Már nem emlékszem pontosan, melyik évben jelentette ki a magyar kormány miniszterelnök-helyettese, hogy bármilyen árat kell fizetni érte, záros határidőn belül megoldják, hogy az erdélyi-romániai magyarok a televízióban élőben követhessék a magyar részvétellel zajló sporteseményeket. Abban biztos vagyok, hogy akkor (még) nem volt a román kormány miniszterelnök-helyettese az RMDSZ elnöke.
Az egyre súlyosabb biztonságpolitikai helyzetben talán könnyed témának tűnhet, hogy ezzel ma bárki is komolyabban foglalkozzék. Amiért mégis szóba hozom, annak napi aktualitását az adhatja, hogy Magyarországon hivatalosan elstartolt a választási kampány.
Felidézem a „régi szép időket”, amikor többezred-magammal rohangáltunk Erdély magaslatain, improvizált antennákkal és hordozható TV-készülékekkel, hogy (főleg) a magyar labdarúgó válogatott aktuális mérkőzését látni próbáljuk. Akkor még (a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben) létezett értékelhető magyar labdarúgás, alkalmanként láthattunk is valamit a „bolhás” képernyőn, de a közösséghez tartozás érzését a kudarcok közepette sem tagadtuk volna meg.
De nem visszasírni szeretném azokat az éveket. A címben jelzett magabiztos kijelentés óta azonban olyan lehetetlenné vált Erdélyben a sportesemények élőben követése, magyar nyelven, a klasszikus televíziós közvetítésben, hogy már a sporthírek (!) közben is megjelenik a képernyőn a jogszabályi tiltást jelző közlemény. Korosztályom Erdélyben élő barátai jelezték felháborodva, hogy az élő sportközvetítések követésének lehetőségeiben rosszabb a helyzet, mint negyven-ötven éve volt.
Tudom, a technikai lehetőségek adottak a digitális eszközökön (számítógépeken) való követésre, de ezen a téren a mai hetvenes-nyolcvanas korosztály tömegesen bizonyára nem képes „lépést tartani”.
Miközben egyre eldurvultabb, minősítésekben akár alpári eszközökkel egymást szapuló szekértáborok képzelik magukat „győzteseknek”, talán a bevezetőben emlegetett, magas rangú magyar és román(iai) magyar miniszterelnök-helyettes eldiskurálhatnának egy kávé mellett arról, mit is lehetne tenni azért, nehogy a szívinfarktus vigyen el még több erdélyi magyart a felháborodás miatt, amikor meglátják az ominózus jogi tájékoztatót a sportadás helyett. Évek óta, de most is, a téli Olimpiai Játékok közvetítését is ide sorolva.
Belátom, Budapestről könnyen beszélek, amióta egy évtizede itt válogathatok a közvetítések sűrűjéből, és tudomásom szerint Szlovákiával vagy az egykori Jugoszlávia utódállamaival is sikerült dűlőre jutni ebben a kérdésben.
Igaz, elnézve például a „nemzet csapata” büszke címét viselő Ferencváros labdarúgó csapatában szereplők névsorát, vagy a Puskás Akadémia összeállítását, mintha nem is magyar sporteseményt követne az ember. A színvonalat, eredményességet pedig inkább hagyjuk. Évtizedekkel előbbi labdarúgó elődeik szégyellenék minősíteni is a most látott teljesítményeket.
