London (2012), Rio (2016) és Tokió (2020, koronavírus-járvány miatt 2021-ben rendezték) volt az a három olimpia, melyeken a magyar sport már az Orbán-kormány elhatározása révén stratégiai ágazatként vehetett részt. Tizenkét év alatt GDP arányosan Magyarországon áramoltatták a legtöbb pénzt a sportba az EU-ban, amit a hatalmas infrastrukturális lemaradás felszámolásával indokolt a kormányzat. Az élsport kiemelt szerepe folytán a szektor olyan előnyöket élvezett, amelyekről az egészségügyben vagy az oktatásügyben álmodni sem mertek. A sportban mindenre volt pénz: tizenkét év alatt a hazai sportszövetségek a világversenyek 10-15 százalékára pályáztak, és jelentős részben nyertek is. Alig akadt olyan sportág, amelyik ne rendezett volna valamilyen világversenyt. Ezekkel szemben soha nem is volt elvárás, hogy visszahozzanak valamit a költségekből, a kormányzati érvrendszer szerint bőven elég, ha „öregbítik hazánk hírnevét”. Világ- és Európa-bajnokságok, világkupák, nemzetközi sorozatok sorjáztak Magyarországon a vívástól az öttusáig, az úszástól a birkózásig. A források azonban az orosz agresszió miatt megváltozott világgazdasági helyzet folytán mára megcsappantak. Fél éve egyetlen sportszövetség sem pályázott semmilyen világversenyre, csak a már elnyert projektek futnak ki (atlétikai- és úszó-vb, női kézi Eb).
A szektor túlélőképessége most fog kiderülni: tizenkét év alatt a magyar sportvezetés olyannyira elkényelmesedett, hogy a sportból kikoptak a piaci alapon szerzett bevételek. Nem is keresett ilyet egyetlen elnök sem, mert az állam öntötte a pénzt. Ráadásul úgy, hogy az ellenőrzéstől nagyvonalúan eltekintett, vagy ha volt is, a támogatások mértéke független volt az eredményességtől. Márpedig az eltűnt mecénások, szponzorok, támogatók visszaszerzése nagyobb kihívás lesz, mint közpénzből bármilyen világversenyt megrendezni.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2023. január 2-án.