Romániában, abban a bizonyos „átkosban” (1964-1989) sokszor emlegettük baráti társaságban a következő parancsolatokat. Ne gondolkozz! Ha mégis gondolkozol, legalább ne beszélj! Ha inkább beszélnél, legalább ne írd le! Ha mégis leírod, legalább ne írd alá! Ha pedig aláírtad, akkor ne csodálkozz, ha elvisznek.
Éppen itt tartunk most néhányan (néhány százan…), mert alá mertünk írni egy felhívást a párbeszédre a magyarországi, közelgő választások kampányának előfutáraként. Nem is vagyok biztos benne, hogy nevem ott szerepel az aláírók között, hiszen a frissített névsort még nem kerestem meg, de bízom benne, hogy nem vesztődött el abban a nagy buzgalomban, amellyel hivatalban levő romániai magyar közéleti emberek próbálják védeni a védhetetlent.
Nem illik humorizálni a helyzetet, de óhatatlanul eszembe jut egy korrupcióról szóló meghatározás, a néhai zseniális Hofi Gézától: a korrupció az, amikor engem kihagynak! Nos, nem szükséges sokat gondolkozni azon, vajon miért szisszen fel annyi fontos tisztséget viselő személy a párbeszéd szükségességét hangoztató felhíváson.
Egykoron hosszabb ideig viseltem felelős tisztséget, tisztában vagyok bizonyos kapcsolati viszonyokkal a romániai és magyarországi magyar közösségeket illetően: rokoni, baráti, politikai szálak mentén alakultak és alakulnak mindmáig. Ez a legtermészetesebb szerintem, de csak abban az esetben, ha ezeket a kapcsolatokat nem rendeljük alá anyagi természetű, személyeket vagy kisebb-nagyobb közösségeket érintő nyomásgyakorlásnak.
Semmi kétségem nincs afelől, hogy a több országban élő magyar közösségek helyzete sokkal összetettebb annál, mintsem hogy ezt meg lehetne oldani egy-egy nyilatkozattal, felhívással. Elismerve a politikai élet csúcsain tevékenykedők rendkívül nehéz helyzetét a mind átláthatatlanabbá váló nemzetközi viszonyok közepette, az a meggyőződésem, hogy a szót értést mégiscsak párbeszéddel lehet elérni. Hiszen a megszólalók „egy nyelven beszélünk”, mindannyian magyarnak valljuk magunkat, ragaszkodunk kultúránkhoz, hagyományainkhoz, neveltetésünk alapjaihoz.
Kifejezetten értetlenül olvasom a „felszisszenők” által emlegetett egykori, a kettős állampolgárságról szóló népszavazásra való utalást. Friss nyugdíjasként arra kaptam felkérést 2004 november végén, hogy néhány napig Győr-Moson-Sopron megyében egy körúton, több helyszínen győzködjem a magyarországi szavazókat arról, szavazzanak igennel a kettős állampolgárságra. A feladatot azzal a feltétellel vállaltam, hogy szabadon kifejthetem véleményemet, nem pedig bármely politikai alakulat által kezembe adott szöveget mantrázom. Alkalmam volt megszólalni a Soproni Rádió adásában. Több helységet is felkerestem meghívó házigazdáim jóvoltából, és nem túl nagy tömeg előtt (többnyire néhány tíz helyi lakos jött el a meghirdetett eseményekre) azt kértem: mindenki szavazzon lelkiismerete szerint, hiszen mi akkor is magyarok maradunk, ha sikertelen lesz a népszavazás. Figyelembe véve, hogy évtizedekig szinte szólni sem volt szabad Magyarországon a határon kívül rekedt magyar közösségekről, egyáltalán nem lepett meg a népszavazás érvénytelensége, az alacsony részvétel miatt.
Nem éppen mellesleg: én magyar állampolgárként születtem, a „kis magyar világban” Erdélyben. És akkor sem kértem „magyar igazolványt”, amikor vezető RMDSZ politikusként nekem úgyszólván akár haza is hozták volna azt. Ma kettős állampolgár vagyok, 2007-ben kértem és kaptam vissza a magyar állampolgárságot, a románt is megtartva és tiszteletben tartva, így érzem tisztességesnek.
Azzal pedig nem tudok mit kezdeni, hogy egy magas egyházi tisztséget viselő személy velem és a felhívást aláírókkal riogatja a… magyarságot!? Olyan személyekkel, akik közül számosan nagyon jól ismerjük mindkét szomszédos ország hétköznapjait, és tapasztaljuk, hogy a gyűlölködés milyen hullámokat vet nap mint nap. Ha pedig szóba sem állunk egymással, akkor reménykedni sem lehet a jobbulásban.
Budapest, 2022-02-09
A szerkesztő megjegyzése
Az erdélyi értelmiségiek állásfoglalását/petícióját eddig több mint négyszázan írták alá. A lista megtekinthető ITT.
