Csak ámulunk és bámulunk – emlékeztetőül: Magyarország–Albánia 0-1 -, hiszen a magyar labdarúgás minden kormányzati kényeztetés, miniszterelnöki hóbort és költségvetési tétel ellenére mélyebben van, mint Gyurcsány alatt.
A lényeg sajnos a végeredmény: a világbajnoki selejtezőben elért helyezés ugyanúgy értékelhetetlen, mint tizenegy évvel ezelőtt volt. Nincs még egy ország a világon, ahol a nemzeti össztermékből ekkora szeletet hasított ki magának a kormányfő hobbija. Kis híján annyi stadionunk van, mint lélegeztetőgépünk, márpedig mindkettő nagyságrendekkel felülmúlja a tényleges igényeket; a közös nevező, hogy az ilyen értelmetlen felhalmozás nem szolgálja az ország épülését, legfeljebb a kivitelezők és a beszerzők érdekeit. De az egészségüggyel szemben a magyar labdarúgásból annyian élnek hihetetlenül jól, hogy a közeg egyetlen szereplőjének sem fűződik érdeke ahhoz, hogy bármi is változzon. Mindezt maga a miniszterelnök tartja életben, holott nyilván tudja, választást is könnyebb nyerni, mint a válogatottnak tétmeccset.
Mindeközben olyan kormányzati akaratot sem látni, amely leszámolna a fekete pólóba öltözött „ultrákkal”, pedig nincs már olyan nemzetközi szervezete a labdarúgásnak, amelyik ne büntette volna meg az MLSZ-t miattuk. Legutóbb kedden a Wembleyben vertek angol rendőröket, skandáltak vállalhatatlan dolgokat, és igazolták az angol sajtó összes rasszista vádját, amivel Magyarországot illették a budapesti meccs után. Mégsem erőlteti a jelenlegi uralkodó osztály az elszámoltatást, holott például a Puskás Arénában korábban történt incidensek esetében ez rutinfeladat lenne, lévén ez Európa legjobban bekamerázott stadionja.
Az már a magyarokon múlik majd jövő tavasszal, hogy valaha lesz-e olyan erő, amelyik elő akarja venni ezeket a felvételeket.
egjelent a Népszava Vélemény rovatában 2021. október 14-én.
