az a baj ezzel a jóslattal, hogy mi ettől a határtól keletre élünk.
Kommentár 2004-ből
Milyen könnyű most visszanézni és megítélni azt, amit akkor mondott valaki a mostani helyzetről! Igen, több mint tíz évvel a fenti kijelentés elhangzása után, 2004 májusától Magyarország az EU tagja lett, de Románia is arrafelé tart. Csakhogy ezek a változások nem jártak együtt az elvárt és a lakosság által mindenhol remélt életszínvonal-növekedéssel, sőt, igen éles lett a különbség az embercsoportok, társadalmi rétegek lehetőségei között. Keserves dolog a konkurencia az élet minden területén, miután addig megszokott volt a csendes vegetálás…
1989. június 13.
Hosszas töprengés után mégiscsak megírtam a véleményemet az Aetas folyóirat körkérdésére. Hosszabbra terveztem, de így is elég lesz kockázatnak az eljuttatása, névvel együtt. Remélem, nem kapják el a „fiúk”. [A mondanivalót nem érintő kisebb elhagyásokkal közöljük – u7szerk.]
1. Az 1945 után végbement közép-európai társadalmi és politikai változások tekintetében mely jelenségcsoportokat, milyen tendenciákat emelne ki abból a folyamatból, amely elvezetett a térség nemzeti, etnikai kisebbségeinek jelenlegi, válságos helyzetéhez ?
Elsősorban Magyarországra és Romániára összpontosítanék.
A két világháború között mindkét ország lakossága állandó feszültségben élt. A magyarság Erdélyben maradt tömege azt érezte, hogy létében fenyegetik, és az első években csak a nemzeti alapon kialakult együvé tartozás tette lehetővé a politikai és társadalmi életben való részvételt, míg a húszas évek végétől, az eltérő társadalmi célok megosztották az itteni magyarságot is. (…) A románság tömegei, kimondva-kimondatlan, nem tudtak mit kezdeni az Erdélyben honos szokásokkal, az erőltetetten betelepített, ókirályságbeli románok nem ismerték a magyar nyelvet, kultúrát és szokásokat, de ugyanúgy nem tudtak mit kezdeni a szász vagy sváb hagyományokkal sem. Ezért legtöbbször missziós feladatként kezelték a ténykedésüket, amiből sorozatos konfrontáció alakult ki a helybeli lakossággal. Az erdélyi románság görögkatolikus, tehát Róma fennhatósága alatt élő többsége, amely tulajdonképpen megvalósította az 1918 december elsejei „Nagy Egyesülést”, sértődötten látta, hogy minden felelős pozíció a betelepített és teljesen másfajta kultúrszinttel érkezett, többnyire ortodox románság kezébe kerül, politikai okokból. Ilyenformán nagyon kevéssé alakulhatott ki közeledés a magyar és román etnikum között, ugyanakkor Németország aggresszív fejlődése a Romániában élő szász és sváb, tehát német kötődésű etnikumot szimpatikusabbá tette a románság szemében, különösen Hitler és Antonescu marsall nyílt barátsága nyomán a második Bécsi Döntés után, amikor Észak-Erdély visszaszerzésének lehetősége román részről ezen a vonalon látszott elérhetőnek.
A fentiek ismerete szükséges annak a megértéséhez, hogy mi történt 1945 után. A szovjet hatalom döntő befolyása az első években meg tudta tartani a viszonylagos etnikai nyugalmat, gondolok itt a sajnálatosan félrevezetett Magyar Népi Szövetségre és a Magyar Autonóm Tartomány 1952-ben történt megalakítására. Ezek ugyan szimpatikus lépéseknek számítottak a magyarság számára, de a háttérben erősödött a magyarellenesség a románság körében, fenntartva azt a kényszerképzetet, hogy a magyarok mindig követelnek valamilyen „plusz jogokat”, míg például a nagyon zárt szász közösségek részéről ilyen tapasztalat nem létezett. Nyilván tudjuk, hogy Németország veresége, a hatalmas emberveszteség, a kitelepítések, elhurcolások miatt szóba sem kerülhetett az ötvenes években valamilyen követelés hangoztatása. A románság mindig is párhuzamot vont a két etnikum között (amíg erős német jelenlét volt, manapság a „kivásárlás” miatt igen kevesen vannak a magyarokhoz viszonyítva, tehát nem jelentenek „veszélyt” a románokra nézve), és ebből a párhuzamból minden alkalommal a magyarok jöttek ki rosszul.
Közeledést a két, meghatározó etnikum között, nem hozott az 1956-os magyar forradalom sem. Volt ugyan számos esetben szolidarizálás – a román egyetemi ifjúság körében elsősorban –, de végeredményben ezek elszigetelt jelenségként jelentkeztek, éppen ezért külön elismerés azoknak a román nemzetiségűeknek, akik megértették 1956 törekvéseit és felléptek mellette. A tömeg azonban a politikai propaganda foglyaként továbbra is csak az agresszív magyarokról hallott. Nem csoda, hiszen Magyarországon is csupán a közelmúltban „merészelte” népfelkelésnek nevezni Pozsgay Imre 1956-ot, akkor el lehet képzelni, mire tanították itt nálunk az embereket?!
És akkor 1965-től megjelent a színen Nicolae Ceausescu, aki a kezdeti reformok után, a hetvenes évek első felében elindított egy féktelen, kisebbségellenes ideológiát. Ennek hatása hosszú távon meghatározza a román nemzettudatot, hiszen a televízió elterjedése olyan tömegekhez juttatta el a román „felsőbbrendűség” és „történelmi őshonosság” maszlagát, amelyek addig talán nem is hallottak a magyarok létezéséről. Az oktatásban pedig a meséket túlszárnyaló módon, rendkívül hatékonyan törekedtek annak bizonyítására, hogy mi itt magyarul beszélő románok vagyunk, vagy erőszakosan elmagyarosított románok. Ezt természetesen a magyarság csak visszautasítással fogadhatta, amellett pedig igen nagy számban, a hetvenes évek közepe óta egyre gyorsuló ütemben, a kivándorlást választotta, törvényes, vagy törvénytelen módon.
Összegezve: mindkét oldalon kialakult olyan ellenszegülés., amelyet csak hosszú folyamat révén lehet majd feloldani. Nem lesz egyszerű!
2. Milyen, a többségtől eltérő társadalmi, politikai és jogi intézkedésekben, netalán területi átrendezésben látja a kisebbségi kérdés optimális megoldását Közép-Európában?
Ismét csak a saját körünkben maradva: csak akkor látok bármilyen esélyt a közeledésre és a feszültség oldására, ha mindkét országban radikális változás következik be. Vagyis a jelenlegi vezetéssel semmi esély, a magyar igyekezet az utóbbi hónapokban bíztató, de nincs partner a párbeszédre. Addig pedig fölösleges bármiben reménykedni. Azt mindenképpen el kell utasítanom, hogy területi módosítgatásokkal kísérletezzen bárki, mert az fegyveres konfliktust jelentene, amiből mi magyarok, legfőképpen pedig az erdélyiek, csak a rövidebbet húzhatjuk.
3. Valóban szükség van-e Magyarországon nemzetiségi törvényre, és ha igen, milyen alapelveknek kellene akkor érvényt szerezni ?
Magyarország annak idején, az 1867-es kiegyezést követően megalkotta, tudomásom szerint az első európai kisebbségi törvényt, amely számos hibája ellenére is példamutató volt. Más kérdés, hogy a Monarchia nem vette komolyan a nemzetiségi kérdést, de az tény, hogy utólag az objektív elemzők is elismerték: igencsak haladó volt az a törvény. Csakhogy, amint a magyar gesztusokra eddig sem érkezett megfelelő „ellentételezés” az utód-államok egyike részéről sem, nem hiszek abban, hogy egy mégolyan tökéletes magyarországi nemzetiségi törvény elmozdítaná a holtpontról az etnikai viszonyokat. (…)
4. Melyek a feltételei, lehetőségei annak, hogy a jövőben a román és a magyar nép oly sok ellentmondással, feszültséggel terhes viszonya megváltozzék, és a békés, kölcsönösen előnyös, jószomszédi kapcsolat útjára lépjen?
Csupán ismételni tudom: alapvető változás az országaink vezetőségében és ezzel együtt természetesen vezetésében is. Akkor el lehet képzelni, hogy az itteni lakosok (ahogy a magyarországiak) is a zsebükben tarthassák az útlevelüket, és megszorítások, megaláztatások nélkül utazhassanak egymáshoz. Mert akkor megismerhetik egymást és kiderül, hogy semmi bajuk egymással. Nem szabad elfelejteni, hogy bár nem jellemző (még!) a tömeges asszimilálódás, azért sok erdélyi magyarnak van román rokona, felesége, férje, unokatestvére, szomszédja, barátja, akikkel a mindennapokban együtt szenved a Ceausescu országrontó intézkedései miatt, tehát nem kell sokat magyarázni, hogy össze tudnak fogni, ha esélyt látnak a helyzet javulására. Nem filozófiára, hanem napi tettekre volna szükség, de ehhez az alapot csakis a vezetés és a rendszer megváltoztatása hozhatja el.
5. Milyen intézkedéseket látna szükségesnek a magyar politikai vezetés részéről a határainkon túl élő magyar nemzeti kisebbségek helyzetének javítására illetve megnyugtató rendezésére?
A fenti válaszaim tulajdonképpen tartalmazzák erre a kérdésre is a választ, egy lényeges szempont kivételével. Vagyis csak akkor tud hatékony lenni a mostani, vagy megváltozott magyar vezetés, ha itt partnert talál az együttműködésre. De addig mindent meg kell tennie, hogy a nemzetközi közvélemény minél szélesebb körben ismerje meg az itteni valós helyzetet és ezzel párhuzamosan hasson oda, hogy az itteni magyarság minél nagyobb számban juthasson hozzá a magyarországi információkhoz, nemcsak a rádió, az újságok, folyóiratok, de a magyar televízió révén is. (…)
Kommentár 2004-ből
Az Aetas című társadalompolitikai lapból, amelyben esetleg napvilágot láthattak a fenti sorok, soha nem jutottak el hozzám példányok, később megtudtam, hogy megjelent a válaszom, de tévedésből Füzi Miska barátom nevével, aki szintén átadta véleményét annak idején Bárdi Nándornak…
