Virág György Kolozsváron született (1944-ben), de kétévesen a szüleivel Marosvásárhelyre költözött; a Bolyaiban végzett, utána Temesváron szerzett villamosmérnöki képesítést. A forradalom napjaiban a Maros Megyei Kisipari Szövetkezetek Szövetségének termelési osztályvezetőjeként Király Károly közeli munkatársa volt, 1990. március 20-án, a magyarellenes pogrom idején megválasztották a Szövetség elnökének. 1992-ben a Maros Megyei Tanács tagja lett, majd 1993-ban alelnöke, két kormányzati mandátumban után pedig 2000-ben elnöke. Ezt a tisztséget négy évig, nyugdíjba vonulásáig viselte. 2010-től Budapesten lakik.
Naplójának tanúsága szerint Virág György húsz évvel ezelőtt döntötte el, hogy harmincöt évvel ezelőtt elkezdett – bő másfél évtizedet átfogó – visszaemlékezéseit közzéteszi. Most pedig lapunk kérésére beleegyezett, hogy szemelvényeket közöljünk belőle. Köszönjük, kétségtelenül dokumentumértékű feljegyzésekről van szó. (Szerk.)
Bevezető
A marosvásárhelyi Kultúrpalota kisterme alig negyedrészt telt meg. Tizennégy év telt el az 1989 decemberi események, a fordulatnak is nevezett romániai forradalom óta, és egyre jobban nyomasztott, hogy ugyan számtalan írás idézte fel, döntő módon román nyelven, azoknak a napoknak-heteknek-hónapoknak a történéseit, de úgy, mintha mi, magyarok nem is lettünk volna jelen. Ami pedig még súlyosabb: mintha már nem is létezne senki közülünk, aki megcáfolhatná a felháborító állításaikat. Kellemetlen volt tapasztalnom, hogy szinte kizárólag olyan személyek gyülekeztek, akiknek ugyan volt szerepük marosvásárhelyi események alakulásában, de köztük kevesen olyanok, akiknek döntő szavuk lett volna a viharos napokban. Ugyanakkor azt is látnom kellett, és ez sem volt megnyugtató, hogy az emberek egy idő után hitelt adnak innen-onnan érkező, a valóság közelében sem járó sajtó- meg egyéb értesüléseknek.
Magam is meghívottként voltam ott azon a napon, és a jelenlevők közmegegyezése szerint, beszélhettem, beszélnem kellett személyes emlékeimről (erre minden jelenlevőt felkértek), nem mint a Megyei Tanács elnöke, hanem egyszerűen mint „az események egyik részvevője, tanúja”. Meg kell jegyeznem, a hivatalban levő közigazgatási vezetők közül egyedül jelentem meg, ez érzelmi előnyt jelentett számomra, de emellett is elfogadtak mint a forradalmárokkal valósan, évek óta párbeszédet folytató és szorgalmazó közéleti embert.
Ez volt az első alkalom, hogy a nyilvánosság előtt beszéltem azokról a körülményekről, amelyek – véletlenszerűen – a marosvásárhelyi és Maros megyei közéletben 1990-től kezdődően, vezető tisztségekbe emeltek.
Ekkor határoztam el, hogy amint időm engedi, megírom 1988 december elseje óta kézzel rótt naplóm szerkesztett változatát. Erre az is sarkallt, hogy egy nappal előbb a Kultúrpalota dísztermében végig kellett szenvednem azt, hogy román nyelvű, visszaemlékező írásokból idéztek olyan hangnemben, amelyet a hivatalos protokoll kötelmei ellenére sem tudtam szó nélkül hagyni. Elmondtam, hogy mi magyar nemzetiségűek, tartozunk közösségünknek, de önmagunknak is, hogy megírjuk, rögzítsük mindazt, amit átéltünk a sokat vitatott napokban-hónapokban. Hiszen ha jól körülnézünk, magyar nyelven csupán Sütő András kitűnő írásai az elszenvedett erőszakról, előzményeiről és következményeiről, Kincses Előd Fekete márciusa és Király Károly Nyílt kártyákkal című visszaemlékezései jelentek meg, utóbbi nem feltétlenül a marosvásárhelyi eseményeket állította a középpontba.
Elhatározni könnyű volt, de egy évnek kellett eltelnie, amíg sikerült annyira jutnom, hogy leültem a billentyűzet elé, hogy megidézzem mindazt, amit naplómban rögzítettem, és kibővítsem azokkal a gondolatokkal, érzésekkel, amelyek akkoriban és az azóta elmúlt tizenöt évben a mindennapi életet jelentették számomra. Példaképem is van e sorok megfogalmazásakor: Domokos Géza Esély című kötetei jelentik számomra azt a mércét, amelyet legfőként erkölcsi értelemben, a mindig vívódó, önmagával is viaskodó, közéleti embert állították elém, aki nem óhajt senkit „kikészíteni”, lejáratni, megalázni, de a hitelesség érdekében vállalja olyan tények közlését, amelyek elengedhetetlenek az események megértéséhez.
Erről az alapról próbálkozom hát elindulni, vállalva a tévedés mindenkori kockázatát, de azzal a tiszta lelkiismerettel, hogy tényeket nem fogok összekeverni hiedelmekkel és szóbeszéddel, valamennyi kategóriát a megfelelő „értéke és mértéke” szerint kezelek majd.
Nem történelmet írok, ehhez nem lenne megfelelő felkészültségem. Nem regényt írok, hiszen irodalmat sem tanultam középiskolás szint fölött. Ösztönöz viszont, hogy talán sikerül hozzájárulnom más, az elmúlt tizenöt évben szintén fontos tisztséget betöltő személyiségeink megszólaltatásához. Közösségünk okulására és az utókor „ítéletének” megkönnyítésére…
Előzmények
Mielőtt belekezdenék, vissza kell kanyarodnom 1977 szeptemberéig. Akkoriban munkahelyemen az első számú vezető Király Károly volt, a Kisipari Szövetkezetek Maros megyei Szövetségének elnöke (1973 októbere óta). Magam a Termelési, Beruházási, Energetikai, Főgépészeti, Minőségellenőri, Munka-és Tűzvédelmi Osztályt vezettem, huszonkét alkalmazott volt a munkatársam, ezt a tisztséget 1976-tól 1989 decemberéig töltöttem be. (Tehát soha nem voltam alelnöke a Szövetségnek, ahogy azt Király Károly fent említett könyvében tévesen írja.) Fontosnak tartottam ezt megjegyezni azért is, mert a fenti hosszú „osztálynév” érthetővé teheti, miért ismerhetem széltében-hosszában Maros megyét, hiszen az évek során huszonegy kisipari szövetkezettel voltam napi kapcsolatban, számtalan alkalommal „terepeztem” autóbusszal, vonattal, szekérrel – nagy ritkán valamelyik vezető hivatali gépkocsijával. Közel húszezer alkalmazottnak adott kenyeret akkoriban a kispari szövetkezetek Maros megyei hálózata!
Ma már többé-kevésbé közismert, hogy 1977 őszétől Király Károly több akkori vezető személynek küldött vádirattal felérő, hosszú leveleket, amelyekben felrótta a magas pártvezetőknek a magyar kisebbség elleni jogtiprást, emberek „eltüntetését”, a gazdasági és társadalmi élet számtalan igazságtalanságát. A levelek címzettjei között voltak Nicolae Ceausescu, Virgil Trofin, Ilie Verdet, Fazekas János vagy Vincze János, utóbbi akkor a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Országos Tanácsának elnöke. Ezeket a leveleket 1977 szeptemberétől 1978 januárjáig magam diktáltam gépbe, Király Károly kérésére, miután „elődöm” – egyik munkatársunk, könyvtáros – bevallotta, hogy jelentéseket küld a Securitatenak. A leleplezés érdeme néhai Beyer Ernő mérnöké, aki tudomásomra hozta véletlen felfedezését, és ezt – magamra vállalva a kockázatot és Beyer Ernő nevét akkor szóba nem hozva – személyesen közöltem az elnökkel, Király Károllyal. Ekkor kért fel a diktálásra, miután meggyőződött róla, hogy az információ hiteles, az érintett beismerte, hogy külföldre szökött nővére esetleges meglátogatását ígérték neki „az elvtársak” a jelentések fejében. Nem sokkal később egyébként Pecenka Rudolf könyvtáros is végleg külföldre távozott, vagyis a megbízói valószínűleg meg voltak elégedve a „teljesítményével”.
Az még inkább közismert, marosvásárhelyi körökben főleg, hogy egy ilyen levelet 1978. január 26-án, a diktátor 60. születésnapján beolvasott a román Szabad Európa Rádió. A következmények: február 11-én Király Károlyt felmentették elnöki funkciójából annak ellenére, hogy a Kisipari Szövetkezetek Maros megyei Szövetsége országosan is kiemelkedő eredményeket könyvelhetett el, különösen az export területén, és annak ellenére, hogy a sebtében összehívott megyei vezetőségi gyűlésen a tagok alig emelgették a kezüket a leváltás „szentesítésére”. A Securitate gyorsan dolgozott, két hét alatt a városban plakátok jelentek meg, rossz magyarsággal és primitív bélyegzőkkel, melyeken például ilyen szövegek voltak: Király a mi vezérünk! Erdély magyar! Király a csillag! stb. Ezeknek a megjelenése miatt, úgymond a város nyugalma érdekében, mozdították el Király Károlyt. Az ország másik végébe, Karánsebesre, a Faipari Kombinát igazgatói tisztjébe helyezték át. Bizonyára vannak, akik emlékeznek, hogy az 1978-as, argentínai labdarúgó-világbajnokságon a magyar –francia mérkőzésen az egyik térfél homályosan látszott csupán, mert ott a mérkőzés egész ideje alatt „díszelgett” egy transzparens: Erdély magyar! Magyar emigránsok tarthatták a magasba, nem a Securitate emberei. Ennyit annak az évnek a marosvásárhelyi hangulatáról.
Csakhogy Király Károly nem az az ember volt, akit meg lehetett félemlíteni. Nem akart végleg eltávozni Marosvásárhelyről, ezért az első adandó alkalommal, amikor a Konzervgyár igazgatója nyugdíjba vonult, sikerült hazajönnie 1978 szeptembere végén. Emlékszem, nem nagyon hittem neki, amikor 1978 nyarán összetalálkoztunk a Kossuth utcában, és autójából kiszállva mutatta, hogy hol érte az autót a golyó, amivel megpróbálták az életét kioltani. A régi típusú, robusztus, fekete Mercedes sokáig szolgálta még Király Károlyt. Később már magam is hittem, minden bizonnyal a legagyafúrtabb módon megpróbálták eltávolítani az élők sorából, csak hát 1978-ban még naivan azt gondoltam, hogy azért ennyire nem lehetnek elvadultak.
Kapcsolatunk Királlyal 1989-ig folyamatos volt, mivel igen kedvelte a tekézést és szívesen jött velünk, szövetkezeti amatőrökkel, hetente-havonta, ahogy ideje engedte, legurítani száz-százötven golyót a Liget-beli automata állítású, akkor modern pályára. Az öltözőbe szinte minden alkalommal hozott valamilyen gyümölcsöt, ritkábban minőségi bort is, így sikerült a kiadós fizikai fáradtságot ezekkel a finomságokkal oldani. Ő mindig figyelmeztetett: fiúk, biztos van valaki köztetek a szekutól, de lelke rajta! Máig sem tudom, volt-e besúgó közöttünk (általában öten-hatan jártunk rendszeresen, de voltak alkalmi beugrók is), alaptalan vádakkal miért illetnék közülük bárkit is? Annál kevésbé, mert magam is meg vagyok győződve róla, hogy Király minden lépését ügyelték, közvetlen munkatársai közül a Konzervgyárból többet meg is kínoztak, de Király Károlyhoz nem mertek nyúlni.
Természetesen felmerül a kérdés: engem miért nem hurcoltak meg? Mert tény, engem, néhány munkatársamat (Bandi Dezsőt, Balázs Józsefet, Elekes Károlyt) kimondottan a Király Károly „emberének” ismertek, közülünk mégis csak Bandi Dezsőt hívatták be és tartották bent rövid időre a Borsos Tamás utcában. Nála házkutatást is tartottak 1978 februárjában, könyveket, bizonyítékokat kerestek, de olyasmit nem találtak, amiért letartóztatás járt volna, vagy talán nem akartak nagyobb felhajtást Király körül, hiszen egyébként nem voltak nagyon elnézőek. Balázs József azért lehetett volna „érdekes” számukra, mert bátyja, Balázs Imre börtönt szenvedett volt 1956-os, egyetemistaként vállalt magatartásáért. Balázs József pedig évekig fotózta, rajzolta a pusztuló, tárgyi emlékeket, épületeket, hogy megőrizze az utókornak. Elekes Károly szintén „magyarkodott”, mert akkoriban több kisipari szövetkezet kirakatán jelent meg a magyar felirat: „Elekes Károly művészi kivitelezésében”, persze Király Károly jóváhagyásával. Mindezek ellenére, valamennyien maradhattunk munkahelyeinken, beosztásunkban, Bandi Dezső onnan vonult korhatáros nyugdíjba 1978 októbere végén.
Visszatérve: pontosan emlékszem, hogy Király Károly 1978. február 11-én búcsúzott el tőlem. Irodájába hívott és szorosan magához vonva a fülembe súgta: tagadj körömszakadtáig, mert rólad senki nem tud! Tegyem hozzá: a gépíró titkárnő azt nyilatkozta, hogy egymaga írta gépbe a Király Károly által kézzel írt leveleket, ezt a nyilatkozatot pedig máig sem tudom eléggé megköszönni Papp Marikának. Hiszen ő nem tagadhatta a gépelést, mert akkoriban minden írógépről jelenteni kellett, a hivataliakról elsősorban, az összes karaktereket tartalmazó lapokat kellett évente beadni, hogy jogosult lehessen használni a tulajdonos.
Politikai előéletemhez tartozik, hogy a már említett tekepartik állandó részvevői közül három személlyel szinte minden alkalommal beültünk másfél órát szaunázni. Füzi Mihály, Hadnagy Sándor és Bakó József munkatársaim mellett állandó szaunázó társunk volt dr. Nám Loránd szájsebész, aki viszont a tekézésben nem volt velünk. Ebben a baráti társaságban több mint egy évtized alatt rengeteget beszélgettünk, magyar folyóiratokat, újságokat, könyveket kommentáltunk és cseréltünk vagy ajánlottunk egymás figyelmébe. Biztosak voltunk benne, hogy ott magunkra vagyunk és ma sincs okom azt gondolni, hogy valaki lehallgatott volna, hiszen hátrányunk abból, a sok politikai viccmondástól szamizdat kiadványok csereberéjéig terjedő tevékenységünk miatt, soha nem származott. Sajnos, 1990 után mindannyian külföldön kerestek boldogulást, nagyon hiányzanak, többezred-magukkal, tudásukkal magyar közösségünknek. Mint ahogy hiányzik Balogh Csaba is, aki 2002 augusztusának végén távozott hirtelen, korán az élők sorából. Az ő és kedves felesége, Maja lakása biztosította a nyolcvanas évek végén a találkozóhelyet, ahol Bárdi Nándor fiatal magyar történész ellátott bennünket könyvekkel, folyóiratokkal és hírekkel Magyarországról, valamint vállalta némely, nem postára való írásaink átjuttatását a határon. Ezeket többnyire magam és Füzi Miska barátom fogalmaztuk meg, Balogh Csaba pedig szellemes megjegyzéseivel fűszerezte. Nemkülönben fontos volt, hogy alkalmanként Bukarestben élvezhettem Lányi Szabolcs és Ilona vendégszeretetét, akik a Magyar Nagykövetség munkatársai révén juttattak szintén olvasnivalóhoz azokban az években. Nem csoda, hogy Szabolcs majdnem mártírja lett 1989 decemberében a bukaresti eseményeknek, a jilavai börtőnből összeverten került ki, az első összecsapásokat elszenvedőkkel együtt.
A fentiekből világossá válik, hogy nem voltam az elnyomó hatalom fizetett alkalmazottja, bár kommunista párttag voltam, alapszervezeti titkár-helyettesként tagdíjat is gyűjtöttem, sőt, horribile dictu, politikai szemináriumokat is vezettem a munkahelyemen. A legtöbbet meg sem tartottuk, de lejelentettük a városi pártbizottságnak, nehogy küldöttjük megérkezzen és mi ott álljunk „hallgatóság” nélkül. De ezek szokványosak voltak szinte minden munkahelyen, nem valamilyen „ellenállói” igazolásként írtam ide.
Most könnyen mondhatnák sokan (és sajnos, mondják is!), hogy bezzeg milyen ellenállók voltak! Ezek számára mondom: nem tudom, hogyan viseltem volna a testi vagy szellemi fenyegetést, talán beálltam volna inkább besúgónak, utólag nem állíthatok ilyet. Tény, hogy engem két ízben keresett meg a nyolcvanas évek második felében az intézetünkért felelős szekuritátés tiszt (két különböző személy volt, nevüket tudom, de nem tartom célszerűnek leírni, egyikük különben elhalálozott néhány éve, a másikról azóta semmit nem tudok), hogy megbízzon jelentések készítésével a munkatársaimról, a hangulatról, a pletykákról, viccekről. Mindkét megkeresésre az irodámban került sor, mindkettőt visszautasítottam, és meg kell mondanom, hogy nem feszegették tovább a dolgot a közel egyórás győzködés után. Nem tudom az okát, nem kutatom, velem ezek a személyek a civilizált beszélgetés szintjén értekeztek akkor is, később sem tapasztaltam, hogy visszautasításom miatt hátrányt szenvedtem volna. Igaz, előnyt sem élveztem, erre ilyen áron, nem is tartottam igényt.
Úgy gondolom, feltétlen szükséges volt mindezekre kitérnem, hogy a további közlendőm érthetőbbé és (remélem!) hitelesebbé váljék. Ugyanakkor azzal a meggyőződéssel írtam le néhány nevet, hogy némileg érzékeltessem: azokban az években közvetlen környezetemben is voltak, akik vállalták annak kockázatát, hogy magyarként viselkedtek, a magyar népművészet értékeit kutatták és gazdagították, minden fenyegetés ellenére, a hivatali packázásokkal mit sem törődve. Biztos vagyok abban, hogy jólesően nyugtázzák majd a leírtakat.
A szerkesztésről
Az itt olvasható napló csupán szerkesztett változata annak a (kisebb-nagyobb kihagyásokkal) naponta kézzel írt anyagnak, amelyet 1988. december elsejétől 2004. június 30-ig vetettem papírra.
A szerkesztés munkáját 2004 őszén kezdtem és 2007 decemberében fejeztem be. Értelemszerűen a szavak, mondatok szerkesztése közben változtattam a gyakran sommás fogalmazáson, amely a kézírásos szöveget jellemzi. A három év alatt többször is megfogalmaztam és beillesztettem időszerű kommentárokat, amelyeket ennek megfelelően lehet olvasni 2004-2005-2006-2007-ből, egy-egy adott eseménnyel vagy személlyel kapcsolatban. Több helyen rövidítettem.
2008 januárjában átadtam egy példányt, nyomtatott és elektronikus változatban a Mentor marosvásárhelyi kiadó igazgatójának, Káli Király Istvánnak, aki a kritikai átfésülést Nagy Pál irodalomtörténészre bízta. Lelkiismeretes munkával, 2008 végére, többszöri egyeztetés után elfogadtam az általam igencsak tisztelt Pali bácsi változtatásait és megszületett az úgynevezett „rövid napló”.
Miután a Mentor 2009-ben sem tudta vállalni a könyv kiadását, 2010 elején felajánlottam a Pro Print csíkszeredai Kiadónak a szöveget. Ekkor dr. Bárdi Nándor budapesti történész vette kezelésbe a szöveget, és hosszas egyeztetés után megszületett az a munka, amit a kedves olvasó kezében tart. Az egyeztetések lényege az volt, hogy több tíz oldal törlésében értettünk egyet. Ezek nagy része magánjellegű információkat vagy lényegtelen, többnyire a nemzetközi vagy „csak” a magyar politikai életre vonatkozik.
A családi-baráti körömből származó adatok közreadásához, egyébként a többihez sem kértem külön engedélyt az érintettektől. Úgy gondolom, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága megengedi a leírtak közlését. Ugyanezen az alapon természetesen elfogadom, hogy több bejegyzésemmel, véleményemmel sokan nem értenek majd egyet. Nem megbízásból, nem ártó szándékkal írtam, a tartalomért felelősséget vállalok.
Az eredeti kézirat, dr. Bárdi Nándor külön kérésére oldalanként lefényképezett formában a Jakabffy Elemér Alapítványnál kerül elhelyezésre, majdani kutatások és hivatkozások megkönnyítése érdekében. Ebben a rögzítésben gyakorlatilag minden érdem László Márton tanár urat, az Állami Levéltár marosvásárhelyi munkatársát illeti meg.
Köszönettel tartozom, a felsoroltakon, valamint az itt név szerint meg nem említetteken kívül elsősorban feleségemnek, aki a szerkesztésben, a számítógépes technikában, a mellékelt fényképek kiválasztásában és évtizedeken át minden rigolyám megértésében végig hűséges társam maradt.
Végső soron a szándékom annyi volt, hogy bemutassak egy töredéket a huszadik század végének, a huszonegyedik század kezdetének éveiből – ahogyan ezt egy marosvásárhelyi magyar értelmiségi megélte.
A Napló
1988. december 1.
A hazug, hamis kijelentéseknek, a tömjénező, főtitkárt dicsőítő áradatnak se vége, se hossza! Hetven éve volt Gyulafehérváron a Nagy Egyesülést szentesítő (?) népgyűlés, ennek apropójából elbújni sem lehet a hang-és fogalomzavar elől, ömlik a TV-ből, özönlik az újságok első oldaláról, bömböl a rádióból, dadog a munkahelyen…
Érzem, hogy ez a hazug rendszer végóráit éli, remélem, hogy megérem a bukását! Azért kezdek mától naplóírásba, hogy kényszerítsem magam rögzíteni: milyen érzésekkel fogom regisztrálni a változásokat. Csupán vázlatosan akarok írni, lehetőleg a tényekre korlátozva minden bejegyzést, az érzések betűbe öntése talán távolabbi időpontban válik lehetségessé. Ha megérem!
Munkahelyem sem maradhat ki a látszat-akciók sorából, kiállítást kellett szerveznünk export-cikkekből. Teljesen értelmetlenül, a legfontosabb az volt, hogy nyüzsögjünk, elfoglaljuk magunkat és vasárnapra is jusson „tevékenység”.
1988. december 2.
A világ nem nyugszik: puccskísérlet Argentínában, túszdráma a Szovjetunióban. Sikeresen fellőtték az amerikai kémholdat pályára állító űrrepülőgépet. Vajon lesz-e valaha őszinte bizalom a két nagyhatalom közt?!
1988 december 3.
A szombat ellenére bolond napom volt. Túlóra a kiállítás miatt, majd otthon csak a rádió híreire figyeltem: a szovjetek visszakapták Izraeltől a terroristák által elrabolt repülőgépet, a túszokat és a pénzt is. Nemes gesztus!…
Csak nálunk semmi változás. Mitől is lenne, hiszen túlságosan sok embernek nagyon megfelel a jelenlegi helyzet: a lustáknak, a megalkuvóknak, a helyzetben levőknek, az előnyt élvezőknek. Akkor honnan változást remélni?!
1988. december 4.
A kiállítás készen, ennyi a vasárnap jutalma. Közben nagyon fárasztó az alakoskodás, hogy sok olyan ember között kell élnem, akiket legszívesebben levegőnek néznék. De mikor lesz bátorságom ezt a szemükbe vágni? Talán mikor majd úgy érzem, az én munkám többet ér, mint az alig semmi, mert a mostani csupán látszat…
1988 december 5.
Magamra maradtam a kiállítás őrzésével, mert sajnáltam a munkatársaimat is ott tartani. Megint túlságosan engedékeny voltam, nem először és bizonyára, nem is utoljára.
Politika: Geraszimov szerint, „ha a békét nem is kötötték meg, de a hidegháborúnak vége”. A szovjet politikus nyilván arra utalt, hogy valahol „megegyeztek” Amerikával, hogy ne erőltessék a fegyverkezési versenyt. Ez bizony a szovjetek vereségének beismerését jelentheti: gazdaságuk nem bírja a versenyt az annyit szidalmazott kapitalista eredményességgel.
A magyar államadósságot kiárusítanák egyes gazdasági szakértők. Csak legyen rá vevő!
1988 december 7.
Szenzáció! Gorbacsov bejelentette az ENSZ közgyűlésén, hogy két év alatt 500 ezer katonát szerel le Kelet-Európában és Ázsiában, egyoldalúan!
Nyolcas (!) erősségű földrengés Örményországban, ez a nap szomorú szenzációja. És közben mintegy 200 ezer örmény menekült – Azerbajdzsánból – Örményországban, elképzelhetetlen nehézségekkel fog kelleni megküzdeniük. Nem lesz boldog a Karácsony (sem) arrafelé.
1988 december 8.
Már több, mint 50 ezer halottról szólnak a hírek az örményországi földrengés kapcsán, de egyes források szerint 100 ezernél is többen pusztultak el! Minden más hírt háttérbe szorítanak ezek az adatok.
Este a Kossuth-adón beszélgetés folyt „Arad után…ki tudja, merre?” címmel (utalás a Grósz Károly és Ceausescu közötti, gyászos hangulatú és magyar részről kínosra „sikeredett” találkozóra). Tetszett Vári Attila tárgyilagos viszonyulása a témához, nem tetszett Cseres Tibor kardcsörtető, fegyelmezetlen viselkedése. Egy Lukács Györgytől származó megjegyzést is figyelemre méltónak találtam: a demokrácia nélküli szocializmus egyenlő a fasizmussal vagy legalábbis félfasizmus.
